Új moralisták, farizeusok (37. rész)

Rendszerváltás után – forradalom előtt? Ezt a címet viselte az 1992-ben írt diplomamunkám (konzulens: Párdányi Miklós). Rendszerváltás után – forradalom előtt? Buta kis szakdolgozat volt, felteszem, de enynyi esztendő távolából legalább annyira büszke vagyok rá, mint amennyire szégyellem. Mert Pierre Chaunu-t már akkor is ismertem, s nem Ausztriát, hanem a Nagy Francia Forradalmat tartottam köpőcsészének. És Marxból is csak annyit ismertem, amennyit feltétlenül muszáj ismerni ahhoz, hogy az embernek fogalma legyen a rettenetről és a szörnyállamról. Viszont hiányzott a tapasztalat. Sőt, a tapasztalat helyén csodálatos illúziók burjánzottak. Ennek ellenére már akkor, 1990-ben megsejtettem, hogy „ami van: széthull darabokra”. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy „csak ami nincs, az virág”. Mondom: az az átkozott tapasztalat…
Az illúziók számosak, másságtisztelők, s igen változatos földrajzi elhelyezkedésben élnek. Nagy hasú, bajszos, víg kedélyű illúziók laknak például Bajorföldön, s nekem a müncheni Oktoberfesteken mutatkoztak be. Vaskos középkori deáklíra, vágánsok, minnesängerek, Villon meg egy halom németalföldi, Brueghel, Wilhelm Hauff és a Grimm fivérek.
Szóval Oktoberfest. S hozzá Mercedes, BMW, adidas, Levi’s, amennyit csak akarok (1969-ben, hatéves koromban talpig Levi’sben mentem első általánosba, s ezt kizárólag a kommunistáknak köszönhetem, mert ők telepítették ki a családomat az „eneszkába”); és Underberg, százféle sör, Marlboro és Philip Morris és John Player’s Special (emlékeznek?); és kicsit később kukucska – át a falon, Nyugatról haza Keletre („sósabbak itt a könnyek és a fájdalmak is mások”, de kit érdekel?), Nyugatról haza Keletre – Quo Vadis? – ha értik, mire gondolok… Értik, mire gondolok? Sienkiewicztől Popieluskóig csak egy sarok, egy könnyű nyár végi séta, öt perc, vagy annyi se, és vajon Wajda leszállt volna félig megvakulni a „Csatornába”, ha látja előre, hogy Lech Walesa helyett majd Kwasniewski, s hogy Michnik fog megbocsátani Jaruzelskynek? (Mert azért azt belátjuk, hogy annak az igazi, mély katolicizmusnak mégiscsak Lengyelországban volt értelme és szerethetősége. De hol van ma már Ervin, s hol Pater Severinus? Mikor és hogyan lett ciki Szerb Antal, felebarátom? Pedig Mihály útja a romokig, ahol majd élni fog ő is, mégiscsak európai, nem? Toscana és Umbria – azért az is? Ravenna, Siena, és az az eldugott ízű számoszi bor? Velence egyetlen sikátorában, egy pestóban és egy pohár chiantiban több az Európa, mint a hatályos magyar kormányban. Ugye, mennyi szarkaláb…)
Szóval később volt a kukucska át a falon.
De kezdetben vala: Garmisch-Partenkirchen.
Na, ezt hogyan fogom elmagyarázni a fiaimnak? Hogy bennem maga Vitár Róbert bontotta le a kommunizmust, amikor telente néztem az óriás-műlesiklást Garmisch-Partenkirchenből, és hallgattam, ahogy közvetíti. A Táltos utca 7–9-ben, a harmadik emelet 83.-ban, a nagyszobában nézni az óriás-műlesiklást Garmisch-Partenkirchenből – az a kommunizmus vége.
Lehet úgy 1972. És a 2x2 józansága hull rám: élni csak Garmisch-Partenkirchenben lehet. Ott az élet hangsúlyosan Vitár Róbert nélküli. Ám míg én néztem Garmisch-Partenkirchent, az erdélyi magyarok feljártak Körösfő fölé, a dombra, hogy behozzák a Sokolon a „Kossuth rádió, Budapestet” – s úgy képzelem valamiért, meg voltak győződve róla, élni csak itt lehet. Hát ezt magyarázom. Ma Erdélyben csak brailai román lányok táncolnak a rúdon a kuplerájokban; Budapesten meg erdélyi magyar lányok táncolnak a rúdon. A magyarországi magyar lányok viszont Rómában és Barcelonában táncolnak a rúdon. Utolsó pár, előre fuss.
És itt el is veszítem a fonalat… Ez még mindig az illúzió, vagy ez már a véres, verejtékes rögvalóság? A rögvalóság első fő eleme: a PISA-jelentés. Egy felmérésen felmérték a felmérők, hogy a mi fiaink és leányaink nem tudnak semmit. Illetve amit tudnak, azt felesleges tudni. Így a verdikt, a PISA-felmérés verdiktje. S követi a felmérőket szakemberek garmadája, s szól az egyik: „A magyar oktatás műveltség- és hagyományalapú; a magyar oktatás műveltség- és hagyományközpontú.” És nincs ez így jól. Át kell térni hamar az olyan oktatásra, amelyik azt tanítja, hogyan lehet hozzájutni az információhoz. Mondja a szakember, hogy a magyar diákok lemaradtak, hiszen nem tudtak elolvasni még egy menetrendet sem. Illetve elolvasni elolvasták, de nem tudták értelmezni. Sutba hát a műveltség- és hagyományalapú oktatással, jöhetnek a menetrendek.
„A boldog népeknek nincs történelmük.” Vagy ha volt, hát megették. Százmillió pár főtt debreceni negyven év alatt, s odalett Muhi, Mohács, Eger, Szigetvár meg Drégely. Trianon szétfőtt egy irdatlan kondér csülkös babban, ötvenhat pedig ki tudja, hány ezer tonna lecsóban. Nem érzik, még mindig nem érzik, ahogy a lecsószag beeszi magát lelkünk szövetébe? Megjelölt, bolond, megjelölt a múlt imádása, s hogy a jövendőbe még mindig odaképzel egy kicsike örökkévalóságot…

„Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
Nyirkos cementfalak között
Képzelhetsz egy kis szabadságot –
Gondoltam. S hát amint fölállok,
A csillagok, a Göncölök
Úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
A hallgatag cella fölött.”

Azért könnyű volt Attilának, nem?
Micsoda áldás, ha nyirkos cementfalak között még lehet képzelni egy kis szabadságot. De ha megérkezik a szabadság, és oly undorító, mint a cserebogárpajor, nos, akkor már nehéz képzelni bármit is. Carpe diem! – adja ki a jelszót –, carpe diem! S lopja ki e halálosan beteg, irtóztató kor szájából az obulust… Legutolsó televíziós felvételén megkérdezték Nagy Lászlót: – Mit üzensz azoknak, akik száz év múlva nézik ezt az adást? Az őszbe csavarodott fejű angyal így válaszolt:
– Ha még lesz emberi arcuk, csókolom őket. Üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük…
Huszonhat év telt el, nem száz, Istenem, csak huszonhat év. Magamtól kérdezem, megrökönyödve, gyáván, lapítva a válasz elől… Van még emberi arcunk minekünk? Jézusfaragó ember… Átvittünk-e bármit is a túlsó partra? Műveltség- és hagyományalapú az oktatásunk, és ez rossz. Hát akkor? Akkor mit vittünk át? Kunkori kis műanyag isteneket. Hát miért nem építünk káromkodásból katedrálist? Legalább az búcsúztassa a legutolsó kis Bicebócát, a legutolsó tanító urat, amikor elballagnak majd ebből a korszerűtlen, műveltség- és hagyományközpontú oktatásból…
A másik rögvalóság szorosan összefügg ezzel a PISA-jelentéssel. A másik rögvalóság a magyar szellemi elit, a magyar értelmiség teljesítményéről szól. Arról állít ki bizonyítványt. A lövészárok mindkét oldalán. És akkor most a magam részéről még egyszer, s egyben legutoljára a népszavazásról. S ha a népszavazásról, akkor nem is a szellemi elitről, mert az ebben a kérdésben kivételesen jól teljesített. Nem a szellemi elitről, hanem a baloldali és a liberális politikai elitről.
Igen, mindenekelőtt a következőt kell végiggondoljuk: mi a nemzet? A nemzet például az embereket generációk során át összekötő kapocs. Ez a kollektív lélek. Ami nélkül nincs nemzet. Ha pedig van kollektív lélek, akkor léteznek kollektív hőstettek éppúgy, mint kollektív bűnök. (Ez utóbbit nem is kell magyarázni, ez utóbbiban hisznek a baloldaliak és a liberálisok is.) 1956 – kollektív hőstett. Egy egész nemzet dicsősége. Egy egész nemzeté, kivéve a hazaárulókat és a gyilkosokat, de az konstans. Mindig is az volt.
A magyar zsidóság elhurcolása és meggyilkolása a második világháború idején – közös bűn. A nemzet bűne.
A baloldali és liberális értelmiségi és politikai elit a mai napig jogot formál arra, hogy ezért a közös bűnért elmarasztalja – rosszabb esetben megvesse – a nemzetet. Nem a hazaáruló, nyilas csőcseléket – a nemzetet. A nemzetet, amely túlnyomó többségében éppúgy megvetette a nyilas csőcseléket, de nem volt elég bátorsága, mersze, ereje az ellenálláshoz, az aktív szolidaritáshoz. Mondjuk úgy: nagyrészt részvétlenül, vagy részvéttel, de bénultan és csöndben nézte a hazai zsidóság elhurcolását.
Nos, vajon miért? Nem azért, mert a nemzet akkor már megroppant összetartozásában, mert a nemzet akkor már alig-alig volt nemzet? De igen, azt hiszem, azért. Azért is. Éppen ezért kell feltenni a kérdést, és egyszer, hamarosan – kikényszeríteni a választ. Az a baloldali és liberális elit, amelyik ezt a közös bűnt, a közös részvétlenséget, az akkori aktív szolidaritás elutasítását, a gyávaságot és a bezárkózást máig számon tartja és miatta elmarasztalja a magyarságot, nos, ez a politikai elit vajon miért nem tett meg mindent azért, hogy december 5-én a közösségvállalás, az együvé tartozás, a szolidaritás erőt adó és felemelő érzését élhesse át tizenötmillió Kárpát-medencei magyar?
Miért ennek az ellenkezőjéért tett meg mindent – a legaljasabb tisztességtelenségeket is vállalva – ez az elit?
Miért hiszik rögeszmésen azt, hogy a magyar zsidóság második világháborúban bekövetkezett tragédiáját a „magyar nacionalizmus”, a nemzeti összetartozás érzésének és vállalásának „erőssége” és „hevessége” okozta? Miért nem döbbennek rá végre, hogy éppen ellenkezőleg: a tragédiához vezető út stációin a „kollektív lélek” gyengeségét, megroppantságát, sebzettségét és sebezhetőségét, a nemzeti önazonosság defektusait és hiányosságait találjuk?
Miért mozgat meg ez az elit hegyeket azért, hogy nap nap után tovább rombolja a nemzet amúgy is nagyon rossz állapotban lévő szöveteit, összetartó szálait? Miért igyekeznek nap mint nap megalázni, elbizonytalanítani, valamiféle nacionalista csökevénynek beállítani mindenkit, aki csak azt szeretné, ami a dánoknak, franciáknak, amerikaiaknak (nekik aztán főleg), lengyeleknek, románoknak vagy szlovákoknak természetes, magától értetődő jog: hogy megélhetjük és kinyilváníthatjuk nemzeti hovatartozásunkat. Miért hiszi hittel ez az ostoba elit, hogy egy elbutított, atomjaira szétvert társadalmat könynyebb uralni, mint egy önálló döntésekre és közösségalkotásra, közösségteremtésre kész és képes polgári nemzetet kormányozni?
Ezekre a kérdésekre választ kell kapnunk. Addig is: a „baloldali” politikai elit mélyrepülése ezennel véget ért. Munkájuk rothadt gyümölcse itt bűzlik és fertőz a kertünkben. És ez a munka nem most kezdődött. A Trianon óta eltelt nyolcvannégy esztendő éppúgy benne van, mint a proletár internacionalizmus jegyében eltelt évtizedek. S persze benne van az elmúlt tizenöt év éppúgy, mint ez a kampány – a hazai baloldali és liberális elit legkézzelfoghatóbb árulása. Ennek legszebb pillanata az volt, amikor Pető Iván azt fejtegette, hogy ugyan vajon ki is aztán a magyar, és odaát Erdélyben él ám milliónyi magyarul beszélő cigány is, aztán velük mi lesz… Nincs szebb annál, mint amikor a liberálisnak becézett, kérlelhetetlen szellemi verőlegények cigányoznak. Vagy amikor a miniszterelnök „nacionalizmusról” és „klerikalizmusról” beszél politikai ellenfeleivel kapcsolatban – édes istenem, nacionalizmus, klerikalizmus, mintha Vásárhelyi Miklós cikkét olvasnánk a Rákosi-rendszerben, amikor a „klerikális” és „nacionalista” reakció példás megbüntetését követelte Pócspetri kapcsán.
Mindegy. Most kiderült, hogy egy évtizedeken át kollektív bűntudatra, nemzeti önfeladásra, önmegvetésre szocializált nép nagyon is konkrét és kollektív egzisztenciális félelmeit nem lehet a nemzeti öszszetartozás elvi programjával felülírni vagy megszüntetni. Kiderült, hogy évtizedeken át a menekülési, túlélési életstratégiák kidolgozására, súlyos hallgatásra nevelt nemzettől csak ennyire futja. Hogy egy évtizedeken át nyomorúságban vagy a gulyáskommunizmusban tartott, s egyszersmind függésbe és bizonytalanságba kényszerített, 1956-ban porba gyalázott, megszállt nemzet nem érinthető meg azzal, hogy testvérei élnek a határokon túl, még nagyobb nyomorúságban, még nagyobb függésben, még nagyobb bizonytalanságban.
És kiderült az is, hogy ha holnap megszállná Magyarországot egy idegen állam, és annak fennhatósága alatt megkezdődne népcsoportok (svábok, cigányok, tótok, teljesen mindegy) elhurcolása, kitelepítése és halomra gyilkolása, nos, akkor a magyar társadalom részvétlenül, csöndben és félve szemlélné az eseményeket. Ott rotyogna a behúzott zsaluk, leeresztett redőnyök mögött a jó paprikás döfi, s hogy mi folyik odakünt az utcán, az meg legyen a mások baja. És afelől se legyen kétsége senkinek: ha akadna, aki felemelné szavát, aki tenni merne, aki saját egzisztenciáját vagy akár az életét is hajlandó lenne kockára tenni nemzettársaiért, nos, ők a december 5-én igennel szavazók közül kerülnének ki. Azok közül, akik Cippola szerint „nacionalisták” és „klerikálisok”…
S hogy megindokoljam végül, miért csak a baloldali és liberális politikai elit, és nem a szellemi elit közös, immár soha el nem múló, le nem mosható bűne, ami december 5-én történt: azért, mert a szellemi elit most tudta a dolgát.
A Magyar Tudományos Akadémia és annak elnöke; Bolyai-díjas tudósaink; a Magyar Köztársaság elnöke; íróink; sportolóink – volt és jelenlegi olimpiai bajnokaink. Zenészeink és színművészeink – vagyis maga az elit kiállt, és azt mondta, amit tisztességes és becsületes értelmiségi egyedül mondhat: menjetek el! És mondjatok igent! Hiszen összetartozunk.
Ennek a társadalomnak ma ennyit jelent saját szellemi – nem politikai: szellemi – elitje.
És igen, ne feledkezzünk meg azokról a baloldaliakról és liberálisokról, akik vállalták a nemzeti összetartozást. Ne feledkezzünk meg Kósa Ferencről, Szili Katalinról, az MSZP társadalomtudományi tagozatáról, Géczi Józsefről, Gregor Józsefről; semmiképpen sem feledkezhetünk meg Pozsgay Imréről és Németh Miklósról; s végül Halmi Sándorról, a debreceni zsidó hitközség vezetőjéről, vagy éppenséggel az emblematikusan liberális Hegedűs Zsuzsáról. Ők ketten a befogadás nemes gesztusával többet tettek a vélt vagy valós mértékű antiszemitizmus ellen, a gyűlölet és a kirekesztés ellen, mint az összes gyűlölettörvény, nyilatkozat, parlamenti deklaráció, utcai demonstráció együttvéve.
A második rögvalóság: ami jelenleg a Gyurcsány-kormány teljesítménye kapcsán zajlik ebben az országban, itt és most, tizenöt évvel a rendszerváltás után. Amivé lett mára a közélet, a politikai közélet, azt ép lélekkel, ép ésszel egyre nehezebb vállalni, egyre nehezebb elviselni. Nem, nem a közélet durvaságáról beszélek, arról beszélnek eleget a farizeusok. Az engem nem érdekel.
Én a „templom vagy talkshow” dilemmáról beszélek. És ebben bizony egy gyék