Ezt mondogatták maguk között hatvan esztendővel ezelőtt a Budapestet védő magyar és német katonák. Ez a mondat az abszurditás maga. Az abszurd iszonyata. A sors. Hübrisz. Ilyet nem tudtak az antik görögök sem, pedig ők mindent tudtak.
Hősiesség. Hősiesség? Lehet-e hős, aki a rossz oldalán hős?
Leonidász hős. A hazáját védi a thermopülai szorosban. „Uram, a perzsák annyian vannak, hogy nyílvesszeik elhomályosítják a napot!” „Nem baj, legalább árnyékban fogunk harcolni!” De hős-e Akhilleusz? Trója falai alatt – a rossz ügy oldalán. Idegen földön, idegen hazában, egy nő miatt… S harci szekere mögött Hektor meggyalázott holtteste… Hős-e Protesziláosz? Az első görög, ki a hajóról Trója földjére ugrott, s hős-e asszonya, Laodameia, ki végtelen szerelme segedelmével és erejével visszaperli őt – ha csak egyetlen éjszakára is – Hádész birodalmából. És hős-e Maximus, a legyőzhetetlen római – hős-e, amikor leigázza a germánokat épp? Vagy csak akkor válik hőssé, amikor gladiátorrá süllyedve felmagasztosul? Hős volt-e Atilla, és hős Nagy Sándor? Hát Abdurrahmán Abdi, az utolsó budai pasa? Ott esett el, a vár fokán Buda ostromakor, török szablyával a kezében, lófarkas lobogóval feje felett, Allah nevével ajkán – és a győzők ezt írták sírhantjára: „Hős ellenfél volt, béke poraira”.
Elválasztható-e egymástól az egyén és a történelem? A sors és a morál? Vannak-e még abszolút igazságaink – vagy már csak cinizmusunk abszolút? Gyűlölhető-e a katona? Hát persze. A katona a gyűlölet első célpontja. A katona jön, hódít, leigáz, rabol, erőszakot tesz. „Vae victis!” De ki áll a katona mögött? Valaki mindig áll a katona mögött. Mert igen, Molotov és Ribbentropp akkor aláírja azt az egyezményt. Azt a paktumot.
Fülemben csengenek a hetvenes-nyolcvanas évek történelemkönyveinek vonatkozó magyarázatai: A Szovjetuniónak időt kellett nyernie, hogy felkészüljön a háborúra, ezért írta alá, amit aláírt. A két szörny, a két szörnyállam megegyezett. Megosztoztak Lengyelország hulláján. Két hullarabló… És Hitler megtámadja Lengyelországot. A lengyel lovasság rohamot indít a német páncélosok ellen, Uramisten… És Sztálin hátba támadja az élethalálharcot vívó lengyeleket. De Sztálin előtte még a kicsike Finnországot is megtámadja.
Fülemben csengenek a hetvenes-nyolcvanas évek történelemkönyveinek vonatkozó sorai: A Szovjetuniónak szüksége volt védelmi szempontok miatt Finnország egyes területeire, ám ezt a mocskos imperialista finnek nem adták át önként, ezért Sztálin „kénytelen volt” megtámadni Finnországot. Sztálin lerohanta Finnországot.
Mert imperialista hódító volt – de aljasul és undorítóan gyáva is egyben.
S persze nem számított arra, hogy a finnek, a maroknyi finnek szembeszállnak vele. Szembeszálltak. Elkergették. Sztálin első kudarca: A kicsike Finnország. És Sztálint a lengyelek is elzavarták volna. De nem tudták, mert rájuk szakadt a Harmadik Birodalom teljes hadi gépezete. És a két szörnyeteg két oldalról összeroppantotta, felzabálta Lengyelországot. Vajon kicsodát gyűlöltek jobban a lengyelek? A német vagy az orosz katonát? És vajon volt-e okuk gyűlölni a szovjet bevonulást örömujjongással fogadó galíciai zsidókat a lengyeleknek? Okuk s joguk…
Katyn szemérmetlenül kitárulkozó, halálba dermedt vigyorú hullái. Fülemben csengenek a hetvenes-nyolcvanas évek történelemkönyveinek vonatkozó sorai: Katynban a nácik lemészárolták a lengyel tiszteket. Katyn minden lengyelével szovjet golyó végzett. A katyni tömegmészárlás Sztálin bűne. Katyn is Sztálin bűne. Ami ott történt – ott is történt –, s ahogy utána elhazudták.
Hát a baltiak? Volt-e okuk s joguk a balti népeknek, kicsike észteknek, letteknek, litvánoknak gyűlölni a Szovjetuniót? Volt. Sztálin annektálta őket. Belekényszerítette szörnyállamába ezt a három nemzetet is. Megérthető-e, ha ez a három nemzet először felszabadítóként fogadta a bevonuló német csapatokat? Nemhogy megérthető, hanem természetes. Mert csak ez a racionális magatartás. Miképpen az ukrán kozákok is az emberi lélek természetes rezdülésével üdvözölték Hitlert. Először. Mert gyűlölték az őket is leigázó szovjetet. És mert Hitler hadi gépezete nem küldött előre maga helyett oktatófilmeket arról, hogy mi zajlik éppen Auschwitzban, s hogy mi fog majd történni a „felszabadítás” után…
És a katonák jönnek. Ölnek, rabolnak, erőszakot tesznek. „Vae victis!” Hibás-e a katona? A másik alapkérdés, persze. Elválasztható-e sors és morál, egyén és történelem? Hol igen, hol nem. A német katona a gyilkológép. A szovjet katona meg a jóságos felszabadító. Ez a séma, évtizedek óta. A Moszfilm és Hollywood azonos sémája. Pedig…
Pedig dehogy. Belefagyni Moszkva alatt a lövészárokba, szájból szájba fújni a legutolsó cigaretta kesernyés füstjét, s a legutolsó emberig kitartani Sztálingrádnál, hiába várva a felmentő seregekre – inkább torokszorító. Az iszonyat maga.
S hogy háborús bűnös-e von Paulus és Rommel? Nem. Hanem két kiváló katona. S háborús bűnös-e a lövészárokba fagyott német harcos? Nem. Hanem áldozat. Az iszonyat és az irracionalitás áldozatai. A szörnyállam áldozatai. Miképpen Auschwitzban is volt „humor”, hát a moszkvai lövészárkokban és Sztálingrád poklában is volt hősiesség, még akkor is, ha ezen illik felháborodni. Mert nehéz aztán, immáron hideg fejjel haragudni a katonára – az örök katonára.
Igen, az orosz kiskatonára is nehéz. Az örök orosz kiskatonára. Aki mögött ott állt a szörnyállam kápója, és ha megfutamodott a csatában, ha megpróbálta életét menteni a kilátástalanságban, akkor hátulról lőtték agyon, mint a kutyát. „A katona féljen jobban a parancs megtagadásától és a megadástól, mint a haláltól” – ez volt a másik szörnyállam filozófiája. S amikor sürgetett az idő, és erőltetett menetben kellett előrenyomulni, hát a „hős” szovjet tisztek minden lelkiismeret-furdalás nélkül hajtották rá katonáikat az aknamezőre. S néhány százan elpusztultak – de utána szabad volt az út. Mert sok minden számít, csak az ember nem. Mert abból van elég. Hátában a Cseka kápóival, orra előtt az aknamezővel igen hamar lesz állat az emberből.
A háborúkban igen hamar lesz állat az emberből. Aztán vannak, akik emberek maradnak – ez a gyönyörűség, ezért van remény, ezért nem kell arra gondolnunk minden pillanatban, hogy nélkülünk egészen élhető hely lenne ez a föld…
Felszabadulás. Osztapenko kapitány azután megfordul, kezében a fehér zászlóval, és eldördülnek a lövések, egy géppisztoly kaffogása hallatszik, és Osztapenko kapitány élettelen teste a földre rogy. És álltunk Osztapenko kapitány szobránál, és stoppoltunk Balaton felé menet. Fülemben csengenek a hetvenes-nyolcvanas évek történelemkönyveinek vonatkozó mondatai: a minden emberi érzésből kivetkőzött fasiszta pribékek hátulról agyonlőtték Osztapenko kapitányt, a szovjet parlamentert.
Osztapenko kapitányt a saját hadserege lőtte agyon. A sajátjai, Uramisten…
Szorult az ostromgyűrű, a lakosság a pincékben élt már, és egyre kevesebb magyar és német katona tért vissza esténként azokba a pincékbe. Aztán még egy kétségbeesett, utolsó kísérlet, hogy majd a Széna tér felé, Budaörs felé sikerülni fog a kitörés… Nem sikerült. Én gyerekként német katonák koponyáival „játszadoztam” a mai Pető Intézet helyén, dögcédulákat, rohamsisakokat szedtünk össze – ott volt az egyik tömegsír. És aztán berontott a pincébe az első orosz katona… „Tatárképű” volt, mondja Nagyanyám, aki a legkisebb gyerek kiságyába bújt, hogy ne gyalázzák meg. Nem gyalázták meg a Nagyanyámat. De csak onnan, a Táltos utca 7–9. pincéjéből meggyaláztak tíz nőt, asszonyt, gyereklányt. Mindegyik szifiliszes lett. Mindegyiknek oda lett az élete… Húsz férfit azonnal meggyilkoltak. Nagyjából ugyanennyit elhajtottak, ketten jöttek haza, nyolc év után. A Táltos utca 7–9. felszabadult. Legyen csend végre, s legyen meg mindenkinek a maga történelme…
Nem volt valamiféle különleges hely akkoriban a Táltos utca 7–9. Egész Magyarország egy Táltos utca 7–9 volt. És a bűn nem kiváltsága senkinek; a hősiesség sem kiváltsága senkinek; az emberség sem kiváltsága senkinek; a történelem és a sors nem ilyen kegyes, nem ilyen megengedő. A háborús bűn sem kiváltsága senkinek.
És mindez nem menti a német háborús bűnöket, a németek embertelenségét, a hitleri szörnyállamot. Miképpen nem kisebbíti a német katona emberségét, ha volt neki. Mert volt neki. Miképpen volt a magyar katonának is. Csak nehogy azt higgye bárki is, hogy odabújhat a „bűnös nemzetek” bűnének háta mögé. Majd egyszer talán megkérdezi azt is valaki, hogy vajon miért nézték a szövetségesek tétlenül az európai zsidóság lemészárlását. Miért nem bombázták a haláltáborokba vezető síneket vagy magukat a haláltáborokat. Talán megkérdezi egyszer valaki, ki a felelős Katynért. És lesz nevük, nemzetük, rendfokozatuk a felelősöknek. Egyszer talán valaki megkérdezi majd, mi is történt a Baltikum és Lengyelország lerohanásakor. Egyszer talán megkérdezi valaki, miért adtak vissza az angolok Titónak negyvenezer embert, akik Tito elől menekültek éppen, mert nem voltak kommunisták. Visszaadták őket. Családostul. És Tito megölte mindnyájukat. Férfit, asszonyt, gyereket. Jól alszik-e vajon az az angol tiszt, aki ezt a döntést hozta? És hogy alszanak azok, akik Hirosimát és Nagaszakit eltörölték a föld színéről?
Addig is: a balti államok most éppen azon tanakodnak, hogy nem hajlandók részt venni Moszkvában a „Győzelem napjának” ünnepségsorozatán, mert hát azért őnekik mégsem volt olyan öröm a „felszabadulás”. Akkor most a baltiak mindanynyian „nácik” lennének? Álljon ide, aki ezt ki merészeli jelenteni!
Hát még Kwasniewski lengyel elnök – akit pedig nehéz lenne jobboldali elfogultsággal vádolni – is kijelenti, hogy hajlandó elutazni Moszkvába – figyelem: „Hajlandó” –, de ezzel együtt követeli a Molotov–Ribbentropp-paktum elítélését. Követeli! A magyar miniszterelnök pedig kijelenti, hogy a szovjet csapatok igenis felszabadították Magyarországot, és a magyar nép ezért örökre hálás lesz, és mindez nem is kérdés.
Micsoda undorító, aljas, gyáva és ocsmány szervilizmus!
Éppen, mint Bächer Iván cikke a Népszabadságban, meg az a menetrend szerinti „értelmiségi” tiltakozás, ami Kupper András fejét követeli. Mert Kupper András nem hajlandó felszabadulásként emlegetni Magyarország megszállását. Istenem, mikor szabadítasz meg bennünket ezektől a menetrend szerint tiltakozó értelmiségiektől? Mert nagyon jól figyelj, Bächer Iván, nagyon jól figyeljetek ti, értelmiségiek, akik már felkaroltátok az első fokon megrontásért elítélt Krasznai Józsefet is: ne keverjétek bele ebbe az egész borzalomba megint a magyar zsidóságot. Ne gyere nekem azzal, Bächer, hogy a zsidók igenis felszabadulásként élték meg mindazt, ami a Nagyanyámnak egy másik pokol kezdete volt. Ne gyere, ne gyertek ezzel, mert nincs igazatok. Mert hazudtok – és aljas politikai játszmátokhoz használjátok a zsidókat.
Mert az lehet, Bächer, hogy a Dohány utcai gettó foglya abban a pillanatban kitörő örömmel fogadta az első szovjet katonát – de mi következett utána, mi, Bächer? Azt akarod, azt akarjátok mondani, hogy utána szintúgy megmaradt az öröm? Azt akarod elhitetni velem és ezzel a nemzettel, hogy amikor Kohn bácsi szatócsboltját elvették – mert az övét is elvették –, amikor Kohn bácsit az ÁVH pincéjében verték – mert őt is verték –, amikor Kohn bácsi nem kapott útlevelet, amikor éhezett, amikor rátelepedett az ő életére is egy szörnyállam, akkor hálával emlékezett a felszabadítóra?
Miért akarjátok ti állandóan rácsapni a magyar zsidókra a gettó ajtaját, mi, Bächer? Miféle perverz öröm ez, amit éreztek ilyenkor? Hogyan merészelitek újra és újra felállítani azt a hamis alternatívát, hogy aki nem felszabadulásként élte meg a szovjet csapatok bevonulását, az nyilvánvalóan antiszemita? Maga pedig, Gyurcsány úr, ne jelentsen ki semmit Moszkvában az én nevemben és a családom nevében. A kitelepített, tönkretett Bayerek nevében. Maga viselje egyedül ostoba és gyáva szervilizmusát.
Maga is fogja be a száját. Legyen végre csend.
Lehessen meg végre mindnyájunknak a történelme, és emlékezhessünk végre nyugodtan halottainkra, a halottakra – s igen, az életüket feláldozó örök orosz kiskatonákra is…
origo.hu
A Legfőbb Ügyészség közleménye
