A nemzetkufár kolozsvári kiűzetése

Néhány nap múlva eldől, hogy a magyar nemzeti ünnepen újra zászlóerdőbe öltöznek-e a gyergyói, csíki, udvarhelyszéki falvak, esetleg gyászszalag övezi-e majd őket? Néhány nap múlva március 15-e, az első olyan nemzeti ünnep, amelyet nem feltétlenül, nem egyértelműen a Magyarországhoz való tartozás tudatával él meg a jelenlegi határokon kívülre szakadt magyarság.
A nemzethez való tartozás, az egyértelmű. Ezért mégiscsak biztosra vehető, hogy az idén is ott lobognak majd a nemzetiszín zászlók Gyergyóremete, Csíksomlyó vagy Zetelaka házainak homlokán. A magyar szabadságharcra való emlékezésnek pedig tragikus aktualitást ad, hogy a határokon túlra szakítottak valóban csak emlékeznek már a magyar nemzeti szabadságra. Aki tovább lát az orránál, az tudja: a Magyarországon élők is. Kétezer-négy december ötödike óta senkinek nincsenek illúziói: még azoknak sem, akik hivatalból hazudják az illúziókat.
December ötödike óta egyfajta magyarság utáni állapot fekszi meg a maradék Magyarországot. Kintről, a megtagadottak felől, protomagyarok, posztmagyarok népe látszik csupán, amelynek láttán nehéz nem arra gondolni, hogy a herderi jóslat talán mégiscsak beteljesedett. Nem úgy, ahogyan elképzeltük, nem egy általános és egyszeri holokausztban, nem úgy, hogy az Országháza helyett a szél lenget a fényben vadvirágot – hanem lassan, észrevétlenül, kicserélődött, elcserélődött a nép.
Van ebben is valami törvényszerű. Hiszen elvesztek nagy elődeink, kihaltak a hunok, az avarok is, miért éppen mi, magyarok lennénk a kivétel? Talán elsöpri ezt a maradék népet is az új középkor; pedig, tényleg, „mennyivel szegényebb lesz a világ nélkülünk?”
Szónoki, patetikus gondolatok ezek, de az idei március 15-én sokan gondolnak majd erre határokon innen és túl. Az idei március 15-én is sokan gondolnak majd erre. A Himnuszt majd eléneklik mindenhol. Mert a mi himnuszunk, a mi emberünk írta, és a mi nyelvünkön szól. A zászlót feltartjuk, mert a mi színeink, s a mi örökségünk. De az állami ünnepségek szónokai és a most regnáló magyar államhatalom már nem a határon túli magyarok kormánya. Az állam és nemzet végképp elválni látszik egymástól. Évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna Erdélyben a magyar államférfiak elkergetése, kifütyülése, de a Medgyessyk, Hillerek, Gyurcsányok korában ez vált a természetessé.
Eörsi Mátyás szabad demokrata képviselő, a nemzetkufár kolozsvári kiűzetése a világ legtermészetesebb cselekedete volt. Mármint abban a világban, ahol létezik még büszkeség és önbecsülés. Ahogyan Sepsiszentgyörgyön sem volt keresnivalója Hiller Istvánnak, s ahogyan Csíkszeredában sincs egyetlen nemmel szavaz(tat)ó politikusnak sem. Sáros lábbal, sáros lélekkel semmi keresnivaló Bocskai fejedelmünk házában, Gábor Áron, Gál Sándor tisztaszobáiban: ide csak úriembereket engednek be.
Az önmagában véve is tragédia, hogy a magyar kormány, Magyarország képviselői odáig züllhettek, hogy semmiféle szalonképesség szabályai szerint nem úriemberek. Ez már nemcsak a posztmagyarság, hanem a posztemberiesség állapota.
Ha van még egy cseppnyi józan ész, egyetlen cseppnyi tisztelet Gyurcsány Ferencben, akkor szándékával ellentétben, az idei nemzeti ünnepen nem gyalázza meg jelenlétével Erdélyt. Mert a nemzeti ünnepnek nem arra kell szolgálnia, hogy kifütyüljék, elkergessék a nemzetet megjelenítő állam miniszterelnökét. Nem arra kell szolgálnia, hogy egy, a Székelyföldön mindenkor szakrális tisztelettel kezelt embert, Magyarország első emberét kelljen megnevelni.
Pedig, ha eljön, ez fog történni.

A szerző író