A győzelem napja a vesztesek szemével

Európa második világháborús múltját a nagy világégés befejezésének 60. évfordulóján még mindig az antifasiszta harc moralizáló ideológiájával próbálják magyarázni a győztesek. Nézzük azonban ezt a fura két napot egyszer a vesztes szemével is. A nyugatiaknak május 8., keleten 9-e a győzelem napja: az egy nap különbség a reimsi és a karlshorsti fegyverletételi aktus között már-már a szövetségeseket elválasztó ideológiai különbséget tükrözi. Az akkori diplomáciai jelentésekből is egyértelmű, hogy az angolszászokat és a szovjeteket nem a demokráciáról vallott nézetek kötötték össze, s nem is a morál. A keleti német területeken a földművesben is burzsoát látó szovjet katonák a győzelem után büntető- és munkatáborokba kerültek, Poroszországot pedig – amely két évszázada a civilizáció motorja volt a Baltikumban – elnémetesedett szlávjaival együtt kiradírozták a föld színéről. A Vörös Hadsereg bosszúja az 1941-es támadásért és a megszállás borzalmaiért rettenetes volt. A porosz városkák és falvak lakóit mongolok módjára pusztították el. A németek által rövid időre visszafoglalt Nemmesdorf halottai láttán még a sokat látott katonai tudósítókat is rosszullét fogta el. A megerőszakolt és utána legyilkolt asszonyok és kislányok képei talán megrendítőbbek, mint nyugaton a német barbárság példájaként emlegetett oradouri templom asszonyainak és gyerekeinek összeégett tetemeiről készült egyetlen felvétel. Németország keleti részein sok Nemmesdorf volt.
„A fegyverletétel napja – írta Konrad Stangl, a kapitulációt aláíró Keitel marsall egyik kísérőtisztje – éles cezúrát jelentett a német és az európai történelemben.” Talán arra gondolt, hogy a Berlin utcáin harcoló SS-eknek majdnem a fele külföldi volt, s közülük a skandinávok, a baltiak és a franciák elvi antikommunizmusát is maguk alá temették a birodalmi kancellária romjai? „Keitel kétszer is mondta, hogy Jawohl (Rendben van). Csak ennyi hangzott el, semmi más” – emlékezett vissza Anatolij Mednyikov, a szovjet rádió Berlin-Karlshorstból tudósító riportere. A Wehrmacht főparancsnoka „ezekkel a szavakkal semmi mást nem akart a világ tudomására hozni, mint azt, hogy a Wehrmacht és a német társadalmi rend összeomlott”. Stangl szerint mégis „megváltás és felszabadulás volt, hogy az értelmetlen halálnak véget vetettünk”, de szavaiból hiányzik mindama pátosz, amelyet a győztesek felszabadulás címén a vesztesekre hatvan év óta ráerőltetnek. A pontos fogalmazást e téren Iring Fetscher politológus adta meg: „A vereség volt a mi felszabadulásunk.”
René Bondoux, aki Jean Lattre de Tasigny tábornok kíséretében vett részt az aláíráson, tudósít arról a fesztelenné vált hangulatról, amely a német delegáció távozásával elöntötte a karlshorsti kaszinót: „Amikor a német küldöttség elhagyta a termet, a szövetséges tisztek ujjongásban törtek ki. Hurrázás, örömkiáltások. Hasonlítottak azokra a focirajongókra, akik csapatuk győzelmét ünnepelik.” Mit érezhetett az orosz Zsukov marsall, Berlin hódoltatója örömén a német fegyverletételi okmányt az 1940-es francia összeomlás miatt nem főszereplőként, csak tanúként aláíró tábornok, aki már a németekkel való kollaboráció címén oroszos tömegkivégzésekkel operáló honi kommunistái fegyveres puccsának megelőzésén s az indokínai kommunisták legyőzésén törte a fejét? Sir Winston Churchill öröme a londoni alsóházban sokkal meggyőzőbb volt: „Ellenségeink feltétel nélkül való kapitulációja az emberiség történetének legnagyobb örömünnepére adott jelt.”
Nyomor, éhség és erőszak uralkodott Berlinben, azonban a teljes győzelem kihirdetése után a szovjet hadsereg lerongyolódottan s kifáradva is olyan boldognak bizonyult, mint azt Churchill állította. A fiesztához háttérnek ott voltak a gyűlölt város romjai. Mint jó negyven évvel később a filozófus Fukuyama a kétpólusú világrend kezdődő összeomlása láttán, egy kis berlini színésznő is megfogalmazta akkor ott, hogy „egyszer csak véget ért a történelem”.
„Az oroszok egész nap a Nagy-Oroszországról szóló hazafias dalokat énekelték, egyre hangosabban, ahogy közeledett az alkony – írta tudósításában az oslói Theo Findahl. – A katonák különadag konyakot kaptak. A németek pincéikbe s a föld alá bújnak, hogy védjék a nőket. Este kilenc felé géppisztolysorozatokat lőnek az égbe az oroszok. Dübörögnek a légvédelmi ágyúk, vadászrepülők sivítanak, még egyszer eljátsszák a háború jól ismert s félelmes dallamait, ezúttal mintegy a Vörös Hadsereg pezsgő győzelmi marsaként.”
Antony Beevor Berlin, 1945 – Az összeomlás című könyvében tág teret szab ama féktelen nemierőszak-hullám bemutatásának, amely az oroszok német földön való harcait kísérte. Az általa példaként kiragadott jelenetek semmiben nem különböztek a tévéképernyőn ma is látható afrikai törzsi háborúk képeinél: akkor, 1945-ben a kiszolgáltatott dél-szudániak vagy tuszik a németek voltak. A berliniek sokáig emlékeztek a „vadászat óráira”, arra, hogy „minden éjjel sikolyokat hallottak. A becslések szerint a két legnagyobb berlini kórházban a nemi erőszak áldozatainak száma 95 ezer és 130 ezer között volt. (…) A Kelet-Poroszországban, Pomerániában és Sziléziában (erőszakot) szenvedő 1,4 millió nő halálozási aránya azonban jóval magasabb volt (mint a fővárosban rekedteké). Összesen legalább kétmillió német nőt erőszakoltak meg, és a kisebbség jókora hányada, hacsak nem a többség, többszörös erőszak áldozata lett.” A megvadult s az alkoholtól feltüzelt katonák a táborokból kiszabadított zsidó és orosz nőket sem kímélték, de saját bajtársnőikre is rátámadtak. Nagyon nehéz volt megállapítani, hogy a fiatal szovjet tisztek, amikor azt állították, hogy a Vörös Hadseregtől távol áll a fosztogatás és az erőszak minden formája, cinikusak voltak-e, vagy a teljesen vak, komszomolista idealizmus dolgozott bennük? Egy táborból szabadult francia hadifogoly a háború neves szovjet-orosz krónikásához, Vaszilij Grosszmanhoz lépve nem véletlenül mondta:
„Monsieur. Kedvelem az ön hadseregét, ez az oka, hogy olyan fájdalmas látnom, hogyan bánnak a lányokkal és az asszonyokkal. Ez igencsak árt a jó hírének.” Amikor a francia foglyok ezekről hazatérésük után beszámoltak, még a kormányra törő francia kommunista pártvezérek is megborzadtak a hallottaktól. Igaz, a Berlinbe később érkező amerikai katonáknak olyan tömegben állt a feketepiac keményvalutája, a „cigaretta pénznem” a rendelkezésükre, hogy nekik valóban nem kellett senkit sem megerőszakolniuk. Később, amikor a családoknak az éhezéssel kellett szembenézniük, amúgy is feleslegessé vált a nőkkel szemben a testi erőszak még orosz részről is.
A Német Szövetségi Köztársaság menekültügyi minisztériuma 1966-os összesítése szerint a keleti, elszakított tartományokból (Kelet-Poroszország, Kelet-Pomeránia, Kelet-Brandenburg és Szilézia) 6 944 000, Csehszlovákiából 2 921 000, a többi kelet-európai országból 1 865 000 németet, összesen 11 730 000 őslakost üldöztek el a győztesek. A pogromok és a halálmenetek későbbi elemzések szerint még India és Pakisztán 1948. évi szétválásának szörnyűségeit s vallási alapon kirobbant emberirtásait is felülmúlták. A kiűzetés ugyanis 2 111 000 halottal és eltűnttel járt, s csak a művelt és demokratikusnak mondott csehek számláján 267 000 halott német található. Az viszont a történelem kegyes, hegeli fintora, hogy a Benes elnöktől kollektív büntetlenséget kapó halálbrigádok tagjai 1948 februárjában munkásmilicista egyenruhában nagyobb osztályharcos cinizmussal törik meg majd a cseh polgárságot, mint az 1939 márciusában bevonuló, a cseheket néha másodrendű árjáknak is becéző németek. S mivel Szlovákiából a prágai kormányzat a Szudéta etnikai űrbe sok cigányt telepített be, ma ott a német kérdés helyett a romák ügyeit vitatják nagy komolysággal és jóval nagyobb megértéssel, s nagyon szerényen viselkednek, ha Ostrava, Teplice vagy Ustí nad Labem gettóit járják. Túl vannak a német problémán, de elfelejteni sohasem fogják.
Még jó, hogy a németekkel a békeszerződést elnapolták, s aztán 1955-ben a párizsi szerződések ratifikálásával és kétoldalú határgaranciákkal helyettesítették. Valószínűleg a világtörténelem legrosszabb békeokmányát úsztuk meg. Ugyanis Jalta és Potsdam súlya is van akkora, mint a XX. századi német bűnök együttvéve. S miközben a kommunista Kína és a Szovjetunió haláltáborait félig-meddig meg nem történtté tesszük, a légkör a németekkel szemben csak a holokauszt kapcsán tanúsított elítélő magatartásuk miatt enyhült meg.
Átvedlettek, és ezt a művelt világ elismeréssel honorálja. A levegőből, repülőgépen hozott halál háborús bűn voltát elutasító nyugati magatartás folytán pedig az amerikaiak változatlanul tiszteletre méltó embereknek tekintendők, még ha a nyugati front s a Rajnán való átkelés, a porig bombázott rajnai és Ruhr-vidéki városok képe – amelyet most sorozatokban is bőségesen megkap a német tévénéző – legalább olyan sokkoló, mint az orosz nehéztüzérség sújtotta oderai hídfőké. Egyébként nem véletlen, hogy az emlékeit és okmányait oly szentimentalizmussal őrző német családok egy tekintélyes része – menekültek és kibombázottak millióinak leszármazói – csak a dédszülőkig tudja visszavezetni a származását: papírjaik elpusztultak a háború poklában. Ez a kényszerű „amerikanizálódás”, mondhatni társadalmi mobilitás annak is köszönhető, hogy az amerikai légierőben szolgáló számtalan német származású, de németül már nem beszélő, s nagy- vagy dédszüleire az amerikai etnikai kohónak köszönhetően alig emlékező katona – mint mondani szokás – lebombázta ősei földjét.
Egy dolog tagadhatatlan: a háborút a németek kezdték el. S mint Beevor is idézi az összeomlásról szóló könyvében rezüméként történésztársai véleményét, „az ország, amely 1933-ban annyira vágyott a jogrend után, a történelem egyik legbűnösebb és legfelelőtlenebb kormányával végezte. Az eredmény az volt, hogy a keletporosz nők és gyerekek mellett saját emberei is hasonló szenvedéssel néztek szembe, mint amivel Németország a lengyel és szovjet civileket sújtotta”. S nemhogy megmentette volna a bolsevizmustól Európát, a szívébe hozta azt.

A szerző történész, levéltáros