A nyilvánosságra került leveleid miatt írok neked, Ferenc. A tegezést meg fogod bocsátani, tudom. Egyrészt azért, mert egyidősek vagyunk. Másrészt azért, mert Nagy Imre egyik gyilkosának vejeként te tavaly per Imre szólítottad meg a forradalom mártír miniszterelnökét. Emlékszel talán, azt kérdezted tőle: „Hát te hogyan csinálnád, Imre?” Egy országszerte terjedő anekdota szerint idén azért nem mentél ki a 301-es parcellába, mert „Imre” akkor válaszolt neked. Azt válaszolta, hogy „te Feri, pillanatnyilag nem jut jobb eszembe: cseréljünk helyet…”
Hát így.
De ez most nem számít.
Most a nyilvánosságra került leveleid miatt írok neked. Azok miatt a levelek miatt, amelyeket KISZ-Führer korodban írtál a párttitkár-Führereknek. S most nem újságíróként írok, ha megengeded, hanem a Fidesz egyik alapító tagjaként.
Tudod, Ferenc, én 1988. március 30-án éjjel harminchat társammal megalapítottam a Fiatal Demokraták Szövetségét.
Érdekes, különös, izgalmas éjszaka volt. S attól olyan szép az élet, azért lehetünk biztosak benne, hogy az igazság mindig helyrebillen valahogyan, mert lehet neked akármennyi pénzed, Ferenc, azt például már soha nem fogod megtudni, mitől volt az az éjszaka érdekes, különös és izgalmas. Mert kurázsiból tíz dekát sem lehet venni, Ferenc – még kerek hárommilliárdért se.
Én (mi) Fideszt alapítottam, te pedig egy gyáva, sunyi KISZ-csávó voltál, Ferenc.
Tudod, az a furcsa, hogy ennek nem kellett feltétlenül így lennie. Tényleg. Élethelyzetünket, szocializációnkat tekintve semmiképp. Mert tudod, Ferenc, jómagam sem születtem például grófnak. Csak azért mondom éppen ezt a grófot, mert ti negyven évig azt mondtátok, hogy „az országvesztő magyar arisztokrácia”, meg hogy „az ellenforradalmi bandák gyilkoltak az utcán”, és ott voltak közöttük az „úri osztály deklasszálódott elemei” meg a „klerikális reakció”, továbbá a „nyilas csőcselék”, természetesen. Nem, Feri? Ezt mondta az apósod is, aki gyilkos volt, de erről persze, tudjuk, nem tehetsz. Csak egy kicsit. Éppen annyira, amennyire közösséget vállaltál vele. Vele is. Ne, Ferenc, most ne húzódj hátrébb, ne próbáld magad kiretusálni a tablóképről. Nélküled nem teljes az a tabló, te része voltál Kádár bácsi emésztőgödrének, s talán megbocsátod, ha most felidézem a kedvedért Murphy törvényeit: az a hasonlóság az emésztőgödör és a hivatal között, hogy mindig az igazán nagy darabok úsznak legfölül. Fején találta a szöget a jó Murphy pajtás, nem igaz, Ferenc? De előre szaladtunk kicsit, ne haragudj! Még csak ott tartunk, hogy én sem születtem grófnak. Afféle parasztpolgár meg polgár család ivadéka vagyok. Tudod, olyasféle, akiktől például a villáját rabolta el a gyilkos apósod. Bennünket kitelepítettek, Ferenc, és félholtra vertek az Andrássy út 60. pincéjében. De nem a nyilasok ám, félre ne értsd, hanem azok, akikkel együtt állsz a nyolcvanas évek végén azon a tablóképen. És aztán rákerültünk a kuláklistára, elvették mindenünket, osztályidegenek lettünk, nagyjából akkortájt, amikor a gyilkos apósodék lerobbantották sarkukról a tehénszart, és beköltöztek a rabolt budai villába. Egyszóval akkor, amikor megalapozódott a te hárommilliárdod. De ez sem érdekes, igazán nem. Te erről sem tehetsz, Ferenc, tudod, csak egy kicsit. Csak azt akarom érzékeltetni, hogy végül is minden együtt állt ahhoz, hogy gyáva, sunyi KISZ-Führer legyek, éppen, mint te. Mert az apám is osztályidegen volt, nem szerezhetett diplomát, és a többi, és a többi. De valamiért mégsem így lett, Ferenc. Azt kellene együtt kibogoznunk, hogy miért nem…
Én sem értem.
Talán nagyapámék kredence lehet az oka, amelyen ott állt az a halinakötéses Nyírő József-sorozat, tudod, közötte az Uz Bence. Már ami megmaradt abból a sorozatból. Vagy a másik nagyapám könyvtára? Abból sem maradt sok persze: egy részét felgyújtották az oroszok, hogy legyen min megsütni a jó pörcöt, másik részét elhasználták a reteráton – de azért megmaradt így is vagy ezer kötet. És látod, most azon töprengek, vajon Uz Bence és Goethe bőrbe kötve elég-e ahhoz, hogy az ember ne legyen szarjankó…
Vagy nagymama kellett hozzá, aki a semmiből is tudott főzni, és éjszakákon át hímzett valami kátéesznek, aztán ment hajnalban a Patyolatba. Nem mosatni, Ferenc, félre ne értsd, mosni.
Igen, azt hiszem, most, negyvenkét évesen, hogy ez mind kellett hozzá. Miképpen valószínűleg az is kellett hozzá, hogy a nagyanyám 2002-ben, mikor visszadugtátok a pofátokat a hatalomba, és én a Dunának akartam menni, azt mondta: – Ugyan, kisfiam, ezt a négy évet guggolva kibírjuk… Nyolcvanhat éves volt akkor a nagyanyám, túl két világháborún, egy kitelepítésen, túl kuláklistán, ezer nyomorúságon és szenvedésen – és persze túl a vérbe fojtott forradalmon és szabadságharcon. Ez a tartás, ez a nem tudom, honnan való erő, ez is kellett, bizonyosan.
És igen, Ferenc, azt hiszem, 1956 is kellett hozzá.
Igen, az valahogyan mégiscsak vízválasztó.
Mi nem éltünk akkor, Ferenc.
Te (ti) gyakran szoktátok ezt emlegetni, bizonyítandó, hogy lám-lám, nektek semmi közötök sincs az eredendő bűnhöz.
Nem úgy van, Ferenc. Tudod, miért? Figyelj, megpróbálom elmagyarázni. Éppen most mondja Mécs Imre a rádióban, hogy 1956-ban soha nem tapasztalt egységbe forrt a nemzet, és ezt az utókornak kötelessége tiszteletben tartani. Ha ez így volt, s így volt, akkor kik lógtak ki abból a nemzeti egységből, Ferenc? A forradalom és szabadságharc leverői, vérbefojtói, az idegen hadsereget behívó, s ezzel Magyarország megszállását legitimáló hazaáruló gazemberek. A gyilkosok, nem, Ferenc? Kádár, Apró, Dögei, nem? S mivel az élet szerfelett egyszerű, onnantól fogva tisztességes ember ezekkel nem vállalt közösséget. S mivel az élet szerfelett bonyolult is, Ferenc, ez a parancs nem állt meg a kortársaknál. Ezt kellene megértened, megértenünk, Ferenc. Hogy a később születés nem mentesít semmi alól, sőt… Mert egy társadalomnak kell hogy legyen kollektív tudata, s kell hogy legyen kollektív erkölcse is. Ami apáról fiúra száll. S itt nem egyszerűen arról van szó, hogy nálunk otthon nem hangozhatott el az a szó, hogy „ellenforradalom”, ugyan, ez így túl egyszerű lenne. Nem. Arról van szó, Ferenc, hogy komolyan vesszük-e a költőt: „Nem szolgálok nyomorító hatalmakat”. Arról van szó, hogy elhisszük-e Mécs Imrének, amit mond: 1956-ban, a forradalomban és szabadságharcban soha nem látott egységbe forrt a nemzet. Mert ha elhisszük, Ferenc, akkor ki kell tudnunk mondani végre: 1956 leverői, s mindazok, akik a forradalom után szolgálták Kádár nyomorító, vérben fogant hatalmát, bizony kívül esnek a nemzeten. A kettő együtt ugyanis nem lehetséges. Itt bukfencezik egy nagyot szegény Mécs Imre logikája is, amikor együtt akar koszorúzni veletek. Itt áll a feje tetejére minden, Ferenc. Nevezetesen: vannak-e, léteznek-e, létezhetnek-e még örök érvényű erkölcsi parancsolatok, vagy nem létezik már semmi sem, csak a viszonylagosság? Vagy hogy egészen konkrét legyek: tényleg az a reánk mért és megfellebbezhetetlen penitencia, hogy mindig a legnagyobb darabok ússzanak legfölül, Ferenc? Tudod, akik 1988-ban, amikor én Fideszt alapítottam, gyáva és sunyi KISZ-Führerek voltak, most elmagyarázzák, mi is a demokrácia. Tudod, akik KISZ-Führerként az ellenforradalomról papoltak. Akik a nyolcvanas évek közepén még azt vetették saját apjuk szemére, hogy „forradalomnak nevezte ’56-ot”. Ma meg van pofájuk odaállni Nagy Imre szobra elé, és megkérdezni, hogy „Hát,te hogyan csinálnád, Imre?” Sőt, még ahhoz is van pofájuk, hogy előre megtervezett koreográfia szerint bekullogjanak az Opera színpadára, olyan fájdalmas képpel, mint egy fenéken billentett ájtatos manó, aztán keseregjenek kicsit, hogy az ellenzék megint méltatlanul viselkedett az ünnepen. Tényleg nem érzed, Ferenc, hogy itt már minden hazugság, és te állsz a kellős közepén az egésznek? Mert tudod, Ferenc, természetesen az sem baj, hogy beleszerettél Apró elvtárs unokájába. A szerelem már csak ilyen. Csak ha lenne benned kurázsi, akkor azonnali hatállyal, mindjárt az esküvő után elköltözteted újdonsült arádat a valakitől elrabolt budai villából, és nekilátsz az életnek, csak úgy, önerőből. És nem használod fel azt a tőkét, azokat a kapcsolatokat, azt a pénzt a milliárdjaid megszerzéséhez – mert olvastad a János vitézt, Ferenc, tudod: „Talán minden darabhoz vérfoltok tapadtak, ilyen pénzzel legyek boldog, gazdag?”
Mindegy, Ferenc. Tényleg mindegy.
Inkább valamit még itt a végén azokról a levelekről.
Nézem ezt az ötlábú borjúk közül előmászott szánalmas kis nyálgépet, ezt a te szóvivődet, nézem, ahogy magyarázza a magyarázhatatlant. Miszerint: Gyurcsány Ferenc már akkor is azt képviselte, amit most, nevezetesen, hogy politikai eszközökkel kell küzdeni a Fidesz ellen. Csodálatos… Gyere, Ferenc, itt a pillanat! Most meséld el, ugyan milyen politikai eszközökkel küzd egy diktatúrában a hatalom elvtelen csinovnyikja a kiszolgáltatottak, védtelenek ellen? Hm, Ferenc? Ügyészségi vegzálással? Rendőrhatósági figyelmeztetéssel? A Magyar Hírlap akkori vezércikkével, miszerint „egyetemi és főiskolai hallgatók egy csoportja illegális szervezetet hozott létre, NEM TUDNI, KIKNEK A MEGBÍZÁSÁBÓL?” Fenyegetőzéssel? Te hogyan küzdöttél, Ferenc, amikor 1988. október 23-án agyba-főbe vertek bennünket a rendőrök, mert követeltük Nagy Imre és mártírtársai rehabilitálását? Látod, megint itt vagyunk 1956-nál. Akkor is megkérdezted, hogy „hát, te hogyan csinálnád, Imre?” Vagy akkor inkább olvasgattad a rólunk készült III/III-as jelentéseket? Apropó! Azt írod akkori leveledben, hogy politikai eszközökkel kell küzdeni azok ellen a jelenségek ellen, amelyek elfogadhatatlanok. Most mondd el, Ferenc, mik voltak akkor számodra, számotokra elfogadhatatlanok? A többpártrendszer követelése? A sajtószabadság követelése? A szabad választások követelése? A magántulajdon rehabilitálása? Mert hát mi akkor ezeket akartuk, ezeket követeltük. S ha neked mindez elfogadhatatlan volt, akkor most miért tartasz előadást nekünk a demokrácia mibenlétéről? Vagy ha már tartasz, akkor hogyhogy nem ég le közben az arcodról a bőr, hm, Ferenc?
Az tetszik még, ahogy a gyáva és sunyi sajtód megpróbál kimosni téged a mocsokból, Ferenc. Írják, hogy a másik nyilvánosságra került levél bizonyítja, te mennyire tőrőlmetszett demokrata voltál már 1988-ban is, hiszen abban a másik levélben az MSZMP keményvonalasai büntetőeljárás megindítását indítványozták ellenünk, míg te a politikai eszközöket szorgalmaztad. Ez önmagában nonszensz, Ferenc, ez aljas, pitiáner hazugság. Ti együtt álltok 1988–89 politikai tablóján. De: tudod, ki követelte egyebek mellett azt a büntetőeljárást? A jó Tóth András például. Ismerős ez a név, Ferenc? Segítek. Ő a te titkosszolgálati minisztered. Mikor zavarod el, Ferenc, mint olyat, aki méltatlan egy demokráciában bármilyen stallumhoz? Soha, mi? Megértem, Ferenc. Ahogy azt is megértem, hogy a te gyáva és sunyi sajtód sem fogja Tóth lemondását követelni.
Mindegy, Ferenc. Tényleg mindegy.
A lényeg, hogy megírtam neked első és utolsó levelemet. Mint a Fidesz egyik alapítója.
Mert tudod, Ferenc, én 1988. március 30-án éjjel Fideszt alapítottam. Te pedig gyáva és sunyi KISZ-Führerként leveleket írogattál a pártführereknek. Ez az alaphelyzet. Az arkhimédészi pont, ahonnét kiforgathatjuk sarkából a világot. Na nem te, Ferenc. A legnagyobb darabok nem forgatnak. Csak úsznak, legfelül. Egy darabig.
Sasvári Sándor megrázó vallomása: így tették tönkre a családját