A középkor embere, szerte Európában, a háborút, járványt és éhínséget, igen találóan, apokaliptikus „lovagoknak” titulálta. Ahol közülük akárcsak az egyik megjelent, átvonult, ott – szemben a szálazó természetes elhalálozásokkal – tömeges méretekben aratott a halál. Ki gondolta volna, hogy az ember képes lesz a „lovagok” számát eggyel szaporítani. A tömegterror borzalmaival. És hogy ha ez megjelenik, a mészárlásban messze felülmúlja majd a régebbi „lovagtársak” pusztításait. A két világháborúban a harci események együttes áldozatait mintegy 60 millióra, a tömegterror ártatlan halottait pedig kétszer annyira, 125–130 millióra becsülik. A XX. század így hát joggal nevezhető a tömegterror századának.
A tömegmészárlásnak valamilyen válfaját, mondhatni „enyhébb” változatát persze ismerték már a megelőző századokban is. Meglehetősen elterjedt formája volt, amikor a megtorlásokat alkalmanként hadseregek vagy seregtestek alkalmazták egy-egy település vagy tájegység lakossága ellen. Az újabb korban például a franciák vetették be, több esetben is, a bosszúállás fegyverét gyarmataikon. Ugyanezt tették az angolok, és nemcsak gyarmataikon (mondjuk Indiában), hanem a szomszédos Írországban is. Az angol hódítást nehezen viselő írek száz- és százezreit űzték el a saját hazájukból. Ezért került messze több ír az Újvilágba, mint amennyi otthon meghúzhatta magát. És nem csak a tömeges elűzést, de igen könyörtelenül használták velük szemben az éheztetés eszközét is. Egy egész népcsoport ellen az éhhalál fegyverét így hát először épp az angolok alkalmazták (például az 1840-es években). A népirtás legszívósabb és sikeres „felhasználója” – nem árt, ha tudjuk – az Egyesült Államok volt. Tekintélyes állami segédlettel sikerült a hatalmas térségeken előrenyomuló „polgároknak”, a fehéreknek egy színes népcsoportot igen szisztematikusan kiirtani. Az indiánokat. A hasonló példák száma sorolható lenne még. Ami közös volt bennük, hogy ezek „csak” alkalmi esetek voltak.
Aztán jött a XX. század, s a tömegterrort minden képzeletet felülmúló méretekben alkalmazták. Miben is különbözött ez a korábbiaktól? Mindjárt abban, hogy a tömeges emberirtást hivatalos állami rangra emelték. És mert a tébolyult őrület mindig találékony, hozzá úgynevezett világias eszmerendszereket eszeltek ki. Olyan ideológiákat, amelyek szerint az emberiség boldogítását annak árán lehet elérni, ha a társadalmak egyik fele elpusztítja a másikat. Nem utolsósorban pedig abban különbözött, hogy a tömegterrort céltudatosan, szisztematikusan és tartósan alkalmazták. Tudjuk, hogy ennek két „alapváltozata” honosodott meg a XX. században. Egyiket faji alapon működtették, főként a náci Németországban. Másikat, a társadalmi vagy osztályalapokon szított tömegterrort a Szovjetunióban találták fel, majd alkalmazták számos más táján a világnak. Röviden, a nemzeti és nemzetközi szocializmusokban. Az ideológiát pedig az előbbiek esetében – akarták, nem akarták – Darwin és Nietzsche, másiknál Marx és Engels lángelméletei szolgáltatták. Az osztályharcok történetét hirdető tanokat azután Lenin, Trockij és a grúz gengszter, meg a többi nagy tanítvány váltotta valóra.
Itt az utóbbi borzalmakra emlékezünk. A gulágokra. Azokra a szörnyűségekre, amelyeknek művészi filmes megszólaltatása nálunk Sára Sándor nevéhez fűződik. Korábban filmet készített a Don-kanyar pokláról. Majd folytatta, amit elkezdett: a magyar „gulagosoknak” állított méltó, emberarcú emléket. („Nehézsorsúak”) Ha egyáltalán lehet egy embertelen világról emberarcú művet alkotni. Hiszen maga a rendszer minden elemében emberellenes rendszer volt.
A tömegterror gyűjtőfogalom, magába foglalja a különféle „eljárási módokat”. A nagyobb siker érdekében ennek többféle változatát eszelték ki és vetették be a Szovjetunióban és a kommunista országokban. Egyik közismert eszköze, mindjárt 1917-től, a bírósági ítélet nélkül vagy csupán formális bírósági ítéletekkel végrehajtott tömeges kivégzések voltak. Vég nélkül lehetne sorolni a helyeket és eseteket, ahol ezeket alkalmazták.
Ebbe illeszkedett az úgynevezett lágerrendszer. A különböző lágerfajták egyik fontos feladata a munkaerő sajátságos koncentrálása volt, amikor is ingyenmunkával, borzalmas körülmények között építettek föl grandiózus létesítményeket. Ám semmivel sem játszott alárendeltebb szerepet az az ördögi szándék, hogy bennük tömegesen pusztítsák el a nemkívánatos elemeket. Kolima meg az összes többi orosz „tábor”, bárhogyan nevezték is az állambiztonsági szervek szóhasználatában, egyben „halálgyárakként” is működtek, ahol az agyonhajszolt és kiéheztetett embereket százezerszám pusztították el.
A bolsevik birodalom és valamennyi közeli-távoli „nyúlványa” azonban forgatta a kiszolgáltatott lakosság ellenében a tömeges éheztetés fegyverét is. Csak a Szovjetunióban előbb az 1920-as, majd az 1930-as évek elején több mint tízmillió embert tudatosan éheztettek halálra az ukrán országrészeken. Végül, de nem utolsósorban a tömegterror közkedvelt módszerei közé tartozott a tömeges ki- és áttelepítés, egyes népcsoportok elüldözése. A tobzódó terror megannyi módszert agyalt ki erre nézve, főként a sztálini korszakban. Krími tatárok, görögök, lengyelek, észtek, finnek, lettek, litvánok, volgai németek részint magyarok sokaságát, és még számos kisebb népcsoportot telepítettek át, hurcoltak el szülőföldjéről. Etnikai tömböket ritkítottak meg, másutt hatalmas földterületekről teljesen „eltakarították” az ott élő népcsoportokat. S tették ugyanezt a tanulékony tanítványok 1945 után a magyar kisebbségek egy részével és a svábok nagy részével – itt a Kárpát-medencében és Közép-Európa más térségein. Ismeretes Sztálin híres mondása: egy-egy ilyen akció lebonyolítása „csak vagonkérdés”. A XX. századi tömegterror végeredménye iszonyatos. Abból a 125–130 millióból jóval nagyobb hányad, közel 100 millió halott esett a kommunista-szocialista rendszerekre. És körülbelül 25–30 millió halott szárad a náci Németország vezetői lelkén. Döbbenetes számok, ha az ember belegondol, elképed, megborzong. És ki tudná tíz- és tízmilliók, a szerencsésebb túlélők tengersok szenvedését, amit a halálukig hordoztak a megnyomorítottak testükben és lelkükben, fogalmakba önteni, csak eldadogni is?
Miért hallgatunk a borzalmakról mi, magyarok? És miért nem beszél róla a nagyvilág? Miért hallgat a bolsevik vészkorszakról a Nyugat? Pedig az ’50-es, ’60-as években már tudtak, sokat tudtak erről, és kiszivárgott már egy és más a világháború előtt is. A hallgatás okaként háromféle magyarázat forog közkézen. Arról beszélnek (és írnak), hogy a „forradalom” szónak meg a forradalmi eseménynek egyfajta kultikus tisztelete alakult ki a világban, főként a haladó értelmiség köreiben. Hogyan is lehetne hát egy már-már „mítoszos” forradalomban született, a forradalmak vezető országát ennyire súlyosan sötét ügyekkel megvádolni? Ráadásul épp a világforradalom tündökletes éllovasát, a nagy Szovjetuniót? De az eltussoló szándék mögött állt és áll, hogy a Szovjetunió a második világháború idején a náci Németország és szövetségesei ellen küzdő katonai koalícióban nagy szerepet, mondhatni döntő szerepet játszott. A forradalom nagy hazája tehát egy antifasiszta szövetség oszlopos tagja volt. Hogyan is lehetne ezt az antifasiszta országot azzal gyanúsítani, kiváltképpen megvádolni, hogy ugyanazt tette, mint a fasiszták! Noha más-más alapon és más-más célokkal, de az eszközökben, és rendszerük lényegét illetően jottányit sem különböztek egymástól. Ha kendőzetlenül tárnák a világ elé, hogy milyen is volt a „sötétség”, és nem csak „délben”, de reggel, este és éjszaka is, akkor ezzel nem csak egy nimbuszt, az antifasizmus nimbuszát rombolnák le, de besározódhatnának maguk a szövetségesek is. A velük ölelkező nagy amerikai, angol meg francia demokraták. Magán a szövetségen eshetne kiábrándítóan csúnya folt.
A hallgatás, a takargató szándék mögött álló tényezők közül alighanem a harmadik a legkényesebb. Heveny, érzékeny a felület. Miszerint azért nem illik foglalkozni ezzel, mert ilyen módon morálisan csökkenne a náci Németország által okozott bűntömeg súlya, az a borzalmas tömegű bűntény, amit a zsidósággal szemben elkövettek. Tudjuk, öt és fél millió zsidó pusztult el a haláltáborokban, noha mellettük még húszmillió másik áldozata is lett a náci rémuralomnak. A zsidóságnak ez a rettenetes és jogos fájdalma olyan mitikus méretűvé növesztődött, mintha az emberiség történelmében, a népirtások fájdalmas folyamában ez lett volna az egyedüli, kizárólagos és egyszeri nagy borzalom. Mintha soha, sehol nem követtek volna el hasonló természetű gonosz tettet. Ez a felfoghatatlan, kifejezhetetlen, semmi mással össze nem hasonlítható gonosztett-vízió sem engedi meg tehát, szól a magyarázat, hogy mellette és vele éppen egyidejűleg másfajta genocídiumot, semmivel sem kevésbé irtózatos bűnöket is elkövettek.
Sára Sándor, Rózsás János, az amerikai Várdy Béla műveitől és egy-két fogolytáborbeli „élménybeszámoló” publikálásától eltekintve – vajon miért hallgattunk mi, magyarok a lágerek szörnyűségeiről? Azért talán, mert mint mondják, a történelmet a győztesek írják? Jól hangzik a mondás, ami akkor igaz csak, ha a vesztesek hagyják, hogy helyettük ők írják. A két háború közötti, egy szintén vesztes Magyarország azonban nem hagyta, hogy helyette a győztes angolok, franciák és amerikaiak vagy éppen a szomszédaink írják, illetve hogy mi írjuk nekik tetsző módon a magyar történelmet. Most hagytuk. Miért? Alighanem azért, mert Magyarország megszállt ország lett. Akkor, amit Trianonban meghagytak, nem volt az. De legalább ennyire fontos: 1945 után olyan kommunistákat küldtek és raktak az ország nyakára, akiknek soha semmi közük nem volt sem az országhoz, sem ehhez a népközösséghez. Magyarán szólva: rajtunk negyven éven keresztül valóban vérbeli internacionalisták uralkodtak. Egy nemzetietlen, ki kell mondani: magyarellenes szovjethű párt vezette négy évtizeden át az országot (és uralják az utódaik ezekben a napokban is). Más szóval, Magyarországon a vezető elitben nem akadtak az alattuk élő népközösség ügyeiben nekik felelős nemzeti érzületű kommunisták. Mint ahogy voltak ilyenek Romániában, Lengyelországban és Csehszlovákiában. Ahol az engedélyezett önállóságot, a lehetőségekhez mérten a maguk népcsoportja érdekében kihasználták.
És nem beszélhettünk a lágerek világáról azért sem, mert éppen ez a „magyartalan” vezetés az ’56-os nagy robbanásból azt a tanulságot vonta le: mindent el kellett követni, hogy a nemzeti érzés, a nemzeti tudat gyökeresen kiirtassék. Nehogy ’56, a Kádár-rendszer rémálma, még egyszer visszajöjjön. A nekibőszült propagandát egyenesen a pártpolitika rangjára emelték, és végeztek minden „csatornán” gyalázatos agymosást. Hosszú időn át, szívósan és nem éppen eredménytelenül.
Azt is tudták persze a hatalom urai, hogy lágerek nem csak a Szovjetunióban voltak. Mert internálótáborok ’45 után és ’56 után egyaránt szép számmal létesültek kisded hazánkban is. És létesültek magyarokat nyomorgató lágerek a határokon túl is. Mondhatni a tömegterror, a bosszúállás valamennyi fegyverét bevetették ellenük. Délvidéken tömeges kivégzések áldozatául esett mintegy 30-40 ezer, Kárpátalján, főként a szolyvai gyűjtőtáborban és másutt 15-20 ezer magyart pusztítottak el. De ezrével deportáltak magyarokat a román királyságban is 1945, majd 1956 után. Mint ahogy a Felvidékről marhavagonokban, kemény téli hidegben negyvenkétezer magyart hurcoltak el a Szudéta-vidéki munkatáborokba. És működött a ki- és áttelepítés, a megfélemlítés másik jól bevált módszere is. A gyűlöletgyűrű, ami körbezárt bennünket, szomorú és megrázó, de összetalálkozott, épült a hazai internacionalisták észjárása és szándéka szerint is. Ebben nagy volt az egyetértés a szomszédokkal, akárcsak ma.
Sütő András egyik könyvében azt írta: „Havasi emberek megfigyelése, miszerint az ember akkor kerül végveszélybe, ha már hátrafelé sem tud tájékozódni, mert lába nyomát a hó befújta.” Erre kell gondolnunk, amikor most a borzalmak világára hátratekintünk. Ez a múlt is figyelmeztet: vigyázzunk a strázsán! Hiszen el akarják venni a mindenkori jelenünket, és szeretnék elvenni a jövőnket is. De legalább a múltunkat ne adjuk oda – se nekik, se senkinek. Mert könnyen végzetessé válhat, ha az egyébként is többfelől veszélyeztetett népközösségünk, mint a havasokon a nyomát vesztett ember, végveszélybe kerülne.
Baj van, nagy a baj. És ezt a magyarság minden felelősen gondolkodó tagja tudja. Ha nem, hát ébredjen a tudatára, határokon innen és túl. Chesterton, a híres angol gondolkodó írta egyik könyvében: „Veszélyben nincs más kiút, csak a veszélyes út.” Vállalni kell, akár a veszélyes utat is, ha nem szeretnénk, hogy a jövő elvesszen. A megtartandó múlt s a megszerezhető jövő érdekében kell az útból eltakarítanunk a nagy torlaszokat. Főként azokat, akik a torlaszokat emelik. Akik elhallgatták, amit elhallgatni akartak, és akik arcátlanul hamisítanak ma is.
Hogy dicstelen és kártékony országlásuk végre véget érjen.
A szerző történész
Für Lajos történészprofesszor, az Antall-kormány volt honvédelmi minisztere ma ünnepli hetvenötödik születésnapját. 1956-ban a debreceni egyetemisták megmozdulásának egyik kezdeményezője és vezetője volt. 1957 májusában – élve a magyar kormány által felajánlott amnesztia lehetőségével – hazatért az emigrációból. A hatvanas évek végétől egyik szervezője annak a szellemi körnek, amely a népi írói hagyományokat követve a nemzeti (kisebbségi) sorskérdéseket állította tudományos és politikai tevékenységének középpontjába. Számos írásában foglalkozott a határokon túli magyarság kérdéseivel. A Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja, mára visszavonult a politikából.
