Az erkölcsi védelem szerepe az iskolákban

A tanulók erkölcsi védelméről történő gondoskodás keretébe (…) beletartozik az, hogy a gyermekek megtanulják, hogy nyilvánosan felléphetnek, és fel is kell lépniük a [zsidó] közösséget érintő alapvető kérdésekben, és vállalniuk kell bátran és megalkuvás nélkül ezekben az esetekben a közösségi fellépést és azok konzekvenciáit is.” Az idézet a Mazsihisz Magyar Bálinthoz intézett leveléből való. A gondolat megfogalmazásához az apropót az egyházi iskolák esetében alkalmazott költségvetési megszorítások, illetve az ezt követő tüntetések adták. Az idézett sorok erre vonatkoznak, de ha belegondolunk az üzenetébe, jóval messzebbre mutat. Arról a kényessé vált kérdésről beszél: van-e helye a politikának az iskolán belül?
Szinte konszenzus van a mai politikai erők részéről abban, hogy nincs. Eközben sorozatosan tapasztaljuk, hogy különböző formában: reklámanyag, munkafüzetek, miniszteri levelek révén mégis igyekeznek fölhasználni nemcsak az iskola tereit, de oktatási anyagait is.
Mi motiválja akkor mégis a tilalom támogatását? Kimondottan a kiskorú és kiszolgáltatott gyermek védelme, s a gyermeke révén befolyásolható szülő védelme. Kimondatlanul pedig a félelem, hiszen nincs megállapodás arról, milyen politikai értékeket képviseljen az iskola. Hogy lehet kizárni a manipulatív szándékot? Olyan ez, mint az italboltok és játéktermek működtetésének tilalma az iskolák közvetlen környezetében. Óvjuk meg gyermekeinket, amíg csak lehet, a politika ártalmas kisugárzásától! Csodálkozva nézem, ahogy lassan a szenvedélybetegségekkel kerül egy kosárba a közügyekkel való foglalatosság. Kíváncsian várom, mikor fog valamely civil szervezet a könnyű drogok mintájára a „gyengéd politizálás” engedélyezése mellett kiállni. Egyelőre még a politika veszélyesebbnek látszik, mint a marihuána.
Annak idején nyoma sem volt ennek az ódzkodásnak. A faliújságon szemléztük a híreket, tiltakozó nagygyűlésen vettünk részt a vietnami háború ellen, április 4-én is „nagygyűltünk” a felszabadulás ünneplésére. Március 15-én az iskolába zárt diákként a ’68-as párizsi forradalmakról készítettünk előadást. Szóval politizáltunk a magunk módján és a diktált módokon egyaránt. Történelem szakos egyetemistaként még természetesebbnek gondoltam, és éltem is a zoon politikon életét. Baráti társaságban többször is megváltottuk a világot, és amikor elkezdődött a valóságban is, részt vettünk benne – ki így, ki úgy. Mert így szocializálódtunk. Azt tanultuk, hogy az ember és a közösség „magáért való” attól lesz, ha felismeri a saját érdekeit, és fel is lép annak érdekében. És kaptunk is lehetőséget arra, hogy megismerjük a technikákat és formákat (persze a sajátos szocialista fosztóképzős változatban). Szó nincs nosztalgiáról. Visszatekintve látom: szánalmas küzdelmet folytattunk minden független gondolatért.
A gyerekek ma is szívesen játszanának demokráciát az iskolában, de nagyon veszélyes terepre téved az a pedagógus, aki komolyan veszi az állampolgári nevelést. A plurális politikai környezetben sokféle hangsúly, sokféle értékrend, sokféle törekvés él egymás mellett. A diákok nem légüres térben élnek: kérdeznek, állítanak, előítéleteik vannak. Elmondják, amit a szüleiktől hallottak, amit a tévében, rádióban elcsíptek. Segítséget várnak, vagy legalább egyenes beszédet, a tanár meggyőződésen alapuló segítő eligazítását. Hiteles pedagógus nem is tagadhatja meg tanítványaitól az őszinte, nyílt beszélgetést. Persze csak akkor, ha „a tanulók erkölcsi védelméről történő gondoskodást” a feladatának tekinti, és ha felhatalmazást is kap erre a szülőktől, az oktatásirányítástól, a társadalomtól. És ha indíttatást is kap erre az értelmiségivé (és nem csupán diplomássá) válás során, egyetemi évei alatt.
Kissé abszurdnak tűnik a számomra, hogy a demokratikus látszat időszakában az iskola politizáló intézmény volt abban az értelemben, hogy gondoskodott az egyeduralkodó eszmerendszer és szisztéma leegyszerűsített változatának sulykolásáról. Ma pedig, amikor igazán szükség lenne arra, hogy megtanítsuk őket eligazodni, felismerni, megérteni, választani, meggyőzni, dönteni, majd döntésüknek megfelelően cselekedni, megpróbáljuk száműzni az iskolából a politikai gondolkodást és cselekvést.
Ha csak arra nem gondolok, hogy ugyanaz a hazugság folytatódik tovább: akkor is, most is arra neveljük a diákokat, hogy ne gondolják át, ne beszéljék, ne vitassák meg azokat a problémákat, amik az iskolából kilépve körülveszik őket. Akkor az önálló, felelős cselekvéssé érő gondolkodás lehetőségét, ma a képességét nem adjuk meg nekik. Maradjanak csak a saját kis köreikben: miért nincs pizza a menzán és papír a vécében?
Az utóbbi években magától értetődővé vált, hogy a politika túlterjeszkedésének tartsuk, ha baráti társaságokban, ne adj’ isten, a családon belül vita, konfliktus kerekedett politikai kérdésekben. Valójában azon kellett volna csodálkoznunk: hová jutottak a baráti társaságok és családok, ha nem tudnak vitatkozni egymással anélkül, hogy a kapcsolatuk áldozatul ne esnék annak? Miért nincs gyakorlatunk a konfliktuskezelésben? Miért nem tudunk elfogadni részben egymástól eltérő gondolkodást az összetartozás, a szeretet jegyében? Miért alakult ki az az önvédelmi mechanizmus, hogy az igazán fontos dolgokról nehezen beszélünk a felszínes harmónia megőrzése érdekében? Miért szoktunk le arról, hogy egyenesen megmondjuk: nem, nekem ez nem jó, legyen másként? Inkább bólogatunk a békesség kedvéért, és aztán megkeressük a kiskaput, halogatjuk a döntést, altatjuk a problémát, majd csak kiforrja magát.
A gyermek a családban nem vesz részt a felnőttek életében, talán ott téblábol a „nagyok” körül, amikor azok beszélgetnek, de nem talál benne semmi érdekeset. Nem próbálja senki fontossá, érthetővé tenni a számára, vagy legalább megéreztetni vele: közösségben él. Barátok közt, faluban vagy városban; része egy nemzetnek, az európai zsidó–keresztény kultúrkörnek, sajátos egyede a sokszínű emberiségnek. Jórészt olyan felnőttek veszik körül, akik már maguk sem élték át az értékrendet sugárzó, sokrétű nevelő közeg élményét. A legtöbb városi gyerek nagykamasz koráig nem közlekedik önállóan; esélye sincs, hogy a családján kívüli kapcsolatokat teremtsen, fenntartson. Nem tud köszönni, megszólítani idegen embereket, nincs jártassága hétköznapi helyzetek megoldásában. Nemcsak idegen, de gyanús, ellenséges tömeg is a számára mindenki, aki túl van a közvetlen környezetén. Járatlansága okán állandó konfliktusban van a felnőtt- világgal. Kezelni pedig nem tudja, senki sem tanította meg rá. Éles szemmel elleste viszont a konfliktuskerülés művészetét.
Az iskolában nincsenek terei a közéletnek. A heti egy osztályfőnöki óra kevés a korrekt vitamódszerek megismerésére, begyakorlására, a diákönkormányzat formális vagy kampányszerű akcióiban elvész az érdekérvényesítés, főként pedig kinek jó az, ha mindenféle haszontalanságokra fecséreli a gyerek az időt ahelyett, hogy tanulna, sportolna, vagy zenélni járna. Pedig a valódi közéletre nevelés csak a demokratikus gyakorlat átélésével lehetséges. És bizony ez időigényes. Miért is nem kapnak a gyerekek olyan feladatokat, amelyeket csoportokban, önálló kutató- és szervezőmunkával, a környezetük bevonásával, a probléma törvényi környezetével megismerkedve kellene megoldaniuk? Miért is nem szerveződnek tömegével olyan erdei iskolák és táborok, ahol a demokratikus intézményrendszert működésben tapasztalhatnák meg a résztvevők? A történelmi játszóházak, történelmi szerepjátékot játszó táborok széles választéka miért nem egészül ki a jelent modellező változatokkal?
Egyre többször érzem a hiányát – és újságolvasóként úgy látom, nem vagyok egyedül – annak a mértékadó értelmiségi csoportnak, amelyik a Kádár-érában izmosodott meg a neki megfelelő ellenzéki szerepben, és valahogy teljesen elvesztette a hitelét, szétforgácsolódott, feladta hadállásait. Nem teremt és nem közvetít értéket. Finnyásságból? Szereptévesztésből? Felelőtlenségből? Óvatoskodásból? Ki tudja? De a helyzet csak romlani fog, ha továbbra is arra dresszírozzuk a társadalmat, hogy a politika olyan, mint a légy a levesben. Miközben a család, az iskola nem képes irányadó, nevelő közeggé válni a gyerekek számára, a társadalmi környezet nem közvetít követendő, értékes mintát, a médiából korlátlanul árad feléjük az információ, a „trendi” magatartás, a hamis karakterek, szituációk és megoldások tömege.
Gyakran hallani aggódó hangokat a népesség számszerű fogyatkozásáról. Itt az ideje aggódnunk azért, hogy azokat a keveseket sem becsüljük, akik itt nevelődnek köztünk. Mikor gyermekeinket megfosztjuk a felelősségérzettől önmaguk és szűkebb-tágabb közösségeik iránt, akkor veszítjük el a jövőnket. Mert a jövőnk nem a fenntartható fejlődés, nem a stabil parlamenti demokrácia, nem a biztos, többpillérű nyugdíjrendszer, hanem a gyerekeinkbe oltott felelősség, tisztelet és gondoskodás. Az erkölcsi védelem.

A szerző pedagógus