Jó fél éve uralja a szebb napokat megélt Operaházat a 2005 júliusában kinevezett Hegyi Árpád Jutocsa. Jobb helyeken több eredeti bemutatót is létrehoztak volna ennyi idő alatt. Beiktatása óta ugyanis premier címszó alatt pusztán újrafésült, régi repertoárdarabok kerültek színre, legfeljebb új szereplők beállásával. Még a Mozart-jubileumon játszott Don Giovanni sem tekinthető premiernek, hisz azonos rendezésben, díszletezésben énekeltették el a szerepeket fiatal, pályakezdő művészcsemetékkel. Nekik kellett betanulniuk a szerepet, és nem új operát mutattak be. Az egész napos emlékkoncert-sorozat pedig mindenekelőtt a zenekari tagokat dicséri. Művészi küldetésének minimálisan sem tett hát eleget eddig az Operaház vezetősége, lévén feladata, hogy évente új bemutatókkal szolgálja ki (bérletes és nem bérletes) közönségét. Hogy ne legyen teljesen visszhangtalan a léte, bőséggel gondoskodott botrányokról. Intézkedéseivel, személyi „politikájának” következményeivel mindegyre a sajtó érdeklődésének középpontjába került. Következetes koncepció, új előadás nincs – anyagi bizonytalanság s a társulat körében pánik és kiszolgáltatottságérzet viszont van.
De kezdjük az elején.
Mint ismeretes, a miskolci színházból anno menesztett, néhai igazgatót, Hegyi Árpád Jutocsát az Operaház főigazgatói posztjára kiírt pályázat nyerteseként nevezte ki tavaly Bozóki András kulturális miniszter. Jöttek vele csapattársai – Kesselyák Gergely, Müller Péter Sziámi, Kunos József –, s mint éhes-zsibongó varjúsereg lepték el az Ybl-palotát. A 14 pályázatból kettőt egyhangúlag terjesztett a miniszter elé a kuratórium, a Zimányi Zsófia–Kovalik Balázs–Lőrincz Györgyét és a Hegyiékét. Előbbiek az utolsó percben visszaléptek a frissiben tudomásukra hozott, megnyirbált költségvetési támogatás okán, de magabiztosan állt elébe a várható megszorításoknak a Hegyi-vezérkar (úgymond blokkrendszerükkel nagy megtakarítások érhetők el, amibe a megvonások is „beleférnek”). Már akkor gyanús volt: egetverő ambíciójuk felelőtlenséget takar. És lőn.
De egy kanyar erejéig térjünk vissza az előzményekhez: Görgey Gábor pünkösdi királyság-miniszterségének egyik bumeránghatású balfogása épp Szinetár Miklós direktori székbe való visszaemelése volt, miután Győriványi Ráth Györgyöt fő-zeneigazgatói státusából és Locsmándi Miklóst igazgatói tisztségéből felmentette a leépítésektől-reformoktól megrémült, kiérdemesült énekesek nyomatékos kérésére. A régi, megszokott bársonyszékét újra elfoglaló Szinetár–Petrovics duó beleült hát a Rockenbauer Zoltán által – reformok, színvonalemelés stb. reményében – kiharcolt, nagyságrenddel megemelt operaházi büdzsé fészekmelegébe, s eszébe sem jutott ésszerűsíteni, holmi reformokon gondolkodni, a költségvetést racionalizálással kordában tartani. Az intendánsi címmel megkínált Szinetár, miután (a létszámstop ellenére) sürgősen alkalmazta Görgey – eladdig minden direktor által elutasított – pacsirtafeleségét, Iván Ildikót, számolatlanul herdálta a pénzt jobb-roszszabb előadásokra, vendégekre: például az elképesztő bukást kiváltó, külföldi pályakezdő rendezőnő, Katharina Wagner és teljes alkotógárdája méregdrága honoráriumának és monstre produkciójának kifizetésére. Gondolván, hogy állam bácsi nagyvonalúan a zsebébe nyúl, ha egy nagy múltú intézmény számára ő kéri. (A Lohengrint néhány előadás után le is vették a műsorról.)
Állam bácsi azonban – jó okkal – nem nyúlt a zsebébe, nem töltötte újra a lyukas zsákot többszöri, lemondással fenyegető nyilatkozgatás után sem, hanem döntött: megelőzvén a további ésszerűtlen gazdálkodást, magyarán pazarlást, új kezekbe adja a ház vezetését. Így jutottunk el Hegyi Árpád Jutocsáékhoz. És a sajtó „unisono” felhördüléséhez. Reméljük, azóta külön-külön és kollektíven is restelli magát az őket javasoló kuratórium minden egyes tagja. A miniszter interjúban cáfolta akkori feltételezésünket, hogy netán a feje fölött átnyúltak volna… Csak a kuratóriumára hallgatott. Való igaz, nekik, szakembereknek jobban is illett ismerniük, kiket ajánlanak, mint a néhány hónapja regnáló főméltóságnak.
És jöttek aztán az egymást kergető lemondatások, kiebrudálások, személycserék, fővesztések – csak épp azt nem lehetett megtudni, mi végre. Ha modellként kellene leírnunk, hogyan vesztheti hitelét egy vezetőség, jobb példát keresve sem találhatnánk, mint Hegyiék már-már kényszeres-komikus-tragikus lépéssorozatát az első napoktól fogva.
Az ominózus évadnyitót követően egyetlen épelméjű társulati tagnak, alkalmazottnak, újságírónak sem maradtak illúziói: a nagyképű hablaty – amit megújulás, modernizálás címen a vidéki színházi direktor, alias amerikai provinciális fészkek intézményeiben (no nem a hírneves operaházakban) úgymond tanulmányokat végzett rendező – a társulatot sűrűn megalázva, a maga zavarosságában elővezetett – csak totális zűrzavart, bukást eredményezhet. Ez lenne az „eszmei alapozás”? – döbbentünk meg. Ki is fütyülték leendő alattvalói annak rendje s módja szerint.
A társulat soha nem látott, teljes bizonytalanságban: ki marad, kit „létszámcsökkentenek”? Ki és mit énekel a 2005/2006-os évadban, amit még a Szinetár–Petrovics duó állított össze? Mi marad és mit vesznek le a repertoárról? Mert fennen lobogtatott leleményüket, a „blokkszisztémát” csak a következő szezonban vezetik be – állították. Az évadnyitáskor egymást faggatták az újságírók: mi is a végleges repertoár, mert erről szó sem esett. Aztán rendre kiderült: elmarad a Kovalik rendezésére váró Xerxes, aztán elmarad a helyébe gyorsan behirdetett Álarcosbál (ugyancsak Kovalik vitte volna színre) hol az anyagiak, hol a próbalehetőség hiányára hivatkozva; marad a Szinetár vállalta Bartók-est a három művel (A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin) – erős zsenant lett volna lemondani róla a Bartók-jubileum évében. Ám a verebek azt csiripelik, Szinetár hetekig be sem fáradt a közelgő tavaszi fesztiválon bemutatandó Kékszakállú heti egy-két próbájára, helyette M. M. asszisztense olvassa fel az instrukciókat a korábbi színrevitelek rendezői példányaiból. Jó, hogy nem kérték fel Kovalik Balázst a rendezésre, aki már színre vitte ezt az Operaházban; félő, hogy ő komolyan vette volna. Hátravan, ha van, a Nürnbergi mesterdalnokok bemutatása, kérdés, lesz-e rá pénz, és megrendezi-e a korábbi repertoárban feltüntetett Vidnyánszky Attila, aki látván a totális káoszt, még Szinetár érájában önként távozott a főrendezői posztból.
A fővesztések és fejcserék Petrovics Emillel kezdődtek, akit fő-zeneigazgatóként még pályázatában is vállalt a csapat egy évre, ám kínos kiszorítósdi után lemondásra kényszerítették a selyemzsinórt átnyújtó Kunos József személyében. Kesselyák az asszistense, felkaroltja volt; ha nem lehet az idős mesterrel együtt dolgozni, mint nyilatkozták, miért szerepeltették egyéves futamidővel a pályázatukban? Azóta új pályázat volt – és ki nyerte meg? A művészeti vezető Kesselyák Gergely, aki felettese volt pár hétig, s aki most – igazi, külföldi megméretés híján, legyen bár tehetséges – Erkel, Mahler, Klemperer, Ferencsik székében ül a kellő nagyságrend, élet- és művészeti tapasztalat nélkül. De együtt versengett Jutocsával és a mindent kijáró Müller Péter Sziámival. Hogy tovább gyarapodjon a botránykrónika: ősszel kiebrudalták Závecz Ferencet, akit a minisztérium épp a racionális gazdálkodás végett helyezett oda, s aki szakemberként tette a dolgát, ám nem az álomcsapat belső embereként. S mert szükségét látták Kunos pozícióba helyezésének, aki még a Sziget gazdálkodásában segített Sziáminak: megkapta hát Závecz ügyvezetői posztját. Nem sokáig örvendhetett neki: azóta áttették a kisebb hatáskörű kommunikációs igazgatói tisztségbe, mert a hírek szerint közte és a főigazgató között „feszültség” támadt, így aztán Hegyi a főrendezői poszt mellett magához vette az ügyvezető igazgatóit is. Már-már egymás szemét vájják ki. Az általuk kinevezett, új kommunikációs vezetőt, Herczeg Tamást pedig már azelőtt menesztették. Állítólag a főrendezői és ügyvezetői posztra majd pályázatot írnak ki. Az itt a piros, hol a piros össznépi játék ötletei ebben még nem merültek ki: a balettigazgató Keveházi Gábort ősszel kinevezték „modernizációs” igazgatónak, aki aztán visszavonult e tisztségéből, hogy csak választott szakmájának éljen az Operaház balett-tagozatának élén. Vajon miért? Túl sok a meddő kérdés, amire őszinte választ hiába remélünk. Az már csak fűszerezi az elmondottakat, hogy az új vezetés beiktatása után nem sokkal felmondta állását a sajtóosztály két „bejáratott” embere, akit bármiről bármikor kérdeztél, segítségedre volt a tájékoztatásban, azaz remekül tette a dolgát: Réfi Zsuzsanna és Soós Emese az áldatlan állapotokra hivatkozva távoztak, amelyeknek nem kívántak részesei lenni. Jött helyette a volt Gyurcsány-tanácsadó Braun és cége, személytelen sajtóközlemények eljuttatásával pótolván az érdemi munkát. Azt hiszem, még a kívülállónak is sok a végeláthatatlan, kaotikus csereberéből… Hogy csitítsa a sajtó háborgását, Hegyi nyilatkozási tilalmat vezetett be a házban.
Hogy cifrább legyen, minap jött a hír: kétéves állástalanság után másodfokon pert nyert Farkas István első harsonás, akinek mindössze az volt a bűne, hogy Győriványi Ráth György idejében zenekari igazgató volt, s Szinetárék eltávolították. A bíróság visszahelyezte jogaiba, harsonásnak, s visszamenőleg két évre fizetését is fedeznie kell az Operaháznak. Ahogyan Győriványi Ráth György pert nyert karmesteri fizetését is állja a ház anélkül, hogy feladatot adnának neki – holott évad elején Hegyi a sajtónyilvánosság előtt jelentette ki, igényt tart a munkájára. Szűk a költségvetés, de ez nem megy fecsérlésszámba… Az alkalmazott művészek egy részének hónapokig elmaradt fizetését még nem egyenlítették ki, mint ahogyan a szerződésesek közül sem kapta meg mindenki a leénekelt, jogos gázsiját. Hiába kértem erre választ, az Operaház egyik osztálya a másikhoz irányított, míg a körtelefon után kiderült, senki nem nyilatkozik. Így gazdálkodik fél év múltán még mindig egy győztes vezetőség, aki fűt-fát ígért megengedhetetlenül naiv miniszterének?
Kérdés: mi indokolja e szemlátomást bukott vezetőség további rombolását az Operaházban? A „főkókler Hegyi” személyében annak a főigazgatónak a támogatását, aki az ÉS dolgozatírója szerint „a magyar színházi életben az egy időegységre jutó elhiteltelenedés országos rekordját tartja”?
Így fest az évadnyitón Hegyi által fölényesen, magabiztosan meghirdetett európaiság?
origo.hu
Nagyot csökkentek Magyarországon a jövedelmi különbségek
