Ki szédíti a nyugdíjasokat?

A voksnak nincs szaga. Ez az MSZP kampánystratégiájának – bár hallgatólagos, de a napnál is világosabb – vezérlő elve. Mivel az MSZP feddhetetlen előéletű miniszterelnököt mindmáig képtelen volt adni az országnak, olyan álnok és képmutató eszközökhöz folyamodik, mint a helikopteres fényképezés, a rivális lejáratása vagyonnyilatkozatos inszinuációk, no meg nyugdíjasok elleni összeesküvés-elméletek koholása útján. Az arzenál ez utóbbi jolly jokere azon a felismerésen alapul, hogy a gázszámlától rettegő nyugdíjas, a hálátlanul sorsára hagyott, „konyhában didergő” édesanya szorult helyzetéből, félelméből tőkét lehet kovácsolni azzal a hazugsággal, hogy ha a polgári oldal újra kormányra kerül, és 29-ről 19 százalékra csökkenti a munkáltatót terhelő társadalombiztosítási járulékot, akkor a nyugdíjasok több-havi ellátmányukat fogják elveszíteni. Ráadásul ezúttal – a változatosság kedvéért – nem az éhenkórász román munkavállalók milliói fogják elözönleni az országot, hanem a szlovák vállalkozók. Lám, ha a voksvadászathoz ez szükségeltetik, az internacionalista szomszédságpolitika hirtelen rasszista töltetű magyarkodássá vedlik. A jövendölés szerinti apokalipszist a nyugdíjasok a gyurcsányi forgatókönyv szerint csakis akkor úszhatják meg, ha az MSZP-re szavaznak. (Ügyes!)
A most felmelegített voksszerzési taktikát részletesen elemeztem egy korábbi írásomban (Magyar Nemzet, 2003. május 5., 6. old.), ízekre szedve az ámítás téziseit, melyek szerint a polgári kormány 1999-ben minden nyugdíjastól 19 ezer forintot „elvett” (amit aztán a Medgyessy-kormány 2002-ben nagylelkűen „visszaadott”). Ezzel a vásári trükkel az MSZP kimutatható fölénybe került az időskorú népességben, és igen jelentős többletszavazatot szerzett a parlamenti, majd az önkormányzati választások alkalmával. A kampányhazudozással szemben olyan számszerű és hiteles tényeket vonultattam fel – többek között a pártsemleges nyugdíjintézet adataira támaszkodva –, melyek a tárgyilagos igényű olvasót a valósággal ismertetik meg. A tények cáfolatára soha senki, így az MSZP sem tett kísérletet. Sőt, a kormánypárt konok szajkózással mindmáig öklendezi a 19 ezer forintos szédelgést, melyért legutóbb már fizetett választási hirdetésben is testületileg felelősséget vállalt. Hadd emlékeztessek hát röviden a cikk fő konklúzióira.
Az 1998-as váltás után a polgári kormány fő feladata a gazdaság talpra állítása, a bokrosi gödörből való kivezetése volt. Ezért 1999-ben még lehetetlen volt a Horn-kormány beválthatatlan (sőt 1997-ben törvénybe iktatott) kampányígéretének teljesítése az egységesen 18,2 (és nem 20!) százalékos nyugdíjemelés útján. Ráadásul súlyos teher volt a magánnyugdíjpénztárak (Hornék általi) 1997. évi bevezetése, mely a járulékok jelentős részét elvonta, és a költségvetésre terhelte. Orbán Viktornak az a javaslata, hogy ha ez a már akkor is láthatóan hibás intézkedés megtörtént, legalább mérsékeljük az átállás terheit annak több kormányzati ciklusra való széthúzásával, az akkori ellenzék ellenszavazatai miatt nem kapta meg a szükséges parlamenti támogatást. A szociális érzéketlenséggel vádolt polgári kormány mégis úgy intézkedett, hogy legalább a kisnyugdíjasok helyzetén javítson soron kívüli differenciálással már 1999-ben oly módon, hogy a 32 ezer forintot meg nem haladó nyugdíjak Hornék ígéretétől eltérően ne 18,2, hanem 25 (!) százalékkal emelkedjenek, az ennél magasabb nyugdíjak pedig kezdetben 11 százalékkal, majd a továbbiakban a gazdaság növekedésének megfelelően, évről évre minden kategóriában a horni előirányzatot jelentősen meghaladó ütemben. Mindennek végeredménye az lett, hogy a polgári kormány összességében nem 52 milliárd forinttal kevesebb, hanem 76 milliárddal több nyugdíjat fizetett ki, mint amennyit az MSZP kampányígérete jelentett volna. Mindezt az MSZP helytelen intézkedései, hibás gazdaságpolitikája ellenére sikerült teljesíteni, miközben a polgári kormány a nyugdíjak adóztatását is eltörölte (ezt egyébként Medgyessy Péter vezette be még pénzügyminiszterként).
Ami pedig a 19 ezer forint „visszaadását” illeti, az említett írásomban kimutattam ezen állítás csalárd és képmutató voltát is. Az elvtársak a polgári kormány kontójára vásárolták a nyugdíjasok szavazatait 19 ezer forint/voks egységáron, mivel annak fedezetét az úgynevezett száznapos program egyéb jóléti intézkedéseinek költségeivel együtt az a nemzetgazdaság működtetéséhez szükséges 300 milliárd forint forgótőke biztosította, amelyet Medgyessyék a polgári kormánytól örököltek. Így tudták 2002 őszén az egész országot szegfűsítve az idegen tollakkal ékeskedő Medgyessy népszerűségét átmenetileg biztosítani a D–209-es lelepleződésével szemben is az idegen toll elfakulásáig, a forgótőke elfogyásáig, egészen Medgyessy bűnbakká degradálásáig és elvtársi kigolyózásáig. Az átverés abban (is) állt, hogy a Fidesz javaslata szerinti 13. havi nyugdíjat az MSZP kénytelen volt kampányígéreteiben vállalni, azt azonban (minő szórakozottság!) elfelejtette előre közölni, hogy ez csak lépcsőzetesen fog megvalósulni, úgy, hogy 2002-ben még semmi, majd évről évre egy-egy heti hányaddal több, hogy azután a 2006-os választási évre időzítve érje el a teljes értéket a sikerpropaganda szolgálatában. Mint kimutattam, a lépcsőzetesítéssel történt megrövidítés minden kategóriában messze kompenzálta a szavazatok 19 ezer forint/voks ellenértékét, tehát a 19 ezer forintos „visszatérítés” mítosz merő szemfényvesztés.
A nyugdíjasok félrevezetésével voksvadászó akcióknak nem csak napjainkban vagyunk tanúi. Ennek kirívóan szemérmetlen példája volt a szégyenletes december ötödikéhez kapcsolódó MSZP–SZDSZ-kampány, melynek hátterében az a felismerés munkált, hogy a trianoni határral az anyaországtól elszakított magyarok soha nem fognak Trianon-pártiakra szavazni, tehát a kettős állampolgárság a jelenlegi kormánykoalíciót végleg eltüntetné a történelem színpadáról. E valódi motiváció leplezése végett vették újra elő a már bevált nyugdíjas hamis kártyát, mondván, hogy a magyar állampolgárság megszerzése a mai határokon belüli nyugdíjalapokhoz való hozzáférkőzést tenné lehetővé a határon túli magyarok számára, akik ily módon ezekre az alapokra ácsingóznak. A felmelegített hamis kártya azon a hazugságon alapul, hogy az EU-országokban az állampolgárság egyben a nyugdíjjogosultságot is biztosítja. Ezzel szemben az igazság: valamennyi uniós országban, így nálunk is azt a személyt illeti a nyugdíj, aki a nyugdíjjogosultságot az illető országban megszerezte. A december 5-i kalózakció egyébként megér egy külön misét.
A társadalombiztosítás kérdéséhez kapcsolódó gyurcsányiáda beható cáfolata szintén nem férhet e cikk keretébe, de ez mellőzhető is, mivel a javaslat objektív indokai bárki számára hozzáférhetők. A félrevezetés érzékeltetéséhez e helyen csupán (a sok közül) egyetlen hamis érvre hívnám fel a figyelmet, mely szerint Orbán Viktor kezdeményezése arra vezetne, hogy ez év július 2-án 650 milliárd bevételkiesés zúdulna a költségvetésre és ezen keresztül a nyugdíjalapra. Eltekintve e számadat kérdőjeleitől, no meg attól, hogy valóság esetén is miért éppen a nyugdíjalapot, és miért nem például a Gripen vadászgépek repülés közbeni utántöltésének megoldási lehetőségét csorbítaná a járulékcsökkentés, hadd hívjam fel a figyelmet az újabb elvtársi csúsztatásra: az évi járulékbevétel csökkenése nem a kulcs módosításának másnapján jelentkezik, hanem eloszlik az egész évre, miközben a munkahelyek számának növekedéséből eredő bevételek és kiadáscsökkenések is fokozatosan halmozódnak. Az éremnek, elvtársak, két oldala van.
Így állunk hát a 19 ezer forint minden nyugdíjastól történt „elvételével” és az MSZP nagylelkű „viszszaadás” gesztusával. Az MSZP elnevezés és tevékenység nem egyéb, mint a szociáldemokrácia haladó hagyományainak és eszmeiségének visszájára fordítása, megcsúfolása. A 19 ezer forint szégyenletes története, annak immár fizetett hirdetések útján való terjesztése, éppen a jubileum évében különösen méltatlan ’56 szelleméhez, és ez a történelemhamisítás mélyen sérti azokat a becsületes munkában megőszült nyugdíjasainkat is, akik ötven évvel ezelőtt nemcsak szemtanúi, hanem cselekvő szereplői is voltak a nemzetünk függetlenségét, utódpártoktól való megszabadítását és az egyetemes haladást szolgáló dicsőséges forradalmunknak.

A szerző egyetemi tanár