Újbarbarizmus előtt a történelem?

Pusztán cseppfolyós előítélet az a tinta, amellyel a történelmet írják.
(Mark Twain)

Ha egy elefánt rálép egy egér farkára, miközben mi semlegeseknek mondjuk magunkat, az egér nem fogja túl nagyra értékelni
semlegességünket.
(Desmond Tutu püspök)

A világ egyik legnagyszerűbb – ha nem a legnagyszerűbb – intézménye, a BBC egy Mohammed Hamdi Bader nevű palesztin borbélyról tudósított, aki negyven éve havonta egyszer elsétált egy ezeréves temetőben nyugvó nagyapja sírjához, hogy röviden imádkozzék. Amit már nem tehet meg, amióta a nyugat-jeruzsálemi Maamam Allah temetőt bezárták.
Az ok: a Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központ a „tolerancia múzeumát” kívánja felépíteni rajta, a tervek szerint 2009-re, 150 millió dolláros költséggel. A brit közszolgálati adó megszólaltatta Ekrema Szabrit, Jeruzsálem muftiját, aki megrökönyödött azon, hogy egy „toleranciamúzeumot” építenek fel egy palesztin temetőben – anélkül, hogy erről a vallási hatóságokat bárki is értesítette volna.
Az esetnek a BBC-n kívül semmilyen visszhangja nem támadt a nyugati sajtóban, noha ha valakinek a pőrére vetkőztetett provokációból mintapéldára lett volna szüksége, e tudósításból életre valót kaphatott.
Arról a nyugati sajtóról van szó, amelynek egy része nemcsak vidáman reprodukálta az iszlám hívőket a legmélyebben sértő karikatúrákat Mohamed prófétáról, de tette ezt állítólag a „szólásszabadság” általa egyetemesnek kikiáltott értékének védelmében. Miközben felsőbbrendűsége tudatában sértődött meg azon, hogy miként háborodhat fel a gúnyrajzokkal megsértett 1,3 milliárd iszlámhívő.
Felmerül a kérdés: vajon a multikulturális toleranciát egyre erőszakosabban nemcsak a keleti, de a nyugati világra is ráerőltető liberális kisebbségnek a gúnyrajzokat a szólásszabadság nevében kajánul utánközlő szócsövei vajon mit szóltak volna akkor, ha a teheráni kormány épített volna „toleranciamúzeumot” az ottani zsidóság ősi temetőjében?
A választ tudjuk. Lehet, hogy Irán március végére jósolt megbombázását néhány héttel előbbre hozzák.
Valami nagyon rossz fordulatot vett a világban. Amit már a liberálisok közül a tisztességesebbje is riadtan vesz észre.
Mint Thomas L. Friedman – akinek 1999-ben megjelent, de magyarul sajnos máig el nem érhető könyvében, A Lexus és az olajfában – már hat évvel ezelőtt figyelmeztetett azokra a tektonikus feszültségekre, amelyek egyrészt a globalizációs rendszer, másrészt a kultúra, a földrajz, a hagyományok és a közösség ősi erői között alakulnak ki mind nagyobb erővel. Ő írta Amerika vezető lapja, a liberális New York Times február 24-i számában, hogy a világ veszélyesen sodródik olyan mély és régóta nem látott vallási és szektás repedések felé, amelyek következtében földünkön ismét a sötét középkor lesz úrrá. Cikkét egyébként annak alkalmából írta, hogy felhívja a figyelmet, mekkora veszélyt rejt magában, ha a globalizmusra, a szabad kereskedelem és a diszkriminációmentesség elveire építő Amerika – valójában rasszista okokból – megtagadná Dubaitól hat New York-i kikötője működésének átvételét.
De térjünk vissza Mohammed Hamdi Bader borbély történetéhez. És gondoljunk arra, hogy az milyen visszhangot váltott ki az arab televíziók nézőiben. Vajon nem gondolják azt – netán némi alappal – az iszlám hívői, hogy az évtizedek óta hirdetett nyugati „tolerancia” valójában az erősebb kutya reálpolitikája?
Próbáljuk magunkat beleképzelni némi empátiával az arab és a muzulmán világ lelkiállapotába. Ha fogódzóra lenne szükség, annak sem állunk híján.
Gilles Kepel francia iszlamológus a belga Libre belgique című napilap február 21-i számában, miután Brüsszelben megállt útban hazafalé az Arab-félszigeten tett látogatását követően, így foglalta össze tapasztalatát: „Nem tudjuk elképzelni azt, hogy Irak megszállása és az, ahogyan Ariel Saron a második intifádát kezelte Palesztinában, olyan robbanástól terhes helyzetet hozott létre, amelyben az idegvégződések lemeztelenedtek, és ahol minden ürügy jó a tűz fellobbantására.”
Valóban nem tudjuk elképzelni.
Az iszlám világ lakói viszont naponta nemcsak elképzelik, hanem képernyőiken is látják. Egy részük pedig napi tapasztalatként éli át. Mint Dávid és a nyugati hadi csúcstechnika folyamatos ütközését. Amikor az évtizedek óta megszállt, szétbombázott, fallal és nagyfeszültség alá helyezett szögesdróttal körbevett, több száz darabra szétszabdalt palesztin területeken a tankmonstrumok, ölésre kilőtt robotrakéták vagy a kollektív büntetés jegyében a házromboló és olajfákat kitépő buldózerek ellen palesztin sihederek veszik fel harcukat kövekkel.
Az arab adók nézői figyelmét az sem kerüli el, hogy míg a 2001. szeptember 11-én Amerika ellen elkövetett terrormerényletek háromezer áldozatát a nyugati világ siratta, az Irakot megszálló amerikai és brit bombázás eredményeként megölt százezer irakiért nemigen hullattak könnyeket. Sőt. Míg például Franciaországban vasárnap hatalmas tüntetést rendeztek egyetlen faji alapon megölt polgárért, az iraki áldozatok tízezreinek emlékéért a nyugati világban nem tartottak megemlékezést. Ilyenkor a mozlimok hajlamosak azt hinni, hogy a nyugati világ kettős mércéjének egyik alapja a rasszizmus. Vagyis azt, hogy vannak áldozatok, akik számítanak, és vannak, akik nem. Vannak elvek, amelyeket a Nyugat egyetemesnek mond, de amint ezen elvek a Nyugatnak nem kedveznek, azokat azon nyomban visszavonja, és saját elvei gyakorlati eredménye ellen lép fel.
Legyen demokrácia a Közel-Keleten, mondják Washingtonban, majd a Fehér Ház a legádázabb támadást indítja az általa kikényszerített, demokratikus vagy féldemokratikus (miként lehet szabadon választani egy megszállt országban?), sőt annál is rosszabb körülmények között lefolytatott választások győztesei ellen. A palesztin választások nyertese, a Hamász ellen; a megszorítások dacára az Egyiptomban megdöbbentően jó eredményeket elérő Mozlim Testvériség ellen; a libanoni Hezbollah ellen vagy az iraki kormány ellen, amelyet az amerikaiak azzal fenyegettek meg a napokban, hogy megvonják tőle az anyagi támogatást.
Irak. A másik ország – mint az idézett Kepel állítja –, amely fellobbanthatja a tüzet.
De Kepel említhette volna akár Afganisztánt is, ahol lassan, de biztosan az elkergetett tálibok is rokonszenvesebbekké válnak a lakosság szemében, mint az idegen megszállók.
Nem is szólva az Amerika „új ördögévé” váló Iránról. Amely talán még inkább lángba boríthatja a világot, mint bármely más ország. De nem saját kezdeményezésére. Hanem azért, mert egy abszurdumig fokozott kettős mércét alkalmazva a létében akarják fenyegetni, illetve részben elpusztítani.
Washington azért akarja szétbombázni Iránt – amely egyébként más ország egyetlen négyzetcentiméterét sem foglalta el –, amiért ott néhány centrifugában hexafluoridot csordogáltatnak át, amire egyébként lehetőséget ad az atomsorompó-egyezmény. Nemcsak a teheráni vezetők, de a muzulmán világ is úgy látja, hogy ameddig Amerikát nem zavarja a Kasmírért többször majd’ atombirokra kelt India, avagy Izrael atomarzenálja, valamint ahogy egyikük még alá sem írta az atomsorompó-egyezményt, Irán törvényes urándúsítását apokaliptikus színekkel festik le.
De nem csak a muzulmán világban teszik fel a kérdést, vajon miként van az, hogy Irán nem létező atombombáját a Fehér Ház olyannyira veszélyesnek tartja akkor, amikor az egykori Szovjetunió Egyesült Államokra irányított interkontinentális atomrakétáitól az amerikai kormány tagjai az igazak álmát aludták, és eszükbe nem jutott a szovjeteket megtámadni? Vagy azt az Észak-Koreát most, amelynek atomtöltetű rakétái akár Alaszkát is elérhetik?
A muzulmán világ Frankfurttól Jakartáig forrong.
És értetlen. Míg tőlük elvárják, hogy jóindulatú türelemmel és megértéssel nézzék mozikban olyan hollywoodi filmek százait, amelyekben a faji sztereotipizálás az ő hátukon csattan, Stoiber bajor miniszterelnök azonnali hatállyal akarja leparancsoltatni a német mozik vásznáról az iraki háborúról török szemmel forgatott filmet, A farkasok völgye – Irakot.
Miközben tőlük a demokrácia és a szabad sajtó feltétlen és azonnali meghonosítását követelik, az arab műholdas al-Manar televízió európai sugárzását egy francia bírósági döntéssel betiltják. Nyilván demokratikusan, a sajtószabadság nevében. Vagy szétbombázzák az al-Dzsazíra televízió kabuli, majd bagdadi irodáját, avagy lelövik tudósítóit. Miközben Castrót a szólásszabadság gyilkosának nevezik, amiért zavarja az amerikai kormány finanszírozta Radio Marti propagandaadót.
De sok minden van, amit nem csak a muzulmán világban nem értenek. Mert az értetlenség viharsebességgel terjed.
Ugyanis sokan, nagyon sokan nem értik, hogy míg David Irving történészt egy általa egyébként vissza is vont, érzelmeket sértő fikció sok-sok évvel ezelőtti kimondása miatt börtönre ítélik, addig a muzulmán közösséget megsértő másik fikció, a Mohamed-gúnyrajz készítője miként maradhat szabadlábon?
Vajon miért nem vonatkoztatható a karikaturistákra és a gúnyrajzok utánközlőire a Népszavában író Dési János magyarázata arra, hogy miért érdemelte meg Irving a börtönbüntetést? „Kár lecsukni Irvinget és a holokausztot tagadókat, csak mártírok lesznek belőlük – ellenkeznek most sokan. Mártírok? Ők nem szabad véleményt akartak nyilvánítani, és ezért kerültek szembe a közerkölccsel, hanem cinikusan provokálni próbáltak, újabb viszályt szítani, ellenségeskedést az emberek között. Ha börtönlakók lesznek, ráérnek ők bent, mi pedig itt kint gondolkozni azon, mit illik és mit nem.”
Mivel a muzulmánok közül meglehetősen kevesen értenek magyarul, és azok közül sem mindegyikük olvasta Dési meghatározását, valóban ideje kilépni „a civilizációk összecsapása” szférájából, és feltenni a kérdést: vajon nem akar-e a nyugati világon belül is a hatalmilag rendkívül megerősödött liberálisok egy csoportja egyfajta egyoldalú dzsihádot – Friedman idézett szavaival – a kultúra, a földrajz, a hagyományok és a közösség ősi erői ellen? Vajon e liberálisok kezében lévő hírközlő eszközök fogyasztói mikor hallottak liberális szájból vagy kézből ilyen, Dési-féle megfogalmazást akkor, amikor nálunk a balliberális média hív fel jobboldali politikusok és újságírók válogatott meggyilkolására, tesz nevetségessé ősi jelképeket, támogat írók vagy politikusok szobrai felállítását betiltó hatóságokat vagy egy ultraliberális rádió szólít fel a keresztények meggyilkolására?
Kétségtelen: a francia iszlamológusnak gyúanyagot keresve nem csak az Arab-félszigetre kellene ellátogatnia.
Ugyanis a kettős mérce az eddigieknél sokkal arcátlanabb, erőhatalmi alkalmazása nemcsak a liberálisok által elrabolt és kisajátított nyugati civilizáció és a muzulmán világ között fenyeget hatalmas robbanással, hanem kisebb robbanásokkal szinte mindenütt a nyugati civilizáción és más civilizációkon belül is, illetőleg ezek között. Mindenütt, ahol az emberekben rejlő igazságérzetet sértik meg szinte naponta mind durvábban. Amit – mint a megsértettek érzékelik – nemcsak el kell szenvedniük, de azt kívánják, hogy mindezt némán tegyék meg, mert kicsavarták a kezükből a szólás eszközeit.
A kormányok és a nemzetek fölötti intézmények pedig – sokak szemében – az igazságtalanságot támogatják, miközben demokráciát és egyenlő bánásmódot kiáltanak. Talán el kellene látogatnia a Felvidékre is, ahol az ottani magyarok még sértőbb diszkriminációt szenvednek el, amióta Magyarország és Szlovákia is az Európai Unió tagja lett (így „szűnik meg Trianon”, hajtogatták nálunk a liberálisok cinikusan a két ország csatlakozása előtt) Brüsszel teljes némasága mellett. Vagy ellátogatni Bukarestbe, ahol a kormány tökéletesen tudja, a megadott időre csatlakozni fog, bárhogy sanyargatja is az Erdélyben élő magyarokat, mert az Európai Uniónak lényegesen fontosabbak a lobbisták érdekei, mint a Brüsszelben fennen hangoztatott emberi és kisebbségi jogok.
De Nyugat-Európa népei is fellázadnak – ott, ahol véleményüket még engedik kifejezni – a szupranacionalista Európai Unió ellen, és elvetik alkotmányát.
A katonai hatalomra támaszkodó erősekkel szemben eddig nem látott, a külső szemlélő által megmagyarázhatatlannak tűnő érzések ébrednek. A Financial Times február 22-i számában jelentette meg annak a mélyen megdöbbentő felmérésnek az eredményét, amely szerint ha Washington Szöul beleegyezése nélkül megtámadná a kommunista Koreát, a demokratikus Dél-Koreában élő fiatalok fele a külvilágtól hermetikusan elzárt kommunista Phenjan mellé állna.
Míg David Irving történészt börtönre ítélik véleményéért Ausztriában, Izrael kézlegyintéssel adja tudtára a varsói kormánynak, hogy nem adja ki a lengyel igazságszolgáltatásnak azt a Solomon Morelt, aki a második világháborúban több száz etnikai németet ölt meg lengyel koncentrációs táborokban. Vajon a kérdésről milyen közvélemény-kutatási eredményeket kapnánk, ha rendeznének róla? Vagy arról, hogy Washington Brüsszelt azzal fenyegette: elviszi a NATO központját Belgiumból, ha Ariel Saron izraeli miniszterelnököt háborús bűnök vádjával egy belga bíróság elé állítják? Miközben – értesültünk róla a hét végén – egy izraeli ügyvéd a német hatóságokat kérte fel az iráni elnök által elkövetett verbális cselekedetért, azaz szavaiért. Vajon ha a német bíróság a kérésnek helyt adva elfogatóparancsot adna ki Ahmadinezsád ellen, Amerika Berlint megfenyegetné?
És vajon mit szólnak az indiaiak ahhoz, hogy a franciák – az „egyenlőség, testvériség és szabadság” jelszavának hangoztatói – egyértelműen raszszista okokból nem engedik Lakshmi Mittalnak, az indiai acélmágnásnak, hogy felvásárolja a francia Arcelor céget?
És mit szólnak azok a néma milliók, akik Amerika „megelőző csapás” doktrínájáról hallanak, vagy felvételeket látnak a bérkínzásra kiadottakról? Tényleg: mit szólna a világ, ha Magyarország jelentené be „előzetes csapás” doktrínáját a határokon túl élő magyarok védelmében?
Semmit – hiszen ma csak attól kell tartani, aki erővel, vagyis fegyverekkel fenyeget. Fegyverei pedig főként a kormányoknak vannak, amelyek az újabb barbarizmus felé vivő utunkon egyre inkább azt az újfajta öszvér államformát teremtik meg, amelynek csak a váza demokratikus, a lényege mindinkább a diktatúrára hasonlít. A szép új idők beköszöntöttek, ahol az állami terrorra az egyének és csoportok választerrorja a felelet.
Az izraeli kormány a napokban aggodalmának adott hangot, hogy egy szörnyű terrortámadást készítenek elő ellene. Nem tudni, van-e alapja az aggodalomnak, vagy csupán kampányfogásról van-e szó. De egy biztos: a technológiák – és így a haditechnológia – fejlődése és „demokratizálódása” (az egyre bonyolultabb technológiák egyre olcsóbbá és könnyebben megszerezhetővé válnak) talán hónapokon vagy néhány éven belül akár több százezer ember életébe is kerülhet. A robbanás után az elemzők nagy része talán akkor sem fogja megérteni, hogy a bekövetkezett katasztrófa valódi okát az immanens, az emberekben velük született igazságérzetnek az elviselhető tűréshatáron túlmenő megsértésében kell keresni.