A Nagy Arc és a személy kultusza

Nem nagy az a poszter. A Holdról például kifejezetten kicsinek tűnne. Űrhajóból kitekintve megfelelő távcsövek kellenének ahhoz, hogy ki lehessen venni, kié az a „nyugodt, mosolygó arc”, a mindössze tizennégy emeletes ház oldalán. Jó, ha az ember a Holdról is látja, milyen egy visszafogott és mértéktartó közép-európai miniszterelnök. Aki mindössze egy csapott tetejű zuglói házra tornázta föl magát imázsilag, és eszébe sem jutott, hogy mondjuk a 443 méteres Empire State Buildingen is ott lehetne „nyugodt és mosolygó arca”. Hogy Bush nem is engedte volna oda fölrakni? Az nem olyan biztos. Bár igaz, nincs több repterünk az angolszász világ szimpátiájának megnyerésére.
Mint arról hírt kaptunk a médiából, Gyurcsány füle mögött egy nyugdíjas néni él. Már nem emlékszem, hogy a jobb vagy a bal füle mögött-e, de mindegy is. A lényeg, hogy végre tudjuk, mi van Gyurcsány füle mögött. Nem az Altus Rt. Nem a Nomentana, nem a Motim, nem a balatonőszödi üdülő, és nem is a Szalay utcai ingatlan ügye. Gyurcsánynak egy nyugdíjas van a füle mögött. Aki nem hiszi, szálljon helikopterre (ha nincs neki, kérjen kölcsön egyet Kóka minisztertől), és kukkantson be Zugló ege alatt Gyurcsány füle mögé. Ott lesz a néni, szűrt vörös fényben.
Mindannyian ebben a szűrt vörös fényben várjuk a választásokat. Vörös drapéria előtt ágál Hiller, Gyurcsány pedig fáradt, dekoncentrált, és időnként elég furcsákat beszél. Tény, hogy megkóstolgatta a szilvapálinkát, mielőtt Németh Imrét, nem oly rég menesztett agrárminiszterét Nagy Imreként ajánlotta a választók figyelmébe, de ez bizony akkor is a posztkommunista kollektív tudatalatti. Ahová a modernizációt zászlóra tűző felettes én lenyomta Nagy Imre nevét, és ez a név egészen váratlan szituációkban képes nekik előbukkanni. Most is ez történt.
Még ennél is jobb volt, mikor Gyurcsány Ferenc, mintegy megkettőzve önmagát, azt mondta a népnek, hogy „van alternatíva”. Emlékszünk még rá? Orbán Viktor mondta ezt Horn Gyulának 1998-ban, abban a híres-neves tévévitában, amely jószerével eldöntötte a választásokat. Mire gondolhatott Gyurcsány, mikor azt mondta a kampányrendezvényen: „van alternatíva”? Talán azt gondolta, hogy a No 1-es Gyurcsány Ferenc a kampány hevében nyugodtan szembeszegülhet No 2-es Gyurcsány Ferenccel, aki éppen a regnáló miniszterelnök? Vagy arra gondolt, hogy ő annyira tehetséges, hogy kettéosztva az orrától bal felé egy Orbán Viktor, orrától jobb felé pedig egy Horn Gyula? És jobbik fele a bal felének jól odamondogat? Hiába van valakinek tengersok pénze, akkor se lehet egyszerre Kádár János és Nagy Imre. Na jó, legyen történelmi a párhuzam: senki sem lehet egyszerre Bem József és Jellasics.
A baráti média szerint ezek mindössze kommunikációs zavarok. De ahogy így összeállnak egy képbe, inkább tudatzavaroknak tűnnek.
Vörösben úszik a világ itt Magyarországon. Vörösek a plakátok, vörös a szegfű és a bepálinkázott képviselők feje. Az 50-es évek május elsejei felvonulásain nem használtak föl ennyi vörös vásznat, terítőt, paravánt, háttérfüggönyt, drapériát. Vadító. Mintha az egész volt Szovjetuniót kicsomagolták volna. De lehet, hogy a valamikor Rákosi tribünjéről leszedett selymet hasznosították újra. Amilyen spórolós az MSZP. Kirázták a vörös drapériából a molyirtót, odaadták Lendvai asszonyságnak, gyürkőzzék neki, és mossa át, hogy elmenjen a szag. Tegyen a vízbe egy kis Coccolino-macis öblítőt, és minden rendben lesz. Szóljon, ha kész a mosással, kap jutalmul jövőre, ha minden igaz, egy tisztikeresztet, most úgyis van egy-kettő tartalékban, amit egyesek visszapöcköltek. Lendvai egyelőre egy forgatható fejű Coccolino-macit kap két arccal, az egyik oldalon Gyurcsány fog mosolyogni rá, a másikon Kiss Péter kancelláriaminiszter.
Nemigen érti az ember, hogy vannak, akiket nem nyűgöz le a tizennégy emeletes Nagy Arc. A közszolgálati rádió riporternője is közéjük tartozhatott, mert szelíden, intelligensen és nagyon határozottan föltette az összes kérdést, amit egy demokratikus országban a médiaértelmiséginek föl kell tennie. (Szokatlan volt. Mintha nem is ebben az országban élnénk.) Gyurcsányt annyira megdöbbentette a hang, hogy kifutott a lába alól a talaj. Nem nyomasztó-e egy ekkora gigaposzter, kérdezték tőle, amire ő zavartan azzal érvelt, hogy hiszen az ő arca „nyugodt és mosolygó”, tehát nem lehet nyomasztó. Ami itt depressziót okoz, tette hozzá, azok a Fidesz plakátjai.
Megjegyzem, Joszif Visszárionovics Sztálin arca kifejezetten nyugodt és mosolygó volt, ahogyan a tribünről megemelte karját a nép felé. Nyugodtságát még az ukrajnai éhezők halálozási számának milliós nagyságrendje sem rendítette meg. Derűs volt, ő aztán sose ette magát. Kötélidegei voltak. A moszkvai nagy perek idején ő volt az egyetlen nyugodt ember a szovjet fővárosban. És hogy tudott mosolyogni! Még az amerikai elnököt is lenyűgözte Joe bácsi jovialitása. Gyurcsányi logikával nézve nem is igazán érthető, miként lehetséges, hogy Sztálin elvtárs nyugodt is volt, mosolyogott is – és valahogy mégis nyomasztó volt.
Ez a Gyurcsány-plakátról visszaverődő szűrt vörös, az az érzésem, nemcsak a tizennégy emeletes ház lakóinak életét határozza meg. Ebben a tónusban élünk négy éve, és ezen kell változtatni, mielőtt ránő a Gyurcsány-plakát a házra, mielőtt elönti a vörös fény újból az életünket.
Nem kellene végre egyszer s mindenkorra visszacsomagolni a molyirtóba ezt a rengeteg vörös drapériát?
Csak a tömegemberrel lehet elhitetni, hogy a gigaposzteren a Nagy Arc valami újat jelent. Az első szabad választások óta minden ciklus, amelyben a baloldal került hatalomra, a gazdaságban egyensúlyvesztést és mértéktelen eladósodást, demokráciafokban pedig visszazuhanást jelentett, körülbelül a 80-as évek szintjére. És ez nem jobb- vagy baloldali kormányzat kérdése, ez a jelenlegi baloldal megújulási képtelenségének, ősi reflexei visszatértének kérdése.
Nem biztos, hogy ez akkor is így lenne, ha négy éve egy valódi gyökerekkel bíró, valóban szociáldemokrata kormány került volna hatalomra. Aki azonban ismeri a történelmet, jól emlékszik rá, kik is voltak azok, akik minden krízishelyzetben házon, de legalábbis párton belül kiosztották a szerepeket: te vagy a bűnös, te eltakarodsz a színről, és jó pofát vágsz ahhoz, hogy én leszek a helyeden, én viszem tovább a célokat meg az eszmét. Medgyessyre ráosztották a szerepet, neki el kellett takarodnia a színről, és elővették az új embert, a Nagy Arcot. De közben a négy év alatt semmi nem változott. A rendszerváltozás óta erre a ciklusra esett a legfennhéjázóbb kormány(ok) ideje, s egyúttal ez volt a legimproduktívabb négy esztendő. Az ország vezetői jobbára olyan létesítmények átadásán fényképezkedtek, amelyeket az előző kormány építtetett meg. Az improduktivitást a kommunikáció görögtüze csak ideig-óráig tudta elfedni. Ez volt a rendszerváltozás óta az első kormány, amely hatalmával visszaélve egy cirkusszá silányított parlamentben első rendű tevékenységének fogta föl az ellenzék pocskondiázását, és ezzel folyamatosan elterelte a figyelmet az ország előtt tornyosuló fontos kérdésekről.
Ezért bárhogyan dőlnek is el a választások, már most látszik: a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány csődje nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi jellegű is volt. A hiányzó legitimitást (Medgyessy a múltját eltitkolva válhatott miniszterelnökké, Gyurcsány pedig választások nélkül került posztjára) dühödt gátlástalanság pótolta: tüntetéseket tiltottak be (utólag kiderült, jogellenesen), eljárásokat indítottak gazdasági visszaélésekkel megvádolt emberek ellen (utólag kiderült, ártatlanok voltak), riportereket leckéztettek, újságírókat pereltek, büntettek, ellenzéki lapokat diszkreditáltak (amelyek, mint utólag kiderült, csak a dolgukat tették). Először lett ilyen mértékben fölrúgva egy sor, a szabad parlamenti választásokkal életbe lépett írott és íratlan szabály, amelyek annak idején mind egyfelé mutattak: a politikai ellenfél tiszteletén alapuló demokratikus attitűd és politikai magatartásformák felé. Azt hittük, az már a múlt, hogy az ellenzék térfelét politikai megbízottak eszmevádakkal aláaknázzák, és aztán ugyanők jajveszékelve futkosnak összevissza, mint a lógós diákok, hogy bombariadó. Akik föntről, kormányzati pozícióból pereskednek a sajtómunkatársak ellen, miközben rendelkezésükre áll a médiafelület 90 százaléka, azoknak nincs igényük demokráciára. A történelem tanúsága szerint a perek műfaja nem mindig jön be, hosszú távon bizonyosan nem. (Aki most a baloldalon orbánozna egyet, annak figyelmébe ajánlom: Orbán Viktor miniszterelnökként egyetlen újságíró ellen sem indított pert. Gyurcsány pedig nemhogy perelt egy fiatal újságírót, hanem még oda is ment a bíróságra vádaskodni, mint egy civil.) Különös, de a jobboldalnak, amikor kormányon volt, naponta kellett elviselnie a média rágalomhadjáratát. Nekik mindenkor az mondatott: aki közszereplő, annak ezeket el kell viselni. A baloldalra ez nem érvényes? Gyurcsány nem közszereplő? Szekeres nem közszereplő? Csak Orbán Viktor vagy Kövér László a közszereplő? Csak Schmidt Mária közszereplő, holott se nem Fidesz-tag, se nem képviselő? Őt lehetett „züllöttnek” nevezni? Azt neki el kellett volna viselnie szó nélkül? Mert nő? Mert jobboldali? Csak Szekeresnek nem kell elviselnie Bayer Zsolt szavait? Mert férfi? Mert baloldali? És mind a többieknek, a polgármestereknek is, mindig minden sértést le kell nyelniük, ha jobboldaliak? Szabó Lajosnak vagy Lázár Jánosnak kötelessége elviselni a rágalmakat?
Orwell Állatfarmjában – mintegy a politikailag korrekt előzményeként – az állati gazdaság minden tagjának meg kell tanulnia a fő szabályt: „Négy láb jó, két láb rossz”. Szerintem ma nagyjából itt tartunk. A baloldali a „négy láb”, azaz a Helyes, a Jó. Aki meg jobboldali, vagyis „két láb”, az meg a Rossz, az ördögtől való.
Szűrt vörös fényben várunk. Alkonyi vörösben.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő