A feledésbe merült Bajcsy-Zsilinszky

A Magyar Nemzet Tisztelt Szerkesztőség! rovatában még 1999. március 3-án joggal tette fel a kérdést Hédervárról Nádasi István a következőképpen: „Valóban feledésbe merült és alig érzékelhető Bajcsy-Zsilinszky Endre szellemisége manapság? Sajnos, van ilyen tapasztalatunk. Egyre kevesebben értik, érzik át a magyar ügyért, érdekekért halálveszélyt vállaló, életét áldozó hazafi, demokrata példamutatását, bátorságát. Van alapja tehát Boross Imre, Vigh Károly, Del Medico Imre sorainak, gondolatainak.”
Immár hét éve, hogy Nádasi István eme sorai megjelentek rólunk Bajcsy-Zsilinszkyvel kapcsolatban. Nemrég, mártírhalálának évfordulójakor, karácsony vigíliáján – sajnos – ismét megállapíthattuk, hogy a rendszerváltozás egyik szomorú szégyenfoltja a hallgatás arról a Zsilinszkyről, akinek az Erzsébet tér átépítésével kapcsolatban már a szobrát is raktárba helyezték. És amikor jómagam levélben fordultam Demszky Gábor főpolgármester úrhoz, megkérdezvén őt, hogy vajon az Erzsébet tér átrendezése után visszakerül-e a szobor a térre, választ mindmáig nem kaptam.
Szerencsére Zsilinszky „kurucai” Tarpáról jelentkeztek a szoborért, és az ma ott van a hős városka közepén, amit nemrég – december 23-án – láthattam, amikor Kapolyi László segítségével a síremlékét is rendbe hozták. A fentiekre való tekintettel a Bajcsy-Zsilinszky Társaság a Budapesti Galériával összefogva akciót indított annak érdekében, hogy a mártír politikusnak ismét legyen szobra Budapesten. A kiírt pályázat eredményeképpen kerül sor egy új és Bajcsy-Zsilinszky személyéhez méltó szobor felállítására a Deák téren, az evangélikus templom előtt.
Miután a szobrától függetlenül oly mértékben feledékenységbe merült a személye, ezért legalább hivatkozom a Kortársak Bajcsy-Zsilinszkyről című könyvemre, amelyben számos neves személyiség róla szóló megemlékezéseit jelentettem meg. Közülük Illyés Gyula joggal írta a mártír politikusról: „Volt pillanat, amikor Zsilinszky volt a magyarság, úgy jelképileg, hogy mégis valóságosan.” És azt se feledjük, hogy amikor Babits Mihály már halálos betegen feküdt, egy cédulára felírta a jövő számára, hogy Bartókot, Bajcsy-Zsilinszkyt, Móriczot és Szent-Györgyit tartja a korszak négy nagy szellemi tekintélyének. De hogy e lapnál maradjak: harcostársáról a Magyar Nemzet főszerkesztője, Parragi György is így írt: „Bátorsága úgy szikrázott, mint a magyar kard a csaták tüzében, lelki tisztasága pedig olyan szelíd, megnyugtató fényekben fürdött, mint a Balaton kék vize csendes, elpihentető alkonyatban.”
Portréjának megrajzolásához nem nélkülözhetjük azt a saját egyéniségéről szóló vallomást sem, amelyet egy Pethő Sándorhoz – közeli barátjához – írt levelében olvashatjuk: „…én valójában jogász vagyok szellemiségem szerint és huszár egyéniségem szerint…” Ugyanakkor viszont nem mindennapi jogi műveltsége mellett ki kell emelnünk a történelem iránti fogékonyságát és hallatlan érdeklődését. Ha csupán a Mátyás királyról írt történeti esszéjét, az Erdélyről szóló – eredetileg angol nyelven megjelenő – munkáját, vagy a Helyünk és sorsunk Európában című nagyszabású művét és a történettudós Szekfűhöz írt vitairatát ismerjük, akkor eme írásai a szakma számára is bizonyítják történészi színvonalú képességeit. Nem beszélve a magyar nép történetéről szóló, több mint félezer oldalas művéről, amelyet a német megszállás napján (1944. március 19.) a lakásába behatoló Gestapo-legényekkel szemben, fegyveresen ellenállva sem tudott megmenteni…
De a politikán és a történelmen kívül szívesen temetkezett az irodalomba is. Annak a generációnak volt a tagja, amelynek a gondolkodásmódjára, magyarságszemléletére maradandó befolyást gyakorolt a századelő nagy költője: Ady Endre. Az iránta érzett tiszteletét Ady Lajoshoz írt levelei is tanúsítják, és olyan jelentős műve, mint a már említett Helyünk és sorsunk Európában. Ebben a szerző,
Ady mélyen szimbolikus versébe ágyazva történetszemléletét, az I. fejezet címéül ezt adja: Az eltévedt lovas. És amikor elképzeli a „népek és lelkek” békéjét a Duna völgyében, Ady híres verssorait idézi a „magyar, oláh, szláv bánat”-ról.
Politikai pályájával kapcsolatban a legfontosabbnak tekinthetjük, hogy az 1935-ös országgyűlési választásokon megtalálta az utat a szociáldemokratákhoz, valamint a polgári radikálisokhoz is. Majd amikor kis pártja, a Nemzeti Radikális Párt fuzionált a Kisgazdapárttal, döntő szerepe volt abban, hogy a második világháború nehéz időszakában létrejöhetett az antifasiszta front, amelynek vezéralakjává vált. Publicisztikájában, valamint parlamenti megnyilatkozásaiban kifejti politikai programját, mint a magyar jövő nagy célkitűzéseit, amelyek: a birtokreform, a telepítés, a korszerű parlamentarizmus, a demokrácia és a független külpolitika. Mindezt szinte összegzésszerűen fogalmazta meg utolsó parlamenti beszédében, amelyet 1943. december 9-én mondott el a költségvetési vitában. Ebből idézem az alábbi emlékezetes szavait:
„Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nem csak a kormányt és a kormánypártot, az ellenzéket is Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül. Bennünket a világeseményekből legfőképpen az érdekel, mi lesz az úgynevezett kis nemzetekkel, főleg pedig: hogyan élhetjük a jövőben szabadon a magunk életét, s betölthetjük-e a magunk évezredes magyar hivatását itt, Európa szívében. Erős a hitem, hogy az emberiség új fejlődése az egyéni, népi, nemzeti szabadság, a mostaninál tisztultabb demokrácia, az úgynevezett kis népek nagyobb megbecsülése és nagyobb, főleg szellemi akciószabadsága, teljesebb önrendelkezése irányában halad. És a vajúdó történelem sodrában felvetődik a sorsdöntő kérdés lelkiismeretünk előtt: hogyan illeszkedjék bele a magyarság, a magyar nemzet, a magyar állam a nemsokára megszülető világdemokrácia eszméi és intézményei keretében.”
Parlamenti beszédeiből, memorandumaiból, publicisztikájából kötetnyi terjedelemben idézhetnénk Zsilinszky szavait. Kortársai közül írók, politikusok, harcostársai részben ennek alapján sorra meg is fogalmazták a maguk Zsilinszky-képét. Még ehhez hozzátartozik, hogy a második világháborúban az ország, és benne Bajcsy-Zsilinszky sorsa a hitleri megszállás következtében végzetessé vált. A Szálasi-puccs időszakában ugyan Zsilinszkyt a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága elnökévé választotta. Majd az ő javaslatára a fegyveres felkelés élére Kiss János altábornagy került. Azonban konspirációs hibák és árulások miatt az ellenállási mozgalom egész vezérkara megbukott. Így került Bajcsy-Zsilinszky is előbb a Margit körúti fegyházba, majd onnan Sopronkőhidára. Mint ismeretes: itt várt rá december 23-án a kötél általi halál.
Bármennyire is páratlan a mártír politikus életképe a magyar történelemben, sajnos mégis azt kell hangsúlyoznom: igazuk van azoknak, akik – velem együtt – azt mondják, hogy feledésbe merült Bajcsy-Zsilinszky Endre szellemisége, nemzet- és társadalomszemlélete, szellemi hagyatéka. Pedig mindez legyen figyelmeztetés, hogy szeretett hazája és nemzete mily sajnálatos módon megfeledkezni látszik róla…

A szerző a Bajcsy-Zsilinszky Társaság elnöke