Gólyaglobalizáció

Eldőlt a népi–urbánus vita. Budapest: vidéki város. Nem a polgárság dekadens, züllött központja, mint Horthy Miklós vélte volt, hisz tikkadt tehénnyájak legelésznek rajta. Igaz, nem ilyen lovat, azaz nem ilyen tehenet akartunk. Rousseau után szabadon a természetbe való visszatérést, a természetes életformát bizony nem így képzeltük el. Melorepp című lemezemről mintha megelevenedne az egyik nóta: „Pistike szerint a tehén, az lila. / Pistike szerint egy női név Manila.”
Cowparade. Tehénparádé. Ismét valami, amivel foglalkozni lehet. Polgárpukkasztás? Provokáció? Köbös graffiti? Művészet? Ami az erősáramú botránykommunikáció számára mindebből fontos, az persze – miként a Nitsch-féle vérnász vagy épp a Mohamed-karikatúrák esetén – a blaszfémia. Amikor a provokatív hiperkreativitás a szakrumhoz mer nyúlni. Amikor érintkezik a kemény múlt és a szoftpornó jelen. A szent és a „szoft”. Ebből a konfliktusból rendre a szent kerül ki erkölcsi győztesként, míg a „szoft” a markába röhög, merthogy ő időközben meg érdekes lesz. Veszik, nézik, látogatják.
Engem mindig is taszít az „anti”. Antifasizmus. Anti-Dühring. Antikommunista létemre se vallom széles mellénnyel annak magam. Ki a tagadás ősi szellemét megveti? Copyright Madách. Én inkább az állítás ősi szellemét firtatom. Addig, amíg a keresztény, konzervatív, értékorientált fókusz csak felháborodni tud, semmi sem menti meg a defenzívától. A felháborodott csak második lehet.
Az értékőrzés – őrzők, vigyázzatok – mintha elfeledkeznék az első szó jogáról, melyet őneki kellene kimondania. Ki kellene mondani, hogy manapság, a demokrácia körülményei közt a méltóság, a tekintély, a tisztelet és a hagyomány választása nem kevésbé forradalmi tett, mint a megkérdőjelezés, a szkepszis, a szembeszegülés és a modernség választása. A pap, a rendőr, a tűzoltó, a katona önként mond le szabadsága egy részéről és rendeli magát egy szellemi vagy világi tekintély alá. Önkéntesség és önkény így kél egybe. A Love Parade, a szeretetparádé, a meleg büszkeség napja vagy épp a tehénparádé, megannyi művésziesen szabad fesztivál, happening, csak az önkényig lát. Egyfajta Vietnam-szindróma jellemző rá. A komolyság fejedelmeinek üzen, azoknak, akik nagyon komolyan vették magukat a történelem során, és irtóztató gonosztetteket vittek véghez a kereszténység, a nemzet, avagy épp a proletár internacionalizmus nevében. A komolyan vevés kockázata és mellékhatása olykor genocídium és autodafé, szó se róla, ám ez még nem jelenti, hogy a szabadság felé kizárólag értékmegvonáson keresztül visz az egyedüli út. Ha csak polgárpukkasztás és begyepesedett ortodoxia közül választhatunk, az a szabadság meglehetősen alacsony foka. Úgy tűnik, a „parádés kocsisok” nem tudják felfogni, hogy ma már az is vállalt másság, ha valaki férfinak születve megtartja a nemét, hogy a jobboldaliak, keresztények, konzervatívok és hagyományőrzők nem kevésbé tisztelendő módon mások, mint a baloldaliak, ateisták, liberálisok és posztmodernek.
Mindez gyönyörű, csak ne volna kor. Mert hogy a kor, amelyben élünk, úgy tűnik, inkább a részre hajló, és nem hajaz az egészre. A kor, amelyben élünk, mintha inkább volna baloldali, agnosztikus, neoliberális és posztmodern. Ez persze így nem igaz, hisz Urbi et orbi áldás idején mindig tömve a Szent Péter tér, s a történelem vége utáni kort legalább annyira jellemzi a fundamentalizmus, a kreacionizmus, valamint az arché iránti vágy, a füstmentes boszorkányság, s általában az ősiség reneszánsza, mint az új, de valami azért mégiscsak van. Valami van, de nem az igazi, mondotta Rajkin. Valami azért mégiscsak van, ami a tradíciót jelenlétében is folyvást ellenpontozza. Hogy mi is ez a valami? Én úgy hívom: technolúció. Egyesek összeesküvés-elméleteket szőnek megértése végett, ismét mások társadalmi, gazdasági folyamatként tételezik. Mindenki tud róla, mindenki elszenvedi, mindenki találkozott már vele, naponta látja, beleütközik, örök társunk, mint Illyés versében a hatalom, menekülni előle hiábavalóság, hiába futsz, hiába menekülsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz, lidércnyomás, urunk, parancsolónk és tematizátorunk. Ha kijelented, hogy ő a globalizáció, semmit se mondtál róla. Ha kijelented, hogy ő a tudományos-technikai forradalom, semmit se mondtál róla. Haladás, fejlődés, progresszió. Ne nevezzük nevén, mert anonymus, viszont ahhoz, hogy ne legyünk menthetetlenül anakronisztikusak, tudomásul kell vennünk és alkalmazkodnunk kell hozzá, s jobb, ha nem tudathasadásosan, hanem tudatosan alkalmazkodunk hozzá.
Tudathasadt jelleggel manapság a globalizáció elleni mozgalmasság főutcája épp az internet. Az-Zarkávi, a Nyugat legbrutálisabb, iszlám fundamentalista antiteste pendrive-on tárolta az al-Kaida iraki tagnyilvántartását. Baszajevet állítólag a mobiltelefonja buktatta le. Nincs ekívül számunkra hely. Sohase felejtem el: egy jobboldali gyűlésen a vezérszónok a magyar áruk fogyasztásáért lobbizott. Úgy van! – helyeselt indulatosan mellettem egy hölgy, kezében kóla, lábán Nike edzőcipő, rajta meg Adidas póló.
Hosszú ideig úgy gondolták, a Szentírás kizárólag csak Károli Gáspár nyelvén autentikus. A nyelvvédők közül sokan ma is a beszéd ellenében kívánják megvédeni a nyelvet, pedig hát bizony nincs az a köztársasági gárda, mely gátolni tudná, hogy dicséretként egy fiatal ma azt ne mondja, hogy „király”. A hagyománytisztelet ma hasonló problémával néz szembe, mint a természetvédelem: az érintetlen vegytiszta ősiség lehetetlenségének problémájával. A rezervátum csak félmegoldás, őrizni kölcsönhatva kell.
Ma még mindig sokan hiszik, hogy a kor ki fog vonulni Magyarországról. Véget érhet. El fog múlni. Az érték őrzői közül sokan a progresszió élményszerű idegenségét összekeverik a megszállások politikai természetű idegenségével. A törökök bejöttek, aztán kimentek. A Habsburgok bejöttek, aztán kimentek, az oroszok bejöttek, aztán kimentek. Csak várni kell, és előbb-utóbb eltakarodnak. Magyarságunk, ha jól hibernálunk, egyfajta hideg belső tűz gyanánt megőrizhető. Hitünk, hagyományvilágunk a polgári engedetlenség útján megőrizhető. Van viszont egy bibi. A mobiltelefonok sohase fognak kivonulni, ha egyszer bevonultak. Az egyfunkciós mobil persze kimehet a divatból, de a folyamat maga – mondhatnók, a trend, a „trendencia” – sohase fog távozni. Nem játszhatunk többé kivárásra. Ezt a tehenek tudják, a szentek csak sejtik. Ezért erősek a tehenek, és groteszkek a szentek ma.
Mi hát a megoldás? Csak nem a szent tehén? A szent tehén nem, de a profán gólya még megoldás lehet. Válasz a tehénre. Ha ők azt mondják, tehén, mi mondjuk azt, hogy gólya. Értsük fél szavakból egymást. Minap arról elmélkedtem, hogy a konzervatív, keresztény, jobboldali sajtó miért is fél szórakoztató lenni. A cowparade pedig arra kérdez rá, hogy a gesztuskommunikáció miért szükségképpen liberális és baloldali? No meg arra, hogy a konzervatív, keresztény, jobboldali érzelem miért képtelen didaktikus görcsök nélkül, közvetve, allegorikusan kifejezni magát. Arról van szó, hogy a tehén alternatívája ne a karácsonykor ellenmenóraként felállított kereszt legyen, a keresztből tudniillik épp az a látszólag ideológiamentes könnyedség hiányzik, ami a tehénben vastagon benne van, hanem a gólya. A műanyag tehén attól nagy, hogy nem akar kioktatni. A gólya se akarjon taní-tani. Ahelyett, hogy felháborodnánk – s mások ezen felbátorodnának – jelentsük ki: március 16-a mostantól fogva gólyanap. A gólyaglobalizáció napja. Ne legyünk merevek, ne legyünk halál komolyak, csak épp kezdjünk el gondolkodni gólyában. A gólya mondhatja nekünk például azt, hogy velem kezdődött a globalizáció. Nem vagyok veréb, de mégis magyar vagyok. Van fészkem itt, mégis merek utazni, merek kitekinteni. Gólya hozta? Gólyában gondolkodva fogamzásgátlásról, termékenységről és szerelemről is lehet beszélgetni. Csináljunk minden év március 16-án gólyabált. S a képzőművészet számára miért is volna kevésbé megragadható műtárgy a gólya, mint a tehén? Gólyafészkeket, gólyainstallációkat mindenhová! Az se biztos, hogy a tehén ellenpontjaként kell gólyában gondolkodni. Még szebb, ha csak úgy önhatalmúlag, mintegy spontán kezdünk el gólyában gondolkodni. Légy konkrét. Ez a lényeg. S ha valaki gólyában gondolkodva netalán azt mondja, hogy fél lábon is kibírjuk 2010-ig? Hát üsse kő. Ez is egy lehetséges aszszociáció.