Élete végén bevallja az inkvizítor, hogy az idők kezdetén eretnek volt. Edzettség kérdése, nem tudom, de ez a legutóbbi kontinentális önleleplezés nem lepett meg annyira, Szabó István esete jobban megdolgozott. Tudom, aki a lehető legkevesebb hazugsággal futja be a pályát, király a hazugok között. Günter Grass a csúcsok csúcsán, hatvankét évvel később vallotta be, hogy tizenhét évesen belépett (behívták?) a Waffen SS-be, ami úgyszólván jellemző múlt századi fordulat. Azt mondja, egyetlen lövést sem adott le, aztán megsebesült. Világháborús katonák visszakézből tagadják a fegyverhasználatot, rendben van ez. Aztán elmagyarázza, akkor értette meg a német hadsereg (Wehrmacht) és a Führer elitcsapata (Waffen SS) közötti különbséget, amikor felettese a vereség tudatában parancsot adott az egyenruha cseréjére. Retrospektíve azt mondanánk, ennyire ostoba tizenhét éves ember nincsen, főleg, ha Günter Grassnak hívják. De 1944-ben? Németország egy újabb vesztes háború legvégén. A század második kolosszális veresége előtt pár perccel. A városok romokban, elcsigázott és átmosott német birodalmi agyak milliói félik a jövőt, a nácik elképesztő gonoszságáról legföljebb pusmogás van, az ország propagandaipara még dolgozik, Anna Frank neve nem cseng ismerősen. Junge Traudl, Hitler titkárnője (tudjuk, mert leírta, és filmre mondta) csak a vég után évekkel fogta fel a felfoghatatlant. A kitűnő Sebastian Haffner pedig megírta, amit a témában tudni kell (Germany: Jekyll und Hyde. 1939 – Deutschland von innen betrachtet).
Persze némi elemző szándék és megfontoltság most sem árt. Enyhén sántító analógiát keresve olyan ez, mintha valaki 1956. október végén akar belépni az ÁVH-ba, mert az elvtársak csak elbánnak a reakciós csőcselékkel, újra épülni fog az ország, a Szabad Nép eredményt eredményre sorol majd, a május elsejék ismét vidámak lesznek. Ezt csak az veszi be, aki – ha nem buta is – minimum keveset tud (copyright by Fekete István: Vuk). Akinek nincsenek gyökerei, de valahová tartozni akar. Ha pedig így áll a dolog, tartozzunk az erőshöz. A megkésett grassi bejelentés magyar analógiája pedig az lehetne, ha mondjuk kiderülne, Esterházy Péter a Harmonia Caelestis megírásakor már tudott édesapja viselt dolgairól, mégis kivárt, vagy akár párhuzamosan megírta a Javított kiadást, és a kellő pillanatban „piacra dobta”. Belegondolni is reszkessünk…
Szóval annyi történt csupán, hogy Günter Grass még életében elmondott valamennyit. Amit elmondott, abban nehezen találni morális bukfencet, aki élt totális diktatúrában, tudja, ott a manipulációnak, a megtévesztésnek olyan mesterien szőtt hálója szűri az információkat, alakítja a közvéleményt, hogy egy komolyabb családi és szellemi háttér nélküli ifjonc könnyedén besétál a csapdába. Valódi kérdéseket a hatvankét év hallgatás vet fel. Miért nem mert beszélni róla a mester? Egyáltalán, miért nem lehetett téma Németországban az, hogy a nemzet nagy része, ha nem volt is elszánt náci, hitt a Führerben, egy német újjászületésben? Mi volt ennek a hitnek az alapja? Hogyan juthatott Németország, az európai civilizáció kifinomult fellegvára olyan állapotba, hogy átadta magát egy totális diktatúrának? Kik felelősek azért, hogy Németország önvédelmi reflexei nem működtek, hogy ilyen állapotba került? Ha pedig továbbmegyünk, jönnek a legújabb kori német inkvizíció évtizedeken át „kilövésre ítélt” nemes vadjának, a kitűnő történésznek, Ernst Nolténak a kérdései. Miért nem válik történelemmé a Harmadik Birodalom története? Miért van az, hogy minél inkább távolodunk az időben a nemzetiszocializmus rémtetteitől, annál inkább erősödik az antifasiszta harc, miközben az éppen magunk mögött hagyott kommunista diktatúra a maga százmillió áldozatával közel sem magasodik olyan fenyegetően fölénk? Bevallani, hogy kommunista voltam, vagy hogy a pártállam elitalakulatainak bármelyikénél szolgáltam, nem okoz összeurópai traumát, sem nemzeti drámát Némethonban, ahogy nálunk sem. Ezt Magyarországon is megtapasztaltuk.
Egy szó mint száz: kevés sors viseli ennyire magán az eltelt száz év totalitárius eszmerendszereinek és kölcsönhatásuknak közvetlen és közvetett nyomait, mint a Nobel-díjas szerzőé. Európa nyugati felén sajnos lassabban, mint illene, de kapiskálni kezdik, hogy akit életében akár csak egyszer is megérintett egy totális eszmerendszer, az vagy egész életén át sóvárog utána, vagy prédikátor lesz, akinek egyetlen életcélja az extrém módon hatékony, ugyanakkor extrém módon pusztító eszme elleni harc. Nincs erősebb ópium, mint a totális hatalom, annak élménye, hogy szellemi energiáinkat egyetlen erőszakmozzanattal formába lötytyintsük. A mélységesen demokratikus gondolkodók gyakran sutának, olykor ostobának és tétlennek hatnak. A látszólagos sutaság és ostobaság mögött azonban ott az élet tisztelete, a bennünket körülvevő világ ismerete és a termetes bizonytalanság, ami a humanizmus egyik legfontosabb ismertetőjegye.
A fiatal Grass azonban tehetséges, magabiztos és nagy ívű tervekkel a vállán megérzi, hogy a náci rémálmok után korszakának és egyúttal nemzedékének vezérmotívuma az elveszett morál keresése lesz. Mivel az antifasiszták győztek, ők az erősek, ők lesznek az irányadók, Európában közöttük is a baloldal képviselői dominálnak. Grass tehát feltette az életét, annak publikus részét az igehirdetésre. És nem csinálta rosszul. A „Danzig-trilógia” (A bádogdob, Macska és egér, Kutyaévek), A patkánynő, a „Nehéz kérdés!”, a Ráklépésben több mint jó könyvek. Grass tehetséges, okos, és van stílusa. A Waffen SS-történetről Walter Kempowski, a pályatárs amúgy is elmondta már a lényeget: „Egy tizenéves kamasz megtévedhet, de miért kellett ennyit várni a beismeréssel?”
Grass most rákényszerít az újraolvasásra. Már másként olvasom a Ráklépésben értelmes, a szélsőjobb eszmékkel és csoportosulásokkal rokonszenvező fiú történetét, akinek baloldali meggyőződésű, internacionalista alapokon lúzerkodó, entellektüel apja képtelen arra, amire a Hitler-Németországot meg- és túlélt egyszerű és érzelemgazdag nagymama kapásból: identitást adni egy kamasz fiúnak. Márpedig egy apának nincsen nagyobb feladata, mint hogy identitást adjon fiának. Másról mesél nekem ez a könyv ezután. Grass két alteregót teremtett magának, az apa, a felnőttkori arcmás és a fiú, a kamaszkori én ad képet arról, min ment keresztül az, aki érzékeny és fogékony lélekkel, de identitás híján morálisan gyenge lábakon indult neki az életnek Európában vagy éppen Németországban valamikor a negyvenes években. Azt hiszem, a Ráklépésben Grass legnagyobb könyve. Talán nem túlzás, ha erre a könyvre úgy tekintünk, mint egy önterápia első lépésére. Senki nem érthette igazán, a szerző pedig várt. A megfelelő pillanatot kereste? 2006 augusztusában, az önéletrajzi mű (A hagyma hámozása) megjelenése előtt néhány héttel elérkezett ez a pillanat. A marketinggépezet ilyenkor botrányért esedezik, Grass pedig kinyitja a csapot. Botrány van. Az eladott példányszám, itt kétség nincsen, sokmilliós lesz. A grassi vallomás morális megítélése szempontjából kulcskérdés az időzítés. Ha Günter Grass elmondja a történetet csöndben, „szezonon” kívül, azt mondom, ejha és hűha, de itt be is fejezem. Most, bármennyire fáj is, muszáj leírnom: a náci és kommunista tejtestvérek működtek ennyire cinikusan, ennyire számítóan, egy Joseph Goebbels, egy Willi Münzenberg sem komponálhatott volna sikeresebb bevezető kampányt az új műnek.
De tartsunk távolságot, és nézzük a dolgot magát. Grass esete típustörténet. A Hitler-Jugendet is megjárt művész, a német tucatsors képviselője hitt a Führerben, és bár zsenge ifjoncként, mégiscsak belépett a Waffen SS-be. Aztán irány balra, ami a nemzeti- és nemzetközi szocializmus közötti vékonyka választóvonalat tekintve nem is akkora távolság. Nem lett kommunista (ezt egy újabb beismerés persze felülírhatja), nem keresett menedéket Moszkvában vagy az NDK-ban. Grassnak minden bizonnyal vannak emlékei a szovjet eszmét maguk előtt és mögött terjesztő Vörös Hadseregről. A keletnémet szektorban hiányzó szabadságjogokért hangosan felkiáltó szerző azonban mégiscsak a sztálini hagyományokat követő antifasiszta küzdelem, a múltat – természetesen főként a náci múltat – a csontvelőig feltárni akaró és főként mások velőjében kutakodó lélekügyész prototípusa lesz. Évtizedeken át így élt a köztudatban, miközben tevékeny szerepet vállalt az SPD kampányaiban vagy Willy Brandt beszédírójaként. Megjegyzem, a német szociáldemokrácia támogatásával nincsen baj, teljesen legitim. De Grass itt sem találta meg a helyét, enyhén szólva elgondolkodtató, hogy tökéletesen hidegen hagyta a XX. század talán legszebb love storyja: nem támogatta a német újraegyesítést. Sokat elárul eszmei és morális világáról az a tény, hogy az „NDK” kódjelzésű emberkísérletet – ha szakaszolt felszámolás formájában is – folytatandónak tartotta egy sajátosan elméleti, a „gyakorlati marxizmus” véres cinizmusát megvillantó konföderációs alapon.
Nem példa nélküli a Grass-féle politikusi írópálya furcsa íve, a szabadságjogokért felszólaló, ám a szocialista emberkísérlet csendes támogatásának, biztonságos távolból történő derék csodálatának attitűdje. Ez a csodálat csak egy a sok bizonyíték közül, amely leleplezi Nyugat-Európa baloldali értelmiségének cinikus világszemléletét. A szabadból nézni a drótkerítés mögött rotyogó üstöt, amelyben emberi sorsok milliói fortyognak. Párizsban, Londonban vagy Münchenben kivárni, hogy majd csak összeforr, ami nem akar, ez elképesztő amoralitás.
Újabb kérdés, főként a beismerés után, hogy milyen ember az, aki Ronald Reagan és Helmut Kohl német katonai temetőben tett közös látogatásakor nem érzékenyül el, miközben saját bajtársai porladnak a lábak alatt, akik – erről sem szokás már vitatkozni – ugyanolyan áldozatok, mint a lövészárok túloldalán elesett amerikai vagy szovjet közkatonák. Grass a közös gyásznak, a megbékélésnek ezen a XX. századra nem jellemző, a kultúra legszebb pillanatait felvillantó eseményén felháborodik, azt puszta számításnak tartva mindenkit sértő gesztusként támadja.
A XX. század nem egy alkotót csalt már be a bozótosba. Néhányan onnan kuksolva lőtték ki szellemi nyilaikat, sokan ott pusztultak el. Csak néhányukban volt anynyi erő és intellektuális kitartás (például Orwell, Koestler), hogy kilépve a szabadba lesöpörjék magukról a szemetet, és egyazon mércén át szemlélve a valóságot, vállalják a bölcs próféták keserű kenyerét. Günter Grass, akinek annyi díj, elismerés jutott, hogy tíz szovjet veteránt is kidekorálhatnának velük, több mint négy évtizede él a német és a nemzetközi közfigyelem epicentrumában. A pipával a szájában hunyorgó, lassú beszédű mester pályája végén – állítása szerint – úgy döntött, megteszi azt, amit meg kellett tennie, mert ki akart törni belőle („es musste raus”). A sok kérdés közül legalább arra válaszoljunk, hogy miért nem tette eddig. A válasz profán: nem biztos, hogy túlélte volna. Másokat sokkal kevesebbért is kiheréltek a háború után újra csak agymosott és identitása tekintetében kilúgozott két Németországban. Tipikus német sors az övé: 1945-ben mindent elvesztett, és félelmében, hogy ez újra megtörténhet, ha jellemzően grassi modorban, kissé karcosan, de mégiscsak hozzáidomult a kizárólag antifasiszta, nem antitotalitarista (!) baloldali mainstream elvárásaihoz.
A XX. század sorra zabálja fel példaképeinket. Nem azért, mert ebben a században éltek, hanem mert a siker záloga az egyetlen igazság, azaz a hazugság elvének elfogadása, ápolása és álszent hirdetése lett. A második világháború utáni nemzedékek és mi, fiaik, unokáik nagy árat fizetünk azért, mert elhagytuk az őszinteség és józanság ösvényét. A szervezett őrület a világ legnagyobb hatalma.
Günter Grass idol volt. Fésületlen baloldali mintadiák. Most szerethetnénk csak igazán, ha vallomása hiteles, egyéb – vélhetőleg üzleti – érdekektől mentes lenne, és teljes a történet, amit elénk tálalt. De annyi történt csupán, hogy Grass még életében elmondott valamennyit. Számításból? Félelemből? A sorjázó interjúkat olvasva az a benyomásom, hogy ha a mester tett is egy lépést a szabadba, egyik kezével még mindig kapaszkodik ama bizonyos felépítménybe. Mi, a néhai vasfüggöny túloldalán, ismerjük ezt a felépítményt, az alapot, és a kapaszkodó mozdulat sem új.
Tallai Gábor
A szerző a Terror Háza Múzeum programigazgatója
origo.hu
Az évtized árvize: a felső szakaszokon már elkezdődött az apadás, délen még áradás van
