Fejezzük be a rendszerváltást!

Nem tudjuk soha a történelemben, hogy mikor hullik a pohárba az utolsó csepp. Ezt talán nem ártana a mai politikai vezetésnek egy kissé átgondolni – ajánlotta a hatalmi elit figyelmébe Glatz Ferenc történész 1956 apropóján egy múlt heti konferencián. Vasárnap óta tudjuk: hidegen hagyta az MSZP–SZDSZ-t az akadémikus tanácsa, hiszen Gyurcsány Ferenc a lelepleződése óta cinikusabb, mint valaha. Közben betelt a pohár, hiszen tízezrek követelik az ország városainak utcáin a kormányfő lemondását, nem is beszélve arról a több millió választópolgárról, akik a közvélemény-kutatók szerint hasonlóképpen gondolkodnak. Mégis félő, hogy az utcákon feszülő kormányváltó-rendszerváltó akarat alábbhagy, a tiltakozók előbb utóbb kifáradnak, és a miniszterelnöknek lesz igaza. „Lehet tüntetni a parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek” – ahogyan ki is mondta Gyurcsány az ominózus májusi frakcióülésen.
Tisztáznunk kell tehát, hogy mi a cél, hova kell eljutni.
E sorok szerzője januárban lesz harmincéves. Én nem voltam ott az Ellenzéki Kerekasztalnál, nem helyeseltem az Antall–Tölgyessy-paktumot, és nem fogadtam el azokat az 1988–89-ben egyeseknek talán ésszerűnek tűnő kompromisszumokat, amelyek végül egy valódi rendszerváltás helyett az ismert, ócska kiegyezéshez vezettek. Az csak morálisan bántó, hogy Nagy Imrét az MSZMP bábáskodása mellett temették újra, miként az is, hogy – 1956 ünnepét megszégyenítve – a reformkommunista vezetés kiáltotta ki október 23-án a köztársaságot.
Az akkori ellenzéki értelmiség engedékenységének máig fizetjük az árát. Közhely, hogy a pártállam hazug rendszere az erkölcsi selejtet emelte az elitjébe. A nyolcvanas évek végén az ország aztán tétlenül nézte, amint ez az elit bántódás nélkül menti át magát az üzleti és a civil világba, hogy 1994-ben már cinikus mosollyal az arcán tiszta lappal üljön ismét a kormányrúd mögé. Miközben a magyarság becsületes többsége azon vitatkozott, hogy a Kossuth- vagy koronás címer váltsa-e fel a régit, a pártállami elit a világ egyik legpikánsabb gazdasági tranzakciója, a spontán privatizáció során gyakorlatilag a saját nevére vette az állami vagyon legértékesebb részét, hogy aztán a Horn-kormány hatalomra lépésével, az arcátlan privatizációs ügyletekkel tovább folytassák az ország kirablását. Így a baloldal mérhetetlen gazdasági előnyre tett szert, aminek a segítségével játszva a markában tarthatja a magyar közéletet. Ezt az igazságtalanságot súlyosbítja, hogy az államigazgatásban és az igazságszolgáltatásban részlegesen, a médiában teljes egészében elmaradt a rendszerváltás, hogy mást ne írjak, azok a bírók, akik párttitkárok megrendelésére hoztak ítéleteket, ma a független bírói kar kritikát nem tűrő, büszke tagjai.
Tizenhat év történelmi távlatban semmi: ha most befejezzük, amit a rendszerváltók elmulasztottak, az elmúlt röpke, sekélyes időszak feledhető intermezzóvá válik. Hiszek abban, hogy a rendszerváltozás igazságtalansága az Alkotmány megsértése nélkül, az ország felforgatásának mellőzésével is orvosolható. Ezért kell a tüntetőknek a tereken maradni. Ha elég sokan leszünk, és elég kitartóak, nemcsak a kormány lemondását, de új választás kiírását és a közélet megtisztulását is elérhetjük. Gyurcsány Ferenc és a másik 189 szocialista parlamenti képviselő a vasárnapi lelepleződéssel morálisan megsemmisült. Éppen a frakcióülés jegyzőkönyvéből vált egyértelművé: a képviselők is cinkosságot vállaltak az elmúlt másfél év végighazudásában, egyetlenegy célért, hogy a kormányzást visszahozzák a „szarból”. Vagyis azért hazudtak, hogy – érdemtelenül, a négyévnyi semmittevés (gyurcsányi beismerés) ellenére is – megnyerjék a választást. Az MSZP 189 képviselőjének a májusi frakcióülés után lett volna alkalma jeleznie, hogy bocsánat, de nem ezt akarták. A hallgatásukkal viszont helyrehozhatatlanul bűnrészesekké váltak.
Sólyom László elmúlt napi nyilatkozatainak, azaz a kormányfő és – a fentiek alapján – a többi MSZP-képviselő morális megsemmisülésének logikus következménye, hogy egyetlen vállalható út áll előttünk: ez pedig az új választás kiírása. Az időközi megméretés után immár pártállástól függetlenül erkölcsileg is legitim képviselők ülhetnének a parlamentbe és dönthetnének az új kabinetről. Arról nem is beszélve, hogy a baloldalnak lenne alkalma búcsút intenie a terhes pártállami múltat cipelő politikusainak, beleértve a nyolcvanas évek végének KISZ-vezérkarát, amely ma szinte hiánytalanul fellelhető a kormányzati szférában.
Gyurcsány Ferenc a mostani szalonképtelenné válásától függetlenül azért alkalmatlan az új magyar demokrácia képviseletére, mert ő és társai követték el a legsúlyosabb árulást: a KISZ-es aranyifjak nem az ötvenes–hatvanas évek „szűk levegőjében” választották a kényelmes pártfeladatot, hanem akkor, amikor az ország a demokratikus fordulat lázában égett, és a régi apparatcsikok is igyekeztek megtért demokrataként mutatkozni. Egy-két évvel később pedig éppen ők fosztogatták a legszemtelenebbül a közvagyont.
Ha az új választást sikerül elérni, az a tisztességes magyar emberek győzelme lesz. Egy ilyen katarzis alapja lehet a közélet és a sajtó megtisztulásának.
Az új választás kikényszerítéséhez azonban hosszú út vezet: Gyurcsány Ferenc remélhető lemondása csak az első lépcső, de az Orbán Viktor által javasolt, lényegében nagykoalíciós szakértői egységkormány működése is csak átmeneti lehet. Ez a szakértői kormány kizárólag az előre hozott választás időpontjáig működhet, és mandátuma csakis egy kijavított, társadalmi vitának alávetett gazdasági stabilizációs program végrehajtására vonatkozhat.
Új választást a mai alkotmányos keretek között és a realitásokat is figyelembe véve csak akkor lehet kiírni, ha a kormány lemond, és a választásról a parlamenti többség határozatot hoz. Ehhez legalább 18, az illegitim kormányzást nem vállaló szocialista vagy szabad demokrata képviselő szavazata is szükséges.
Nagy kérdés, hogy a baloldalt miként lehetne jobb belátásra téríteni? Jó példával szolgálhat az a szerbiai tüntetéssorozat, amely 2000 őszén távozásra kényszerítette Szlobodan Milosevics rezsimjét. Azt a rezsimet, amely előzőleg több vesztes háborút, a teljes nemzetközi elszigetelődést és a NATO bombázását is túlélte. Az ottani tüntetések – amelyeket tudósítóként volt szerencsém végigkövetni – a magyarországiakhoz hasonlóan kezdődtek. Néhány ezres csoportok tiltakoztak Belgrád és a vidéki városok utcáin, a jugoszláviai választások eredményének elismerését, a kormány távozását és valódi rendszerváltást követelve. A tömeg napról napra növekedett, amíg a helyi becslések szerint egymillió fősre nem dagadt az emberáradat, amely a centrumtól egészen a külsőbb kerületekig húzódott. Máig nem tudom elfelejteni, milyen érzés volt, amikor egymillió békés, de mégis elszánt tüntető követelte a váltást, miközben a megkérdőjelezhetetlen demokrata, a néhai Zoran Djindjics estéről estére gyújtó hangú beszédeket mondott.
Ott is volt felfordulás: a demonstrálók kisebb radikális körei párbajt vívtak a rendőrökkel, feldúlták a köztévé székházát, Milosevics pártjának épületét és a parlamentet. A rendszer mégsem ettől, hanem a hatalmas tömeggel szembeni tehetetlenségtől bukott meg: nem tudták, kit tartóztassanak le, kire lőjenek, és egyáltalán, ki hajlandó még lőni, bilincselni a rendvédelmiek közül. A nemzetközi közvélemény persze nem kérdőjelezte meg a demokratikus fordulatot a békés tömegből kiváló kisebb csoportok tettei miatt.
Adott tehát a recept: csak türelem kell hozzá, meg sok kitartó, de az erőszakot egyértelműen elutasító magyar polgár.