Orvoslejáratás kormányzati hátszéllel

Várkonyi Ivántól közölt írást a Népszabadság a kormány véglegesítés előtt álló konvergenciaprogramja kapcsán a Gyurcsány-kormány társadalmi modellválasztásának problémáiról (Kormánymozdulat, 2006. augusztus 26.). Ebben olyan kijelentéseket tett, miszerint „Önámítás az állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás, ahol az orvos gyógyítás helyett a betegek számának növelésében érdekelt, és ahol fizetni kell a normálishoz közelítő elbánásért. És álságos az ellátási színvonal növelését követelni az államtól akkor, ha közben minden erőnkkel azon vagyunk, hogy kibújjunk a közterhek fizetése alól.”
Most el kellene magyarázni, hogy az orvosok a világ minden országában a betegek számának növelésében érdekeltek, ha jövedelmük a betegek számának függvénye. Ha viszont munkaidejüket fizetik meg, akkor a betegek számának csökkentésében érdekeltek, aminek jó oldala, hogy egy-egy beteggel többet és alaposabban tudnak foglalkozni, hátránya viszont, hogy ekkor egyrészt több orvosra van szükség (már ha cél, hogy mindenkit, akit szükséges, lásson és kezeljen orvos), másrészt a munkaidő kihasználása ekkor nem oly feszes. Az orvosok érdekeltek lehetnek abban is, hogy jobb módú pacientúrájuk legyen, ha a tiszteletdíjaikat azok jövedelmi-vagyoni helyzetükhöz szabhatják. Ez volt a helyzet addig, míg az orvoslás szabad foglalkozás volt, míg döntő súlya nem lett a gyógyítás intézményesített formáinak (biztosító, kórház stb.), melyek alkalmazottá tették az orvosokat. De aki elítélő felhanggal azért kárhoztatja az orvost, hogy az a „betegek számának növelésében érdekelt”, annak azt is ki kell mondania, hogy lerombolandók a magyar egészségbiztosítási rendszerben alkalmazott teljesítményfinanszírozási technikák, kórházak esetén a HBCs, szakrendelők esetén a német pontrendszer helyébe ismét az 1993 előtti gyakorlat, a bázisfinanszírozás állítandó, mikor is az intézmények meghatározott évi költségkeretet kaptak, függetlenül attól, hogy hány beteget és milyen betegségekkel kezelnek. A háziorvosok esetén pedig szűnjön meg a fejkvóta, mely jövedelmüket erősen attól teszi függővé, hogy hány beteg biztosítja őket bizalmáról, náluk hagyva kártyáját. Legyen helyette meghatározott fizetés. Punktum.
De ez csak apró szakmai megjegyzés, amiről tárgyszerű és udvarias vita folytatható. Arról viszont már nem, hogy az orvosok nem gyógyítanak, mivel a gyógyításban nem érdekeltek. Ha ez igaz, akkor az orvosok gyógyító hivatásukat minden alkalommal megcsúfolják, s ha valaki mégis gyógyultan távozik orvostól-kórházból, azt csak magának vagy a véletlennek köszönheti, de orvosnak-kórháznak semmiképp. A nem gyógyító orvosok a sugallat szerint a társadalom legmegvetendőbb szakmai csoportja.
De van mentő körülmény. Bár az orvosok nem gyógyítanak, viszont abnormálisan bánnak a betegekkel, de erre legalább van gyógyír. Mert ha a beteg (hálapénzt) fizet, ugyan meg nem gyógyítják, de legalább a normálishoz közelítően bánnak vele. Várkonyi bizonnyal arra céloz, hogy az orvosok némi hálapénzért cserébe nem köpik szembe a rendelőjük ajtaján kopogtató beteget, s ritkábban húznak rá kancsukával. Gyógyítani azonban hálapénzzel a zsebben sem fognak.
A durva orvosellenes kirohanás nem hirtelen felindulásból lett elkövetve, hanem nagyon is higgadt, gondos megfontolás, a hatások kiszámítása után. E kiszólásnak ugyanis funkciója van. A miértre Várkonyi cikkének olvasása adott számomra magyarázatot.
Várkonyi a Gyurcsány-kormány dilemmáját a liberális és a szocialista gazdaság- és társadalompolitikai modell, illetve – mint pontosabbnak tartja – a gazdasági és társadalmi megközelítésű gondolkodás ellentéteként írja le. A liberális modell alacsonyabb adók és kisebb állami szerepvállalás ellenében gyorsabb növekedést, vagyis gyorsabb felzárkózást ígér, ennek ára azonban a társadalmi különbségek növekedése, széles társadalmi rétegek leszakadásába való beletörődés, az Európában megkövetelhető minimumok megtagadása. Ezzel szemben a szocialista modell a társadalmi különbségek növekedését megakadályozni törekszik, aminek magasabb adókban kell megfizetni az árát, ami alacsonyabb tőkevonzó képességet, így lassabb növekedést, későbbi felzárkózást jelent. A Gyurcsány-kormány – szocialista dominanciája ellenére – egyértelműen a liberális modellt választotta. Ez az angolszász út követése, szemben a kontinentális modellel (jóléti állam, szociális piacgazdaság, skandináv modell, „rajnai kapitalizmus” stb.). Ez annyit jelent, hogy Magyarország „első világbeli” társadalmát: a rendszerváltás utáni új világ kihívásainak megfelelni tudókat eloldja a társadalom többi részétől, azoktól, akiknek segítségre, támogatásra lenne szükségük ahhoz, hogy ott meg-, illetve oda felkapaszkodjanak. Cél az, hogy az „első világ” társadalma megszabaduljon az őt visszahúzó kolonctól, mely akadályozza az ország gyorsabb fejlődését, mielőbbi felzárkózását. Ahogy a léghajóból is kidobják a nehezéket, ha emelkedni akarnak.
Az angolszász modell (különösen az Egyesült Államok) lényegi eleme, hogy az „első világ” társadalma mellett, azzal együtt él, létezik a „harmadik világ”. A Gyurcsány-kormány célja a magyar társadalom szétszakítása, a létező „roncstársadalom” (Bogár László) mellé egy „harmadik világbeli” létrehozása. Ha Magyarország európai felzárkózásának az az ára, hogy feladjuk az „Európába, de mindahányan” (Csengey Dénes) jelszavát, akkor azt meg kell fizetni. A problémát az jelenti, hogy ezt a társadalomnak, különösen a „harmadik világba” szántaknak, de az „első világbeli” társadalom egy részének is el kell fogadnia. S ez egy olyan folyamat, melyet nagy hozzáértéssel kell vezényelni, hogy ne következzen be társadalmi radikalizálódás-robbanás (Schmidt Mária a HVG honlapján közzétett interjújában már ennek előszelét érzi), helyzetét e „harmadik világ” elfogadja, természetesnek vegye, ahogy az angolszász világban is, sőt szinte maga követelje ki, hogy az történjék vele, amit vele terveznek. Mert a kettészakított társadalom alsó, „harmadik világos” részének tagjaitól az Európában megkövetelhető minimumot meg lehet vonni, de a választójogot nem. A folyamatot ezért úgy kell levezényelni, hogy a szocialista szavazótábor lesüllyesztendő része négyévente továbbra is rendelkezésre álljon, döntően Budapesten és a nagyobb városokban, s valamennyire a közepesekben. A vidék, lévén azok nagyrészt ellenzékiek, gyakorlatilag le vannak írva.
A fentiek alapján érthető meg Várkonyi durvaságának revolverzsurnalisztához inkább illő volta. Az állampolgári jogon járó egészségügy (ez elméletileg téves, gyakorlatilag viszont valóban erről van szó), mely működőképes számos fejlett országban (például Nagy-Britannia), nálunk az orvosok miatt nem működőképes, ennek ellenkezőjét gondolni önámítás. Az orvosok bűnbakként vannak a hazai „harmadik világ” elé állítva, akik helyzete felőlük nézve ahhoz feltétlenül irigylésre méltó, hogy indulatokat gerjeszteni ellenük ne kerüljön túl nagy erőfeszítésbe. Így azok, akiket ez majd a legkegyetlenebbül fog érinteni, készségesen azonosulnak olyan kormányzati lépésekkel, mely őket szorítja majd fokozatosan (így kevésbé vehető észre) egy lecsupaszított ellátás felé. Ezért van az, hogy a kormány egyre többet beszél a potyautasokról, legalább félmillió járulék nem fizetőről ejtve szót, akikben jómódú adócsalót sejtet, de sokkal inkább a társadalom nyomorultjaira akadhatunk itt. S ezért teszi a Zöld könyv a munkavállalók közel felére a minimálbérre bejelentettek számát, miközben az a hivatalos statisztika szerint csupán 8 százalék(!) volt 2004-ben. S a közterhek alól kibújó potyautasokra hivatkozva lehet álságosnak nevezni az ellátási színvonal növelésének követelését, miközben nincs olyan adózó, aki ne bújna ki az adózás alól, ha megteheti. A potyautas-probléma valójában adóbehajtási probléma. De képzeljük el Várkonyit, amint álságosnak mondja az ellátási színvonal növelését addig, amíg olyan kormányunk van (kormányaink vannak), akik képtelenek megfelelő hatékonysággal behajtani az államot megillető, törvényben megállapított adókat és járulékokat. Ez a kormány ellen keltene indulatot, de nem ez a célja. Az indulatot többes szám első személyben a potyautasok ellen kelti. Magunkra vethetünk hát, s megérdemeljük büntetésünket.
De miért éppen az orvosok? Az orvostársadalmat arra szocializálták legalább 100-120 éve, hogy beteg és beteg között nem tehet különbséget; ezt tiltja az orvosi etika. A rá váró „társadalmi reform” annak elsajátítása, hogy a fizetőképes és nem fizetőképes, illetve a fizetőképesség foka szerint tudjon ismét különbséget tenni a betegek között. Mivel az orvostársadalom egyelőre erre nem hajlik, célkeresztbe kerül, ezért mindenkor jogos bírálata helyett lejáratása folyik politikai-kormányzati inspirációra. Ha majd az orvostársadalom ráébred, hogy szereti a Nagy Testvért, nem fog többé éhes patkány az arcába marni.
Egyébként nem az orvosok az elsők, a köztisztviselőink és közalkalmazottaink aránya nemzetközi összehasonlításban közepesnek mondható, de annak is inkább az alsó részén. Két éve folyó kampánnyal elhitették, hogy iszonyúan túltengnek nálunk, s amikor híre jön, hogy az előbbiek javadalmazását csökkentik (utóbbiak sem kerülik el), akkor azt a kormányzati PR-t közvetítő média mint a privilégiumok megvonása tárgyalja, érezhető kárörömmel. Így társadalmunk „harmadik világa” könnyebben fogadja a rá váró süllyedést.
Láttuk, hogy a liberális modell mellett a mielőbbi felzárkózás a fő érv. Csakhogy mindaz, amit Várkonyi korunk uralkodó eszméit idézve elmondott, közgazdasági értelemben mélyen hamis. Nem igaz ugyanis, hogy a kisebb adók a nagyobb tőkevonzás, a magasabb növekedés és a gyorsabb felzárkózás garanciája. Nem igaz, hogy, mint Várkonyi írja, „ha szeretnénk, se választhatnánk a gondoskodó jóléti államot – a gazdaság (potenciális) teljesítménye nem elég arra, hogy ezt finanszírozzuk”, mert a jóléti állam fenntartása nem függ a GDP nagyságától. Ez a „koraszülött jóléti állam” tételének felmelegítése, melyet Kornai János professzor még 1992-ben hozott forgalomba, azonban 2006-ban, a Gyurcsány-csomagot támogató hosszú írásában már nem tesz róla említést, a valamikori hibákra a bölcsek okosságával borítva jótékony feledést (Egyensúly, növekedés, reform, Népszabadság, június 28–29.), hogy aztán Csillag István és Mihályi Péter egyfajta árulásként vesse ezt a szemére (Fékezni veszélyes, Népszabadság, július 27.). Igaz viszont, hogy a gondoskodó jelző a jóléti állam kifejezés elé a lejáratás, a rossz hírbe hozás szándékával kerül. Felesleges ezt tenni: azok az államok nevezhetők jólétinek ugyanis, melyek „elkötelezettek polgáraik anyagi és szellemi »jó-léte« (jó egészségi állapota, korszerű műveltsége és a modern gazdaságban való foglalkoztathatósága, a munkára való alkalmassága, továbbá megfelelő lakhatása és táplálkozása) iránt” (Szabó Katalin professzor meghatározása). A jóléti állam nem a történelem szemétdombjára való.
Miről szól hát a Gyurcsány-kormány modellválasztása, politikája? Az tulajdonképpen sajátos elosztási harc: a társadalom erős csoportjai nem kívánják megosztani lehetőségeiket, ezért fellázadtak az alul lévők ellen. Azért tudott Gyurcsány Ferenc e lázadás vezetőjévé emelkedni, mert ő volt az, aki úgy tudja azt vezetni, hogy a lehető legnagyobb mértékben az ellenkezője látszódjék a tényleges céloknak.

A szerző szociológus-közgazdász