Almunia biztos figyelmeztetése

Joaquín Almunia, az Európai Unió spanyol nemzetiségű gazdasági és pénzügyi biztosa egynapos budapesti látogatásán igen kemény figyelmeztetésben részesítette Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt és Veres János pénzügyminisztert. Szavait nem lehet félremagyarázni vagy félreérteni, de különösen komoly hiba lenne bagatellizálni.
2006. október 25-én Strasbourgban Almunia már találkozott három fideszes európai parlamenti képviselővel: Schmitt Pállal, Szájer Józseffel és Becsey Zsolttal. Már akkor értésre adta, rendkívül súlyosnak tartja azt a tényt, hogy két éven belül háromszor kellett az Európai Unió pénzügyminiszteri tanácsának figyelmeztetnie a magyar kormányt az államháztartási és a költségvetési deficit kirívóan magas szintje miatt. További előzmény, hogy az említett pénzügyminiszteri tanács október 10-én rábólintott a magyar konvergenciaprogramra.
Almunia közölte, hogy a brüsszeli bizottság (az EU Bizottsága) meg fogja büntetni Magyarországot, ha nem tartja magát a vállalt kötelezettséghez. És hogy ne legyen kétségünk nekünk, magyaroknak, mit is jelent ez, hozzátette: az unió megvonhatja a kohéziós alapból folyósítandó támogatást. A kohéziós alap kifejezetten az elmaradott térségek, országok felzárkóztatását segítő alap. Tehát 8000 milliárd forintnyi euró került veszélybe.
Magyarország ma évente a GDP négy százalékát fordítja adósságszolgálatra. Ez el is vitte az eddigi GDP-növekmény száz százalékát minden évben. De most, hogy felére esik vissza a magyar GDP növekedési üteme, az már nem is fedezi az adósságszolgálatot, vagyis a belföldön felhasználható GDP csökkenni fog körülbelül két százalékkal. Ilyen kondíciók mellett kellene a szigorú feltételeket teljesíteni. 2006-ban Magyarország GDP-arányos államháztartási hiánya 10,1 százalék, ami csúcs az Európai Unión belül.
Nézzük közben egy-két velünk startoló ország adatait! Csehország 2007-ben 4,2 százalékos GDP-arányos államháztartási hiánnyal számol. Szlovákiában a terv 2007-re 2,9, 2008-ra 2,4, 2009-re 1,9 százalék. Lengyelország hiánya 2007-ben 4,1 százalék lesz. Szlovénia 2007. január elsejével az euróövezet tagja lesz. Döbbenetes, hogy minden előnyünket elvesztettük már, amivel 1990-ben, a rendszerváltozás pillanatában rendelkeztünk!
Egy apró megjegyzést fűznék Joaquín Almunia figyelmeztető szavaihoz: nem értek egyet a biztossal abban, hogy a bérek terén javasolja a fiskális szigort. Nem a túlzott bérkiáramlás az oka ugyanis a magyar egyensúlyi helyzet kiéleződésének, hanem a dilettáns monetáris politika. Itt, e hasábokon is meg kell védenem az Orbán-kormány minimálbér-emelését és a Medgyessy-kormány közalkalmazotti béremelését egyaránt. Nem ez idézte elő a mostani krízist. Először is külön kell választani két dolgot:
1. A magyar gazdaság három évtizede egyfolytában a fenntartható egyensúlytalanság állapotában van, mert cipel egy elavult makroszerkezetet, amelyet a túlzottan magas import energia-, nyersanyag- és alkatrészigény jellemez. Fenntartható, mert a külföld finanszírozza.
2. Nyolc-tíz éves periódusonként a dilettáns monetáris politika kilendíti ebből a fenntartható egyensúlytalansági állapotból a magyar gazdaságot, és a válság szélére (fizetésképtelenség) sodorja. Szinte mindig a meggondolatlan forintleértékelés ingatja meg a monetáris stabilitást. Most is a 2003. június 10-i forintleértékelés idézte elő a válságot, amely meglódította az inflációt (minden importenergia, -nyersanyag és -alkatrész ára emelkedett), a jegybanki kamatemelés azonnal elvitt több mint 800 milliárd forintot.
Természetesen Joaquín Almunia nem ismeri, nem tanulmányozta a magyar gazdaság mélyben meghúzódó strukturális problémáit, ő annyit tud, amennyi a konvergenciaprogramban szerepel leírva: a béremelések túlzottak voltak, és ez a bajok oka. Miért ne fogadná el, ha ezt mi (a magyar kormány) állítjuk? Igaz, hogy ostobaság, közönséges dilettantizmus, de mi ezt állítjuk. Almuniának sem ideje, sem energiája nincs arra, hogy elmélyedjen a magyar gazdaság tanulmányozásában, elemezze az előző három évtized történéseit. Ha mi (kormányunk) azt állítjuk, hogy „túl magasak a bérek”, akkor Almunia azt mondja: ejnye, hát akkor fogjuk vissza a bérkiáramlást!
Természetesen a nadrágszíj-összehúzás most sem fog semmi érdemleges eredményt hozni, mint ahogy a tíz évvel ezelőtti Bokros-csomag sem hozott. Annyi lesz az eredmény megint, hogy a magyar gazdaság visszapenderül a fenntartható egyensúlytalanság állapotába, ott megint vegetál pár évet, aztán ismét jön az újabb periodikus fejre állás. Mert az ilyesfajta csomagok egyetlen eredménye, hogy szabotálhatók a valós reformok, a magyar gazdaság szerkezetének tudatos átalakítása vagy az infláció letörése. Mindezt leírtam, megjósoltam a Közgazdasági Szemle 1988. márciusi számában egy tanulmányomban. (Nem elírás, 18 évvel ezelőtti cikkről van szó.) Ott kifejtettem, hogy ha örökké fiskális restrikcióval, nadrágszíj-összehúzással akarunk egyensúlyt teremteni, akkor válságról válságra fogunk továbbra is bukdácsolni. Ma is megírhatnám ezt a cikket szó szerint, mert azóta sem változott e téren semmi.
Ha a rendszerváltozás után elkövetett gazdaságpolitikai baklövéseket és azok hatásait akarja valaki tanulmányozni, ajánlom Nagy Pongrác A rendszerváltás gazdaságpolitikája című művét (Akadémiai Kiadó, 2004). Nagy Pongrác fehéren-feketén kifejti, hogy a Bokros-csomag a krónikus egyensúlyi zavarok és a katasztrofális elszegényedés fő okozója volt 1995 után.
Joaquín Almunia figyelmeztető szavait nagyon komolyan kell most venni. A kohéziós alap megvonása katasztrofális következményekkel járna. Azonban hangsúlyozom, a magyar gazdaság krónikus bajainak valós okait kell feltárni ahhoz, hogy a gondokat tényleg orvosolni tudjuk, és ne csupán a felszíni tünetek kezelésével, látszat- és pótcselekvéssel helyettesítsük a reformokat. A valós reformok, ha egyszer végre sor kerül rájuk, valóban „nem fognak fájni”, mert nem a fiskális restrikciót (a humán tényező leértékelését) jelentik majd, hanem a reálgazdaság mélyáramainak rendbetételét. Ezt pedig az emberek azonnal, késés nélkül életszínvonal-javulásként fogják érzékelni.
Ehhez persze meg kell teremteni a személyi feltételeket, ott fönn, a gazdaságpolitika és a politika felhőrégióiban. Magyarán: rátermett, a gazdasághoz értő országmenedzsmentre van szükség. Ez az, ami ma hiányzik. Az alkotmányos garanciák megvannak mindehhez, élni kell velük, és csakis ezekkel a garanciákkal szabad élni. Az anarchia, az erőszak csak elodázza a szükséges (személyi) változásokat, eltereli a figyelmet a valós megoldásról.

A szerző közgazdász, egyetemi docens