Van-e etikája a szabad kereskedelemnek?

A Foreign Affairs a korábbi Bush elnök által a berlini fal leomlását követően meghirdetett új világrend egyetlen szuperhatalmának, az Egyesült Államoknak a legfontosabb külpolitikai folyóirata.
A befolyásos New York-i Külügyi Kapcsolatok Tanácsa kiadásában megjelenő szakfolyóirat e világrend alappilléreként védi a neoliberalizmus ideológiáját és tartóelemeit: a globalizmust és a lehető legkorlátlanabb szabad kereskedelmet. Tehát szinte csoda, hogy e kéthavonta megjelenő folyóirat most fergeteges támadást közölt a neoliberalizmus ellen, könyvbírálat formájában. A bíráló Robert H. Wade, a londoni közgazdasági és politológiai egyetem politikaigazdaság-tanára. A kíméletlenül megtámadott szerző Ethan B. Kapstein, kötete pedig nemrégiben Gazdasági igazságosság egy nem korrekt világban – a korrektség felé címmel jelent meg a Princeton egyetemi kiadónál.
Wade egyfajta „dicsérni jöttem, nem temetni” módszerrel az elején leír néhány jó szót Kapstein munkájáról, és áttekinti a könyv állításait, olykor megdicsérve őket, ameddig a kalapács első ütése le nem sújt. Wade azzal kezdi támadását Kapstein felfogása ellen, hogy a szerző – Kapstein – azt feltételezi, egyértelmű tapasztalati bizonyíték létezik annak alátámasztására, hogy a szabad kereskedelem a hatékonyság és a gazdasági növekedés motorja. Márpedig nincs rá bizonyíték, cáfolja Wade, mint ahogyan az sem igaz, hogy a szabad kereskedelmen alapuló nemzetközi társadalmi megegyezés és az egyes országok belső társadalmi konvenciói között harmónia uralkodik – a kettő között sokkal inkább feszült a viszony.
Wade példák sorával igazolja Kapstein téziseinek tarthatatlanságát. Indiában például a gazdasági növekedés üteme a nyolcvanas években kezdett felgyorsulni, de a „nyitottsági” reformok legnagyobb része nem kezdődött meg a kilencvenes évek elejéig. Hasonlóképpen, hozza fel a másik példát Wade, Kínában nem azért csökkent rohamosan a szegény emberek száma, mert a kereskedelem bővült, hanem sokkal inkább azért, mert megkezdődtek a mezőgazdasági reformok. Szintén tény, hogy amióta a nyolcvanas években a legtöbb latin-amerikai ország szakított a korábbi, importhelyettesítő gazdasági rendszerrel, és a súlyt a privatizációra, a deregularizációra, a kereskedelemre és a pénzügyi liberalizációra fektette, növekedésük nagyjából a fele volt annak, mint amilyen gyorsan a „rossz”, importhelyettesítő iparosodás idején fejlődtek.
Sőt, állítja Wade, az sem igaz, hogy jobb a gazdasági teljesítményük azoknak az országoknak, amelyek jelen komparatív előnyük területeire szakosodnak: nem valószínű, írja némi gúnnyal, hogy Brazília saját gyártási szektorának folyamatos öszszeomlásából („kelet-európai méretű összeomlás” – jegyzi meg) és abból hasznot húzna, hogy erőforrásait a szójababhoz, a fához és egyéb hasonló árukhoz csoportosítja át. Pont ellenkezőleg, szögezi le a recenzens: a legerősebb bizonyíték azt mutatja, hogy a sikeres fejlődésnél az uralkodó folyamat nem a szakosodás, hanem éppenséggel a diverzifikáció, vagyis a kapacitásoknak a kiterjesztése széles termékskálára. Japán 1950–73-as, Dél-Korea 1955–90-es és Tajvan 1955–90-es felzárkózási fázisaiból leszűrt bizonyíték az, hogy ezek az országok – amelyek a történelem során minden bizonnyal a legsikeresebben fejlődtek – protekcionizmust szintén alkalmaztak azon egyéb eszközök mellett, amelyek célja volt, hogy a szabadpiac adta lehetőségeknél gyorsabban érjék el a diverzifikációt, és felemeljék gazdaságukat. Ezzel szemben, emeli ki Wade, azon országok, amelyek a Kapstein-féle szabad kereskedelmi receptet fogadták el (mint Magyarország, tehetnénk hozzá), gyakran tapasztalták az import megugrását, amelynek következtében a fizetésimérleg-kényszerrel küszködtek, valamint a felsoroltaknál jóval alacsonyabb gazdasági növekedési aránnyal.
Wade jellemzőnek tartja, hogy a szabad kereskedelemmel és neoliberalizmussal kapcsolatos ortodoxia mennyire messze került a tapasztalati bizonyítéktól. Felteszi a kérdést: „Mely országok fejlődtek gyorsabban a II. világháború után? Japán (8 százalék 1950 és 1980 között), Tajvan (8,6 százalék 1960 és 1995 között), Hongkong (7,7 százalék 1960 és 1995 között), Malajzia (6,9 százalék 1960 és 1995 között), Szingapúr (8,4 százalék 1960 és 1995 között), Dél-Korea (8,1 százalék 1960 és 1995 között), Thaiföld (7,5 százalék 1960 és 1995 között), Kína (8-9 százalék 1980 és 2006 között) és India (6 százalék 1980 és 2006 között). Botswana, Írország és Vietnam ugyanebben a kategóriában helyezkedik el.” Ami meghökkentő, írja Wade, hogy a felsorolt országok kettő kivételével Kelet- vagy Dél-Ázsiában fekszenek, és valamennyi gazdaságába az állam beavatkozott oly módon, hogy neoliberális kritériumok alapján az eredménynek súlyos bukásnak kellett volna lennie. Holott, mint kiderült, a neoliberalizmus legrosszabb „tanulói” kitűnőre vizsgáztak, míg a legjobb diákjai gyenge jegyet kaptak.