A multik paradicsoma

Sok jobb- és baloldali szakértő tollából olvashattuk az elmúlt években, hogy az emberi történelem legfejlettebb államai a huszadik század hetvenes-nyolcvanas éveiben működtek a globalizáció előtti Nyugat- és Észak-Európában. Tisztaság, jólét, emberiesség jellemezte a Hollandiában, NSZK-ban, Dániában stb. kialakult viszonyokat. A bérből és fizetésből élők életszínvonala a profitnövekedéssel szinkronban nőtt, a nagytőkések ugyanis átengedték e célra a hasznuk egy részét. Ez azt jelentette, hogy a jóléti állam a kimutatott nyereség erős megadóztatásával hatalmas bevételekre tett szert, azaz gazdag volt. Ez tette lehetővé, hogy magas szintű oktatás, egészségügy jöjjön létre, és változatos módokon segítsék a gyengéket. A gazdag állam javára írható az is, hogy a szegények aránya a jóléti államokban tartósan öt százalék alatt maradt.
Ha a magyar történetet a rendszerváltozástól indítjuk, egy többé-kevésbé tartós tendenciát észlelhetünk, amely éppen ellentétes az előbb vázolt modellel. A magyar államot egyre inkább a bérből és fizetésből élők tartják fenn adóikkal, és a nagy profitot elérő multik, valamint magyar nagyvállalatok alig járulnak hozzá a közterhekhez. Mivel a fizetések európai összehasonlításban alacsonyak, a személyi jövedelemadóból, a fogyasztáshoz társuló áfából egyre kevesebb forrás jutott egészségügyre, oktatásra, kultúrára. Az állam elszegényedésének egyik oka az, hogy az elmúlt évtizedben a multik alig járultak hozzá a költségvetés bevételeihez, így a hiányzó forrásokat hitelek felvételével kellett pótolni, amelynek kamatvonzata mára jelentős tétellé nőtt (1100 milliárd forint) a költségvetésben.
A közjóellenes tendencia napjainkra is érvényes, hiszen nemrégiben hozta nyilvánosságra az MSZP a költségvetés eddig eltitkolt hatalmas hiányát és azt, hogy ennek csökkentése érdekében az államot tovább kívánja szegényíteni, ahelyett, hogy a hiányzó forrásokat az eddigi haszonélvezőkön hajtaná be. A közjó érdekében dolgozók elbocsátása és az állam hasznos funkcióinak további csökkentése (egészségügy, oktatás leépítése), valamint a lakossági terhek növelése helyett inkább progresszív társasági nyereségadót kellene bevezetni, ahol az adókulcsok a cég hasznának nagyságától erősen függenének. Ez az adónem megszüntethetné azt az alapvető igazságtalanságot, ami a költségvetésben tizenöt éve érvényesül, és ami annak az elégedetlenségnek az alapját képezi, amelyet a lakosság nagy része a rendszerváltással szemben táplál. A multinacionális társaságok ugyanis immár másfél évtizede évente tizenöt-tizenhét milliárd dollárnak, mai árfolyamon számolva 3000-3500 milliárd forintnak megfelelő profitot termelnek, ami a másfél évtizedet figyelembe véve és összegezve az éves magyar állami költségvetés négy-ötszöröse. Ez az irdatlan összeg az elmúlt időszakban a kedvezmények és az alacsony társasági nyereségadó miatt csak tíz százalékban adózott, azaz viszonylag csekély öszszeg volt, ami ebből a társadalom számára hasznosult. Azt is mondhatjuk, hogy a magyar politikai elit a privatizáció során erősen nyomott áron átadta a legjövedelmezőbb szektorokat (bankok, élelmiszeripar, energiaipar, kommunikáció, kereskedelem) a külföldi befektetőknek, és még ahhoz sem ragaszkodott, hogy a haszon jelentős részéből (mondjuk 30-35 százalékban) a közjó részesedjen. A költségvetésekből emiatt évente hiányzó kettő-nyolc milliárd dollár azt eredményezte, hogy mindig újabb hiteleket kellett felvenni. Ez a fő oka annak, hogy nemzeti adósságunk az 1990-es 20 milliárd dollárról mára 60-70 milliárdra nőtt.
Tavaly a multik 3500 milliárd forint profitot termeltek, ugyanakkor a Gyurcsány-kormány megszorító intézkedései évi 600-800 milliárd forint megtakarítást eredményezhetnek. A megoldás tehát kézenfekvő: a következő években a nagy nyereséget, például az egymilliárd forint felettit, 40-50 százalékos társasági nyereségadóval kellene sújtani. Mivel 2005-ben a legnagyobb vállalati nyereség 400 milliárd forint volt, akár egyetlen cég biztosíthatna 200 milliárdos bevételtöbbletet! Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mai kormányzat valamilyen rejtélyes ok vagy szándék miatt fontosabbnak tartja egyetlen cég extraprofitját, mint az őt hatalomba emelő lakosság jólétét. Természetesen a két és fél millió munkavállalónak munkát adó kis- és középvállalkozások, amelyek nyeresége általában nem magas, a progresszivitás miatt továbbra is viszonylag alacsony társasági nyereségadót fizetnének.
Felvetődik egy kérdés, amivel tizenhat év óta revolverezik mind a politikusok, mind a nagytőkéhez kötődő álfüggetlen szakértők a társadalmat: ha komoly adófizetésre, például az itt vázolt adóra kényszerítik a multikat, elmennek, és akkor nekünk végünk. Hazánkban a legnagyobb nyereséget a bankok, a gáz- és áramszolgáltatók, a biztosítótársaságok, a mobilszolgáltatók, az építési nagyvállalkozások és az áruházláncok termelik, amelyek tevékenysége szolgáltatás, tehát csak helyben, Magyarországon végezhető. A cégeknek tehát választaniuk kellene, vagy duzzogva kivonulnak a magyar piacról, és akkor több tíz milliárdos profittól esnek el, vagy kifizetik a 40-50 százalékos társasági nyereségadót. Ebbe belegondolva borítékolható a válasz: a nagy cégek, ha fogukat szívva is, de fizetnének, hiszen a megfelezett profit is hatalmas summa. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy pénzüket és médiabefolyásukat felhasználva a nagy szolgáltató- vállalatok megpróbálnak nyomást gyakorolni a mindenkori kormányra, hogy adójuk alacsony maradjon, ami a mai neoliberális/globalista vezetésnél teljes sikerrel jár, hiszen annak eszébe sem jut őket komolyabban megadóztatni. A hatalmas profitot bezsebelő bankok ilyen irányú lobbizása a legvisszatetszőbb, mert jó tíz évvel ezelőtt számosat közülük éppen a magyar kormány konszolidált, azaz az adófizetőknek köszönhették, hogy elkerülték a csődöt. Most tehát erkölcsi kötelességük lenne a segítés. De mint tudjuk, a biznisz az biznisz.
A mai helyzetből az emberséges kiutat jelentő progresszív társasági nyereségadó bevezetése azonban nem könnyű feladat, mert a magyar társadalom neoliberalizmussal (globalizmussal) szemben álló törekvései mesterségesen le vannak bénítva. A legnagyobb befolyással rendelkező médiumok globalista tulajdonban vannak és/vagy azokat globalista újságírók vezetik. Ezek az emberek választják ki, hogy kiket hívnak be szakértőként a műsoraikba, és azt is, hogy milyen témák kerülhetnek szóba. Az állandóan meghívott, ezért jól ismert gazdasági, pénzügyi szakértők nagy része a karrierjüket segítő pénzhatalmat szolgálja, ezért le nem váltható vendégei a műsoroknak, ugyanakkor azokat a szakembereket, akik bírálni merészelik a globalista gazdasági irányzatot, soha sem hívják meg a kamerák elé. A manipuláció ott van, hogy az átlagpolgár mindezt nem tudja, és mivel a sok, médiában látott szakértő mindig ugyanazt állítja, elhiszi nekik azt, hogy a megszorító intézkedéseknek nincs alternatívája.
Mivel a mostani neoliberális kormány mögött globalista korporációk állnak, a sajtó és a neves szakértők mindent el fognak követni a lakosságot sújtó intézkedések elfogadtatásáért, azaz meg akarják akadályozni, hogy a multik rákényszerüljenek a közteherviselésre. Nyitott kérdés: a mai magyar társadalom megtalálja-e azt a módszert, amellyel elegendő nyomást tud kifejteni ahhoz, hogy rávegye a politikai elitet arra, hogy elmúlt tizenhét év gazdasági haszonélvezőit sokkal nagyobb közteherviselésre kényszerítse. A jövő titka az is, hogy a legnagyobb (és talán az egyetlen) mozgósító erővel rendelkező szervezet, a Fidesz élére akar-e vagy tud-e állni a számbelileg túlsúlyban lévő, de a globalista média által lebénított, nagyon gyenge érdekérvényesítő képességű tömegek neoliberalizmus elleni törekvéseinek.

A szerző globalizmuskutató, szakíró