Földvédelmi helyett földvesztési törvény

A hazai földtörvény nem társadalmi közmegegyezésen alapul, így születésétől fogva nem a közérdeket szolgálja, hanem a nagybirtokrendszer kiépítését, a kül- és belföldi agrártőke elsajátítási uralmát. Ennek főpillérei a tőkehasznosító számára a korlátlan üzemméret és a tetszőleges üzemszám biztosítása, az állam kivonulása a földforgalom ellenőrzéséből, továbbá a külföldi földtulajdonszerzés és földhasználat közcélokkal ellentétes, a nemzeti önvédelmet kiiktató megengedése. A földtörvény módosítására tett legújabb kormányjavaslat szerves eleme a neoliberális földpiactan hayeki modelljét követő jogalkotási folyamatnak, amely – a földpiac korszerűsítése címén – az állam közhatalmi beavatkozását teljesen száműzni akarja a földviszonyokból. Ez az állami földkészlet-gazdálkodás helyett a korlátlan földtulajdonszerzésnek és annak ad zöld utat, hogy a földhasználat célrendszerét egyedül a tőke profitigényei diktálják. A tervezet a földtörvényt három önálló törvénnyel váltja fel: az első a földtulajdonról, a földhasználatról és a földhasználati nyilvántartásról szól, a második a földhasznosítást, a föld- és talajvédelmet szabályozza, míg a harmadik a gyümölcstermesztés – az 1500 négyzetméternél nagyobb gyümölcsfaültetvény és az ötszáznál nagyobb bogyósgyümölcs-ültetvény – engedélyezési rendjét rögzíti.
A javaslat szerint a földtulajdonszerzés és a földhaszonbérlet szabályai mit sem változnak. Ezzel szemben az új törvény megszünteti a földtörvény által – 1994-től, tehát visszamenő hatállyal – előírt semmisségi okokat, amelyek a jogellenes, a törvényi tilalmakba és korlátokba ütköző ügyletkötőktől ma megtagadják a tulajdonszerzés állami elismerését. (Ilyen ok áll elő a földhasználati szerződés bejelentésének az elmulasztásával, vagy ha a mulasztás a tulajdonszerzési tilalmak és korlátok hatálya alá eső személyek ügyletét érinti.) Mivel a semmis – vagy a törvény szerint létre sem jöttnek minősülő – zsebszerződést az új törvény legalizálja, e körben eltörli az ingatlanügyi hatóság arra fennálló kötelességét is, hogy az általa észlelt, semmis ügyletről értesítse az ügyészt.
E jogi fordulat megértéséhez tudni kell, hogy a szocialista gőzhenger már 2002 óta átgázol a földtörvény közérdekű intézményein. Így – az uniós csatlakozási szerződés minket védő megkötését is átvágva – nemcsak a külföldi gazdát, hanem annak egyéni cégét is önálló vállalkozónak minősítette, hogy a kivételes földtulajdonszerzés jogcímét a külföldi jogi személyre is kiterjessze. Másrészt a földtörvény elővásárlási és elő-haszonbérleti normái a helyben lakás címén tulajdonszerzési és haszonbérleti elsőbbséget adnak a földbérlő jogi személy cégtulajdonosainak akkor is, ha nemcsak a föld fekvése szerinti településen nem laknak, hanem soha még a lábukat sem tették magyar földre. Miközben mindez áttörte a külföldi földtulajdonszerzés átmeneti tilalmát – kiiktatva az EU által részünkre engedett, 3–10 évi mentességet –, a jog valóságformáló szerepe itt is diadalt arat: 2005 végén – a formális jogi tilalom dacára – a külterület 28 százaléka már jogi személyek (részben külföldiek) tulajdona lett. Az új szabály alapján pedig már semmilyen jogi gátja nem marad a külföldi tőke földtulajdoni terjeszkedésének, ami – eltekintve a hazai gazdák súlyos érdeksérelmétől – a csatlakozási szerződést mint nemzetközi jogforrást is lesöpri.
Ami a földvédelmet illeti, ennek szabályai évtizedek óta nem szorítják ésszerű földtakarékosságra a birtokviszonyok szereplőit. Mialatt a pártállami demagógia a földet a nemzeti kincs rangjára emelte, Fazekas Béla bizonyítékai szerint a szocialista iparosítás felelőtlen, súlyos pazarlása már 1968-ig Svájc területét kitevő földet vett el a magyar termőföldalapból. A képlet – a földjeinket sújtó rablógazdálkodás – 1989-től sem változott: 1990 és 2003 között – a földkivonások hatósági engedélyezésével – a termőföldalap 10 százalékkal, 608 ezer hektárral csökkent. Aligha cáfolható, hogy a földtörvény sem a mennyiségi, sem a minőségi földvédelmet nem teljesíti: rendszere a joghatékonyság és a közérdek mércéje szerint működésképtelen. Mi több, a közeljövő a társadalom puszta létéhez is drákói szigort követel a földvédelemben: a már vissza nem fordítható, globális klímaváltozás könyörtelenül megbosszulja az országon az élelmiszer-termelésre alkalmas, értékes földjeink megsemmisítését. A tervezet viszont, a kihívásokkal való szembesülés és a meglévő földkészlet megőrzése helyett, újabb intézményekkel szolgálja a tőkehasznosítás profitcéljait.
Így a szakhatóságként eljáró földhivatal számára mint jámbor óhajt írja elő lehetőleg a legroszszabb föld legkisebb mértékű igénybevételét. Ennek ugyanis semmilyen jogi kötőereje nincs: e látszatvédelem épp azt fedi el, hogy helyhez kötött beruházásnál a hatóság – akár engedélyező, akár szakhatósági jogkörben jár el – nem gátolhatja meg a beruházót az értékes termőföld kivonásában. A mai földtörvény csak kivételként, különösen indokolt esetben engedi meg a szőlő, a gyümölcsös, az öntözésre berendezett és meliorált terület, végül az átlagosnál jobb minőségű föld termelésből kivonását. A tervezet ezeket a kivételeket eltörli, csak az utóbbi jogcímnek kegyelmez. Hasonlóan nem állja útját a közérdeket maga alá gyűrő mai gyakorlatnak, amely a külterület belterületbe vonásával, ennek során a nem agrárcélú tőkehasznosulás igényeinek a szolgai teljesítésével megy végbe. Ahelyett, hogy a jog a földkivonás törvényi előfeltételévé tenné a belterületbe vonást célzó eljárásban a földkészlet-gazdálkodás és a területfejlesztés igényeinek a szakhatósági érvényesítését, a javaslat a belterületi termőföldeknél magát a földvédelmi eljárást is megszünteti azon a címen, hogy itt nem a földvédelem, hanem a településfejlesztési cél az elsődleges.
Az engedély nélküli földkivonásnál új kiskapu nyílik az eredeti állapot helyreállításának mellőzésére, amikor az engedélytől eltérő célú földhasználat valósul meg, vagy túllépik az időleges hasznosítás megengedett időtartamát. Ilyen esetekben a hatóság hozzájárulhat a jogellenes használat folytatásához. Ez – a hatóság széles mérlegelési jogkörével – csak a közérdek súlyos sérelmére és korrupciókra vezethet. Egyébként a tervezet – bár ez jogi szempontból is abszurd – a jogsértés és a hatósági tudomásszerzés közti 10 év elteltével az engedély nélküli földkivonást végző személyt mentesíti bármely felelősség alól.
Az új rendezés – a tőketulajdonos beruházó érdekében – mellőzi a földpiaci eszköztár bevezetését a földvédelemre, noha a közösségi jog szerint a hazai termőföld tőkének minősül. Emiatt nem érvényesülhet nálunk az a nemzetközi gyakorlat, amely a beruházót földkivonási járulékként legalább a föld piaci árával azonos összeg megfizetésére kötelezi. E nélkül illúzió a földtakarékosság: a beruházó csak az összköltség töredékének tekinti a földkivonás adóját, így nem kényszerül rá, hogy a legsilányabb földet és azt is a legkisebb arányban sajátítsa el. A földvédelmi járulék 1994 óta változatlan mértéke – a földminőséghez és aranykoronához igazodó szorzószám arányai – csak jelképes járulékkal terhelhetik a föld igénybe vevőjét, valójában a hazai termőföldalapot cinikusan kiszolgáltatják a globális tőkeerőnek. Mivel nálunk nincs és a közeljövőben sem alakulhat ki a nyugat-európaihoz hasonló földtulajdoni és földbérleti piac, tehát a vevők és bérlők a valós érték töredékén jutnak a földhöz, így a kirótt földvédelmi járulék eltörpül egy-egy beruházás infrastrukturális és egyéb költségei mellett. Emellett a tervezet fenntart több olyan jogcímet a járulék alóli mentesülésre, amelyek nem közcélokhoz, hanem nyereségszerző magánérdekhez kötődnek. Például a földkivonással megvalósuló, önkormányzati bérlakás ma már a magánvállalkozók egyéni profitjának forrása, így nem indokolja annak a közösség terhére való növelését az, hogy a földkivonás díját sem számolja fel terhükre az állam. A földvédelem ezért csak akkor kaphat esélyt, ha a törvényt a közérdek és a társadalmi közmegegyezés alakíthatja.

A szerző az MTA doktora, tanszékvezető docens