Mit üzen Kossuth Lajos? Kinek hová kell mennie?

Néhány hete, a francia elnökválasztási kampány egyik vitaműsorában Alain Juppé a közös értékek tiszteletében és a közösségként való együttélés óhajtásában („le désir de vivre ensemble”) határozta meg a nemzet fogalmát. Mi, magyarok, ebben az értelemben (már vagy még) aligha létezünk nemzetként. Köztársasági elnökünk újévi beszédében közös értékekről szólt, mégsem lehetünk egészen nyugodtak afelől, hogy a társadalom balra és jobbra tartó elemei hasonlóan vélekednének olyan alapfogalmak értelmezésében, mint a család vagy a nemzet. A jelek szerint nem óhajtunk közösségként élni, és ezen a szokásunkon nem lesz könnyű változtatnunk. Már nem győzhetjük meg Szapolyai Jánost, hogy ne késsen el a mohácsi csatából, Gyurcsány Ferencet sem figyelmeztethetjük, hogy a 2004. decemberi kijelentései („mindenki munkahelyére három jelentkező lesz”) és fellépése a nemzet egysége ellen érdekes színezetet kaphatnak, amint „szivárogni” kezdenek az olcsó ázsiai munkaerő betelepítésének tervei. Ami bárdolatlanságnak vagy gonoszságnak tűnt, olykor más összefüggések közé kerülhet, és annak is lehet némi üzenetértéke, ha rendőreink gyakran és szertartásszerűen tiporják a nemzetiszínű zászlót.
A szemben álló táborokat döbbenetes hatékonysággal választják el az ismert szociálpszichológiai korlátok. Elkötelezett kormánypárti íróink saját nyelvcsapásaiktól maszatos ábrázattal deklarálták, hogy tartalmában helyeselhető, stilárisan egyenesen magasztalandó az a kolosszális disznóság, amely fejlettebb afrikai országokban is törvényszerűen vezetne kormányváltáshoz, nevezetesen a hatalom megtartása közérdekű adatok meghamisításával, az ország eladósítása és a lakosság megnyomorítása árán, egy szűk kör gazdagodása érdekében. A felelősségen semmit nem enyhít, hogy az ellenzék okult ellenfele korábbi ígérethalmazából, mert az igazi botrány akkor kezdődik, amikor egy politikus az ellenkezőjét teszi annak, amivel a választók megbízták. Vannak nagyon egyszerű dolgok, melyeket a legkiválóbb kormánypárti elmék sem képesek feldolgozni: a hatalom mocskos eszközökkel való megragadása nem minősíthető olyan eredménynek, melyet bárkinek is tiszteletben kellene tartania. Sőt az erkölcsi kényszer és a demokrácia lényege kifejezetten az ellenkező irányba hat. A folyamatos gyűlöletkampány értelme nyilvánvalóvá lett, célja a baloldal felszabadítása az erkölcsi gátlások alól, hogy a legnemtelenebb módszerekkel küzdhessen a saját ellenségképével, amely kétségkívül bestiálisra sikeredett. (Kérdés: mennyiben befolyásolták ezt az ellenségképet a sérelmekre adott helytelen válaszok és a jobboldalon gerjedező indulatok?)
Véletlenszerű, ritka alkalom, ha mindkét oldal helyesléssel fogad egy sajtótájékoztatót. Ilyen volt Hiller Istváné, melyen a miniszter (megbántott kisdobosként, fejét oldalra hajtva) hullámzó kebellel szégyenkezett a neonácik budapesti ünnepsége miatt. Valóban szégyen volt, sőt gyalázat, mert a hasonló betiltott szervezeteket jobb érzésű kormányok ki szokták söpörni az országból. Ők viszont engedélyezték, mint kiderült, egy kommunikációs kampányt előkészítendő. Ki ne hallaná a legutóbbi The Times-interjúban egy vergődő hasbeszélő segélykiáltását: a lakosság kétharmada által elutasított miniszterelnök a külföld szeretetére vágyakozva vetette be az antiszemitizmus csodafegyverét. A két tábor ezen a téren sem képes közvetítő nyelvet találni, sőt a baloldal kifejezetten érdekelt a jobboldal ellen kihasználható (baloldalon egyébként hasonló súlyú) antiszemitizmus fokozásában. Enyhítésére minden kiáltványnál ezerszer többet használt a Debreceni Izraelita Hitközség és számos jeles személyiség kiállása a határon túli magyarság kettős állampolgársága mellett.
Köztársasági elnökünk szerint egy demokráciában nem kötelező elfogadni a hazugságot. Bár tudunk olyan országokról, ahol pacifikációnak nevezték a lakosság kiirtását, nekünk még szokatlan, ha a kórházfejlesztésről elnevezett törvény a kórházak megtizedeléséről szól, ha adócsökkentésnek hívják az adóemelést, ha a minimálbér várományosainak rövidesen úgy kell megfizetniük gyermekeik taníttatását, közlekedését és gyógyítását, hogy közben azzal etetik őket, hogy három év múlva jobb dolguk lesz. Született optimisták (mint Kristóf Attila, Magyar Nemzet, 2006. december 9.) a demokrácia maradványait vélik felfedezni abban, hogy a „jogszerűen elállatiasodott” hatósági közegek álarcuk és azonosíthatatlanságuk mögött voltak kénytelenek megbújni, azaz felmerült bennük a felelősségre vonás elvi lehetősége. Mindaddig azonban, amíg Gyurcsány vezérpublicistái nem látnak okot a nekik nem tetsző tények közlésére, addig (az összefüggések és a háttér ismeretétől megfosztva) a hazai igazságszolgáltatástól is csak módjával remélhetjük a rendőrség jogszerű keretek közé kényszerítését vagy a statáriális ítéletek felülbírálatát.
Gyurcsány Ferenc látszólag érzékeny a szabadságeszmények iránt, blogjában (már azelőtt, hogy a segítségére sietett volna a Fidesz) kifogásolta az alkotmányellenes kordon létét, amely arra kényszerítette őt, hogy szeretett népétől elszakítva áldozzon a korábban mélységesen elítélt 1956-os események sajnálatos emlékének, mert kommunikációs veszteség, ha a nagyérdemű csak képernyőkön követheti pótolhatatlan vezérét, amint elkámpicsorodott ábrázattal veti térdre magát az ellenforradalmi ribillió tiszteletére.s Jóllehet az eszelősök táborának éppoly jelentős tartalékai lehetnek, mint a külföldi titkosszolgálatoknak, mégis sokan úgy vélik, főként a kormányzatnak állott érdekében a rendőrségi székház lövetése. A témát firtató riporternek Gyurcsány Ferenc kérdéssel válaszolt: csak nem gondolja, hogy gazemberek irányítják az országot? Nyugtalanítóan ismerős volt e mondat lejtése, ugyanez a dallam csendült föl a vizitdíj tagadásakor. Még nyugtalanítóbb, hogy az ország egyre növekvő részét foglalkoztatják hasonló kérdések, köztük az országvezetés minősége. Most akkor tehetségtelenek vagy gazemberek? Esetleg mindkettőről szó lehet? Vagy csupán annyira imádják a hatalmat, hogy ezért az életünk sem drága?
Gyurcsány Ferenc és Kuncze Gábor azt kéri tőlünk, hogy március 15-én a világért se menjünk Budapestre, maradjunk lakásainkban, de ha mégis elindulnánk, lehetőleg lakóhelyünkön helyezzünk el egy szál virágot Kossuth és Petőfi szobránál. 1848 azonban a szabadságról üzen meg arról, hogy mindnyájunknak el kell menni. A nagy többség nem fog megbokrosodni az erkölcsi hullaszagtól, amely a kormány fejéből árad, remélhetőleg békés marad, de csöndes aligha. Amikor a magyar forradalmat és szabadságot, a kiváltságrendszer eltörlését, az alkotmányos és parlamentáris rendszer születését ünnepeljük, valóban lehet virág a kezünkben, de egy kívánság bizonyosan egyszerre fog visszhangzani százezrek tudatában: aki a nemzet sorsát és a demokrácia hitelét veszélyezteti, annak haladéktalanul távoznia kell.

A szerző könyvtárigazgató