Orvos is fizetheti a vizitdíjat

Már az 1980-as évek közepén is felmerült az egészségügy reformjának a szükségessége, a magánosítás, az állami ellátók csökkentése, a magánkórházak számának gyarapítása. Bármilyen reformmal akarják is átszervezni az egészségügyet, azt nem szabad megengedni, hogy emberek, betegek haljanak bele a szegénységükbe, ellátatlanságukba.
Márpedig a mostani átszervezések ezt valószínűsítik. Az ÁNTSZ hatáskörének erős csonkítása, az Országos Mentőszolgálat meggyengítése, a több száz fős leépítés, az akut ágyak számának drasztikus csökkentése, a kellő szakmai egyeztetések hiánya, az orvosi kamara negligálása, a diktátumokkal történő reformintézkedések életbe léptetése, az olyan égbekiáltó ostobaság propagálása, miszerint az orvosok tartják fent a paraszolvencia rendszerét és nem a megszégyenítően alacsony javadalmazásuk, a vizitdíj értelmetlen bevezetése mind az irányba mutatnak, hogy ezek az intézkedések nem reformok. Mi több, azon szaktekintélyeket is félreállítják, akik nem mindenben értenek egyet a „reformelképzelésekkel”, lásd Nyári István professzor gyors eltávolítását. Most tehát azt is szétverik, ami eddig jó volt az egészségügyi ellátásban. Kis bajból még nagyobbat csinálnak, a hosszú várólisták révén kis összegű beavatkozások elmaradásával, következményes betegségprogresszióval az eredetileg szükséges anyagi ráfordítás sokszorosát kell majd fizetni a gyógyításért később.
További példa az ingyenes fogászati ellátás fizetővé tétele, éppen a keresőképes korosztály számára, aminek a következtében fellépő gyomor- és emésztőrendszeri betegségek szaporodása sokszoros gyógyítási költséggel és ráadásul tovább romló fogazatú betegtömeggel jár majd. Vagy a kis hatásfokú, vagy hatástalan gyógyszerek többszöri felírására kényszerítés, ami sokkal többe kerül, mint egy drágább, de hatásos gyógyszer egyszeri felírása, amitől a beteg gyorsan gyógyul, munkaképes lesz, ezáltal csökken a betegállomány ideje, javul a munkaerő-kihasználtság.
Élénk örömmel figyeltem a hírközlő fórumok ráharapását az éjszakai tűzoltás közben sérült tűzoltók vizitdíjra kényszerítésével kapcsolatban. Egyetértek a felháborodásukkal. Mindenkivel, aki elítéli ezt a tényt. De kollegiálisan kiállok amellett az éjszakai ügyeletes, alulfinanszírozott orvos kollégám lelkiismeretes tevékenysége mellett is, akit ez az embertelen törvény arra kényszerített, hogy minden lelkiismereti tiltakozása ellenére így intézkedjen. Mert ugye, ha nem a rákényszerített törvény írása és (szellemtelen) szellemében jár el, akkor fegyelmivel felelősségre vonják, igazoló jelentést íratnak vele az ügyeleti idő lejártával, sőt még meg is fizettethetik vele a be nem hajtott vizitdíjat. Az „okosan döntő, lelkiismeretes” törvényhozók helyett rajta verik el a port. Remélem, a tűzoltós eset kapcsán is tovább nőtt a felháborodás a vizitdíj ellen, és ésszerűen eltörlik mielőbb, a vele járó időpocsékoló adminisztrációval, jó esetben elrendelőivel együtt.
De ha már itt tartok, saját vizitdíj-esetem visszatetsző tanulságára is kitérek. Nemcsak magam, hanem sok száz, ezer hozzám hasonló helyzetben lévő, megbízási szerződéssel, nyugdíjasként is tovább dolgozó orvos miatt is. Ezt a visszásságot a kórházi orvosigazgatóm is – nagyon helyesen – szóvá tette egy esti tévéműsorban. Túlzás és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy életemet és munkásságomat drága jó első főnököm, Jantsek Gyula követelménye szerint a Salus aegroti suprema lex – azaz A beteg üdve mindenekfelett – szellemében a magyar egészségügynek szenteltem és teszem most is 69 évesen. Mindezt első, azóta is folyamatos munkahelyemen, a fővárosi Szent János Kórházban, immár 43 éve. 1998-ban két szakvizsgával, helyettes osztályvezető főorvosként mentem nyugdíjba, jellemzően magas orvosi éhbérem alapján 38 805, azaz harmincnyolcezer-nyolcszázöt forint havi öszszeggel, 36 éves közalkalmazotti munkaviszony után, egészségügyi miniszteri dicsérettel. Bár nyugdíjam – a kötelező emelésekkel – azóta nőtt, de bevallom, sajnos nemcsak munkamániásként, nemcsak úri passzióból dolgozom ma is szeretett kórházamban, hanem a rendszeresen, havonta jövő és gyakran ugyanolyan méretű fogyasztás mellett növekvő rezsiszámlák miatt is. Nagy különbség azonban, hogy már nem közalkalmazottként, hanem csak megbízási szerződéssel, ami azt jelenti, hogy saját kórházamban, saját munkahelyemen én is vizitdíjas lettem.
Így például, ha a közös rendelőnkben a kollégám megvizsgál és ellát, köteles leadminisztrálni, főleg, ha gyógyszert is ír fel, de a komputer, a mindenható gép, csak akkor engedi bevinni az adatokat, ha már szerepel benne a befizetett vizitdíjam. Nem csupán a vizitdíj összege, hanem maga a tény is felháborító. Van egy másik ostoba rendelet is: ha saját magamnak írok fel, de nem a javasolt legolcsóbb gyógyszert, hanem (az államnak sok pénzébe került kivizsgálásom alapján) szakorvos kollégám által javasolt és bevált drágább gyógyszert, akkor nyilatkozatot kell adjak magamnak (mint a gyógyszert felíró orvosnak), hogy vállalom az árkülönbözetet az OEP-támogatás mellett, és ragaszkodom a drágább szerhez. Hát nem észbontó? Magam írok magamnak nyilatkozatot. Eközben meg a törvényhozók szabadon járkálnak közöttünk.
Mi lesz ebből? Kezdek egyetérteni az egyik – sajnos a nevét nem tudom, de örülnék ha jelentkezne – elmegyógyásszal, aki a tévében úgy nyilatkozott, hogy „eddig úgy tudtam, hogy az elmebetegek az én osztályomon fekszenek, s most kiderül, hogy a minisztériumban vannak”. Ezúton tudatom minden egyes, munkáltatójától fizetése mellé természetbeni juttatásban részesülő (családtagjainak is járó), ezért szükség esetén tüntetni, sztrájkolni is képes hazámfiával, tűzoltókkal, állandó véradókkal stb., hogy együtt érzek velük, támogatom őket jogos igényük elérésében, de cserébe kérem, emeljenek szót az egészségügyi dolgozók érdekében is, szükség esetén tüntessenek, sztrájkoljanak mellettünk is, mert ha így halad az egészségügy szétverése, végül nem lesz, aki őket is gyógyítsa. Sőt, ha a tervek szerint halad az állami, önkormányzati ellátóhelyek leépítése, bele fognak halni ők is a szegénységükbe, s a tévével, komputerrel, internettel felszerelt kórtermekben – ahogy azt a miniszterelnöki vízió sugallja – sem ők fognak feküdni.
Nem volt véletlen az a múlt századbeli kérés, kívánság, hogy létesítsen az állam több állami kórházat, mert a magánkórházak nagyon drágák. És ez ma is igaz, mert ugye olyan háborodott magánbefektető még nem jött erre a pénzügyes világra, aki nem fialtatni akarja a pénzét, nem az elérhető legmagasabb profitot akarja kihozni a tőkéjéből, legyen az bármilyen jellegű mezőgazdasági, ipari, akár egészségügyi befektetés is. Empátia nincs, csak profitérdekeltség.

A szerző nyugalmazott főorvos