A játszma fő tétje a jövőbeni gázár

Több cikk is megjelent az elmúlt napokban a Magyar Nemzet hasábjain a belpolitikában és a nemzetközi színtéren is nagy vitákat kiváltó gázvezetéktervek témájában. Pró és kontra szinte minden elhangzott már ellátásbiztonságról, a nagypolitikai összefüggésekről és Oroszország szerepéről. Egy dologról azonban alig esett szó. Az árról. Arról a nem lényegtelen kérdésről, hogy miként hathat majd a hazai gázárak alakulására az uniós Nabucco vagy az orosz Kék Áramlat vezeték megépülése.
A választ érdemes két rövidhírrel kezdeni a közelmúlt oroszországi gáztörténetéből. Az első a világszerte nagy politikai vihart kavart tavaly januári orosz–ukrán gázválság után három héttel mindössze mínuszos helyet kapott a sajtóban. Időjárási okokból – egy hirtelen hőmérséklet- zuhanás következtében – Oroszország pár napra átmenetileg csökkentette a nyomást az Európába futó gázvezetékekben annak érdekében, hogy ki tudja elégíteni a nagy hideg következtében megnövekedett hazai igényeket. A második hír pedig csak Oroszországban keltett némi feltűnést a múlt nyáron. A fogyasztás szempontjából nem kritikusnak számító évszakban egyes erőműveket gázkorlátozás miatt átmenetileg olajtüzelésűre kellett átállítani.
A két történet valójában fontos problémára irányítja rá a figyelmet: Oroszország mint stabil ellátó korlátaira és sebezhetőségére. Gyakran halljuk, hogy Moszkva a világ bizonyított földgáztartalékainak negyede felett diszponál, s e mutatószám tekintetében kétségkívül verhetetlen. Csakhogy azokat a tartalékokat ki is kell bányászni valahogy, márpedig az elmúlt időszakban ezt a feladatot igencsak elhanyagolta a Gazprom, ahogyan ezt a minap a Nabucco-pártisággal aligha vádolható orosz állami számvevőszék is megerősítette. Mindeközben a jelenlegi orosz termelés oroszlánrészét biztosító nyugat-szibériai óriásmezők csúcsra járatva sem tudják fedezni a hazai és az exportszükségletet, és lassan megkezdődik a kimerülésük. A feltárandó új mezők kiaknázása nagyon kezdeti stádiumban van, rendszerbeállításuk pénz- és technológiaigényes. Az egyik legnagyobb készletet például a Barents-tenger sarkkörön túli vizei rejtik, de a Gazprom egyrészt nem rendelkezik mélytengeri fúrástechnológiával, másrészt a szélsőséges időjárási körülmények közti kiaknázás elképesztő emberi és pénzügyi energiákat igényel, ami természetesen a fogyasztói árban is jelentkezik majd.
A valóság mindezek következtében az, hogy Oroszország már ma sem tudja saját termeléséből fedezni földgázfogyasztását és -exportját, ezért szükségletei nem kis hányadát Közép-Ázsiából – elsősorban Türkmenisztánból – szerzi be. A hírek szerint a Gazprom a körülbelül 80 dollárért felvásárolt türkmén gázt nagyjából 250– 300 dollárért értékesíti pár ezer kilométerrel nyugatabbra, például hazánkban. Mindezt azért teheti meg, mert a Szovjetuniótól örökölt csővezeték-hálózat földrajzi elhelyezkedése miatt Közép-Ázsia országai jelenleg csakis orosz közvetítéssel tudják értékesíteni földgázukat. És már itt is vagyunk az elején feltett kérdésünknél, az árnál. A magyar földgázimport egy jelentős hányada már ma is közép-ázsiai eredetű, és a fenti üzletmenet révén orosz közvetítéssel kerül hazánkba. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezt a gázt a Nabucco vezeték révén közvetlenül a (türkmén, kazah) termelőtől, vagy a szállítást monopolizáló, s ezáltal az árat felhajtó orosz közvetítőn keresztül szerezzük be. A Nabucco ráadásul – amellett, hogy Európa számára utat biztosít Közép-Ázsia jelenleg Oroszország által monopolizált készletei felé – olyan új forrásokat is elérhetne, mint Azerbajdzsán kiaknázás alatt lévő és jelentős gázkinccsel kecsegtető Kaszpi-tengeri telepei.
A Kék Áramlat és a már épülő balti-tengeri unokatestvére, az Északi Áramlat esetében azonban egy további árfelhajtó tényezővel is számolnunk kell. E két vezeték ugyanis a földgáz piacra juttatása szempontjából a jelenlegi árakon nem jövedelmező beruházás. Csak a jövőben, egy jóval magasabb árszinten válhat azzá, amikorra például a Gazprom már megakadályozta, hogy Európa más forrásokon keresztül is földgázhoz juthasson, illetve amikorra már olyan mértékben vásárolta be magát az európai nagy- és kiskereskedelembe, hogy kénye-kedve szerint tudja diktálni az árakat a fogyasztóknak. Az állami tulajdonban lévő Gazprom ugyanis a normális „piaci” esetben a kitermelésbe és az infrastruktúra karbantartására fordítandó extraprofitot inkább európai pozíciószerzésbe, méregdrága politikai beruházásokba fekteti. Számos európai országban szerzett már üzletrészt – vagy törekszik nem kis lendülettel részesedés megszerzésére – a földgáz szállításában, tárolásában, kis- és nagykereskedelmében. Magyarországon például mára a tárolás és a kereskedelem jelentős részét ellenőrzi, így lejáró importszerződéseink új áráról a Gazprom tulajdonban is lévő nagykereskedő tárgyalhat majd a monopolhelyzetben lévő beszállító Gazprommal.
A Kék Áramlat valós célja tehát a pótlólagos európai kereslet monopolizálásával megakadályozni a Nabucco – azaz a Kaszpi-tenger vidéke, illetve Európa közti közvetlen összeköttetés – létrejöttét. A játék ezért nulla összegű: ha a Kék Áramlat megépül, a Nabucco nem lehet nyereséges, és ezért nem is épül meg. Ennek eredményeképpen az érintett országok és elsősorban hazánk kiszolgáltatottsága tovább növekszik majd.
A jövőben fizetendő gázár szempontjából a lényeg mindezek alapján röviden összefoglalható: a Nabucco árversenyt, a Kék Áramlat pedig egy monopólium árdiktátumát jelenti. Az utóbbi esetben a gázár alakulására gyakorolt befolyásunk minimálisra zsugorodik.

A szerző az Európai Parlament néppárti
képviselője, az ipari és energetikai bizottság tagja