A miniszter bosszúja

Fura. Mindig a gyerekemmel példálózom, ha az egészségügyi átalakításról kell véleményt mondanom. Hogy nem szeretném, ha a fiam nem kapna megfelelő ellátást, ha félrekezelnék, ha tanácstalanul hurcolnák egyik kórháztól a másikig, sőt már azt sem, ha beteg lenne. Persze hogy beteg lett. Persze hogy az átalakításkor. Rejtélyes, magas láz jelentkezett nála március végén, amely tüszős mandulagyulladásban végződött. Amikor túl voltunk négy nap aggódáson és négy nap csillapíthatatlan lázon, valamint egy eredménytelen antibiotikus kúrán, újra orvoshoz fordultunk. Leszögezem, sem a gyerekorvosra, sem az ellátásra semmi panaszom nincs. Igaz, mindig holmi tolvajnak tartom magam, amikor az ötödik kerületi rendelő gyönyörű várótermében ülünk. Mi ugyanis a tizedikben lakunk, ott ez nem jár. És nem is tudom, lehet-e még ilyet. Hogy én választom az orvost, nem pedig az újrakörzetesítő egészséghivatalnok körzője és vonalzója jelöli ki. Szóval az orvos jó, szeretjük, régóta járunk hozzá. Most – április 2-án – ismét meglátogattuk. Azt javasolta, vigyük a gyereket gégészhez, meg is írta a beutalót, naplószámmal, taj-számmal, pecséttel, aláírással. Örültem. Volt papírom, mely engedélyezte, hogy szakorvos vizsgálja meg és részesítse ellátásban 11 éves gyermekemet. Igaz, azt nem tudta pontosan az orvos, hova is utalhatja be, erről még nem kaptak értesítést. Talán a Heim Pálba, de ott nyilván sokan vannak, mert mindenki odaküldi a betegét. Nyilván. Csakhogy a hosszadalmas várakozás magas láz esetén ellenjavallt. Gyorsan döntöttem, felhívtam egy régi barátunkat, az egyik megszüntetendő kórház gégészét. Hirtelen időpont-egyeztetés után belezokogtam a telefonba minden anyai aggodalmamat és félelmemet. Segítségre vártam, lelki támaszra, biztató szóra. Barátunk türelmesen végighallgatott, majd rám zúdította minden családfenntartói és szakmai elkeseredését. Egy halálra ítélt kórház éhhalálra ítélt orvosa a betegek miatt aggódott. Nem tudja, mi lesz a pácienseivel, azokkal, akik őt szokták meg, őt szeretik, őt választották. Azt se tudja, azokkal mi lesz, akiket műteni kellene, mert egyik kórház sem tudja fogadni őket. Ugyanis az átszervezés miatt – már most látható – nincs elég ágy. Vagyis nem tudnák kivenni a fiam manduláját – add uram Isten, hogy ne legyen erre szükség –, mert nincs hol. A reform miatt, ami állítólag értünk, a mi pénzünk takarékos felhasználása érdekében történik. Az orvos pedig? Ha nem műt, csak alapfizetést kap, az pedig a rezsire sem elég. Új állás nincs, se a fővárosban, se vidéken. Mindenhol elbocsátanak.
Íme, a reform eredménye: tanácstalan háziorvosok, ellátatlan betegek, állástalan doktorok és nővérek. Létbizonytalanság, nyomor, halál. Egy miniszterré bukott – és azóta e posztjáról is lemondott, politikusnak is alkalmatlan – orvos iszonyatos bosszúja a szakmán és azokon a kórházakon, ahonnan seprűvel kergették ki annak idején. A „reform” káoszának minden áldozata az ő lelkén és az őt támogató kormánytagokén szárad. A félrekezeltek, az ellátatlanok, a meghalók. Mindért ők lesznek a felelősek, fehér kesztyűs, közvetett gyilkosok.
A fiam jobban van, úgy tűnik, hamarosan meggyógyul.
Istenem, csak ne legyen újra beteg!