A rendőrtiszt bűntudata

Épp befejeztem egy beteg kötözését az ambulancián, amikor megszólalt zsebemben a mobiltelefonom. A portás hívott és közölte, hogy egy úr vár a portán egy levéllel, amelyet személyesen kell átadnia. Jó – mondtam –, várjon egy kicsit, mindjárt odamegyek.
Vajon ki lehet a titokzatos ismeretlen, aki nekem csak személyesen adhat át egy levelet? Miközben lassan baktattam fel az alagsorból, különböző gondolatok cikáztak keresztül agyamon, talán valamiféle meghívó lehet valamilyen fontos eseményre, hisz nemrégiben kezeltem egy külföldi képviselet tisztségviselőjét, talán ő hív meg egy követségi fogadásra és a futár hozza a díszes meghívót. Vagy esetleg egy hivatalos felkérés valamilyen fontos tudományos eseményen való előadás tartására? Netán valami igazságügyi szakértői felkérés? De hát ezeket általában postán szoktam megkapni, nem futár által. Egyre jobban fúrta az oldalamat a kíváncsiság, valahogy úgy éreztem magamat egy kicsit, mint Karinthy kisdiákja, akit az osztály megtréfált és felszalasztották a hatodik emeletre, mert ott Várják. Ő gondolt ilyesmiket, hogy talán irodalmi dolgozata, amelyet Petőfi nyelvszépségeiről írt, elnyerhette mondjuk a miniszter tetszését és a miniszter személyesen akar kezet fogni vele, vagy stilizált levél alak című rajzát kívánja az Akadémia megvásárolni stb. stb. Elmosolyodtam magamban, hogy milyem gyerekes tud az ember lenni még meglett korában is, ha egy meglepetésről van szó, de azért megszaporáztam lépteimet és felértem a portára. A portás rámutatott egy negyvenes éveit taposó, jó kötésű, bőrdzsekis férfira: ő az, ő vár engem. A férfi egyik kezében volt a levél, a másikkal kezet fogtunk és bemutatkozott, X. Y., ilyen és ilyen foglalkozású és rangú rendőrtiszt.
Na! Szépen nézek ki, mindenféle megtisztelő meghívásra gondolok, aztán most kiderül, hogy rossz helyen parkoltam, vagy valami egyéb kihágást követtem el és most kapom meg az idézést! De a rendőrtiszt szokatlanul alázatos hangnemet ütött meg és többször bocsánatot kért, hogy él, hogy előzetes megbeszélés nélkül mer zavarni, és ne is fogadjam most, inkább csak később egy nekem alkalmasabb időben, most talán csak egy időpontot adjak neki, amikor elmondhatja, milyen panasza van, majd átadta a levelet. Egy általam is ismert kolléga beutalója volt. Egy bizonyos szakkérdés eldöntése céljából küldte hozzám a tiszt urat. Hát erről van szó! Sem megdicsőülés, sem büntetés! Csak egy szimpla kis konzíliumkérés. De hát akkor miért csinált ez a rendőr ekkora ügyet a dologból, miért ilyen túlzóan alázatos? Végül is nem a köztársasági elnökhöz küldték, akit fontos államügyek mellől szólított ki, és most méltán várhatja a letolást, hogy csak személyes, pitiáner ügyeivel merészelte zavarni.
Hogy a feszültségét oldjam, megnyugtattam, hogy azonnal meg fogom nézni, és kicsit furcsán érezve magamat ebben a helyzetben, szépen betessékeltem egy üres kötözőhelyiségbe.
Gyorsan kikérdeztem betegsége felől, megvizsgáltam, majd elkértem tőle a beutalóban szereplő, már elkészült röntgenfelvételt. Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy a kocsijában hagyta, nem merte behozni, mert nem is remélte, hogy fogadni fogom.
Míg kiszaladt a filmekért, elgondolkoztam, miért fél ez az ember ennyire az orvosoktól? Tán csak nem Kende Péter elkötelezett olvasójával állok szemben? Mikor visszaért, nem álltam meg megkérdezni, hogy miért félt ennyire tőlem, talán azt mondták rólam, hogy rendőröket szoktam reggelizni, vagy valami egyebet? Nem, nem – szabadkozott –, nem tőlem fél személy szerint, csak hát úgy általában, … az orvosok mostanság nem szeretik a rendőröket. Miért – kérdeztem, miért csak az orvosok? Hát, felelte, október 23. óta, amikor úgy viselkedtek a rendőrök…, de ő nem volt ott, ő balesetis, csak a társai…, hát azóta nem szeretik őket, és ugye, emlékszem a János kórházi esetre is, amikor a doki elküldte a rendőrt. Elképedve hallgattam! Hát itt tartunk? Ez a rendőr is fél, nem csak a tehetetlen polgár, ő is érzi, hogy valami a szabályszerű és arányos tömegoszlatással nem stimmel. Nemcsak érzi, de szégyelli is és fél, a demokrácia nagyobb dicsőségére. Gondoljam tovább? Fél a megfélemlített polgár, fél a végrehajtó. Fél a hatalom? Illyés Gyula halhatatlan sorai jutnak eszembe… „hol zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban…”

A szerző sebész szakorvos