A semmit akartuk eladni az UEFA-nak

Épp egy hét telt el az emlékezetes cardiffi UEFA-ülés óta, s túl vagyunk a rossz emlékű jugoszláv 7–1-es zakó óta talán legnagyobb sokkon, ami a magyar labdarúgást érte. Most érdemes higgadtan, érzelmektől kevésbé vezérelve megpróbálni átgondolni, vajon milyen tanulságot lehet a történtekből levonni. Azért valljuk be, az alapötlet nem volt rossz, hiszen a kormányzati kommunikációs forgatókönyv eddig jól működött az elmúlt években. Csináljunk valami kormányzásnak titulált pótcselekvést, lehetőleg mindent verjünk szét, szervezzünk át, állítsunk le, vagy csírájában fojtsunk el, ami működött ebben az országban, aztán ha elérkezett az idő, egy gigantikus PR-offenzíva segítségével győzzük meg az embereket, hogy itt minden marha jól működik. Ugrik a pannon puma, egyébként meg prosperálunk, nagy a jólét. Az, hogy ez köszönő viszonyban sincs a valósággal, tulajdonképpen senkit sem érdekel, és ha esetleg kiderülne, hogy hazudozunk, na még azon is lehet egyet csavarni, hogy legalább most már nem tesszük, meg hát mindenki mindig hazudik, és egyébként is minden jobb, csak ne a Fidesz kerüljön ismét hatalomra.
Szóval ugyanez történt az Eb-pályázattal is, kellett találni egy olyan kirakatprojektet, amely siker esetén ellensúlyozhatja azt a koncepciótlan maszatolást és tehetségtelenséget, ami a szocialista sportvezetést jellemezte az elmúlt öt évben. Vetítsünk egy óriásit, fújjunk egy hatalmas rózsaszín lufit, kápráztassuk el az embereket egy nemzetegyesítő, kikezdhetetlen ideával, és közben gondosan söpörjük az ország, de legalábbis a magyar sport összes problémáját a szőnyeg alá. Csomagoljuk a legdrágább papírba, kössük át csillogó díszszalaggal, és ha belül nincs termék, az már senkit sem érdekel, azt általában úgysem szokták itthon észrevenni.
Csak hát az UEFA küldöttei valahogy észrevették, valahogy rájöttek, hogy a semmit akarjuk nekik eladni – gondosan becsomagolva. Az első tanulság a történtekből Gyurcsány Ferencnek és barátainak egyértelműen az, hogy nem lehet egy kiemelt, globális sporteseményt sikeresen megpályázni egy olyan országnak, ahol szánalmas színvonalon űzik a labdarúgást, nincsenek stadionok, nincs infrastruktúra, katasztrofális állapotban van a gazdaság, és hazug, hiteltelen a kormány. A második tanulság az, hogy a labdarúgásban jelentkező alapvető gondokat nem lehet a magyar sportban meglévő súlyos problémák kezelése nélkül megoldani. Nem lehet egy győztes pályázat kommunikációs babérjainak learatására kiutazni úgy, hogy előtte valójában csak rombolunk és kárt okozunk a magyar sportban.
Nehéz a teljesség igényével összeállítani annak a féktelen ámokfutásnak a krónikáját, amelyet az elmúlt évek állami sportvezetőinek döntései jelentettek, de a magyar labdarúgást leginkább befolyásoló lépések közül kihagyhatatlan a Bozsik-program szándékos szétverése és a stadionrekonstrukciós program leállítása. Ez a két program ugyanis pontosan arról szólt, ami nekünk nincs, de a futball nevű termékhez és nyilván egy sikeres pályázathoz is elengedhetetlen: utánpótlás-nevelésről, tehát játékosképzésről és infrastruktúra-fejlesztésről, stadionok építéséről. Az, hogy Gyurcsány Ferenc egyáltalán kiutazott Cardiffba, egészen elképesztő cinizmusra vall, hiszen ő volt az, aki sportminiszterként megszüntette például a labdarúgó-tanácsadó testületet, úgy, hogy az Aranycsapat legendás élő egyéniségei mellett Baróti Lajost és Illovszky Rudolfot is pezsgős koccintásra hívta irodájába ennek a döntésnek a megünneplésére. De talán még emlékszünk, szintén ő volt az, aki frappáns időzítéssel az európai sportminiszterek budapesti találkozójával egy időben szüntette meg a sportminisztériumot, ami azóta a belügyi tárca sportszertárává zsugorodott, gyakorlatilag nulla érdekérvényesítő képességgel és megalázóan alacsony költségvetéssel. És természetesen a kötelező diáksport-normatíva megvonása mellett sorban megszűnt a többi program is. Mint például a több mint hatszáz iskolában működő Nemzeti atlétikai program (amely Franciaországban kulcsfontosságú volt a labdarúgó-válogatott későbbi sikereiben), a Kosárlabda-fejlesztési program, és mára az ellehetetlenülés szélére került az utánpótlásképzés gerincét alkotó Nemzeti Utánpótlás-nevelési Intézet (NUPI) is. A hangzatos szocialista ígéretekből – mint például: a GDP 1 százalékát a sport fogja kapni, 2006-ig száz tornaterem és ötven tanuszoda épül és minden megyében legalább egy megyei szintű sportlétesítmény (többcélú sportcsarnok, fedett uszoda vagy jégcsarnok) valósulhat meg – természetesen semmi sem lett. Az egyedüli produktum, ami az elmúlt években elkészült, a Nemzeti sportstratégia névre keresztelt helyzetelemzés volt, ami nagyjából olyan, mintha mondjuk a győri Audi-gyárban négy év alatt addig jutnának, hogy összeállítják azt a könyvet, ami bemutatja, hogyan érdemes autókat gyártani. Szánalmas, szomorú és egyben elkeserítő.
Gyurcsány Ferenc mielőtt továbblépett a számára már kispályát jelentő sportminiszterségből, még azért itt hagyott nekünk egy búcsúajándékot, az athéni olimpia szégyenletes doppingbotrányait. És talán ez a következő tanulság, amit érdemes átgondolnunk. Nem lehet egy színes, szélesvásznú, multimédiás prezentációval elfeledtetni és semmissé tenni azt az átgondolatlan, arrogáns és pökhendi viselkedést, amit maga a miniszterelnök, majd az alá tartozó magyar sportvezetés az elmúlt években művelt. Tényleg azt gondoljuk, hogy a nemzetközi sport világában dolgozó vezetők és szövetségi tisztségviselők egyszerűen elfelejtik a 2004-es doppingbotrányt, amellyel a BBC vagy a CNN kiemelt hírként foglalkozott? Lehet-e meg nem történtté tenni azokat a kijelentéseket, amelyekkel a miniszterelnök egyszerűen leterroristázta a szaúdi válogatott focistáit? Nem gondoljuk, hogy egy nemzetközi küldöttekből álló döntőbizottság talán emlékezhet arra a szintén nemzetközivé duzzadt botrányra, amelyet a Real Madrid vendégszereplése utáni pénzelszámolás jelentett? De akár említhetnénk a Puskás-hagyaték ügyét is, amit szégyenszemre egy magyar vállalkozónak kellett megvásárolnia a tehetetlen állam helyett. És végül, de nem utolsósorban elgondolkozott már azon valaki, hogy az előző MLSZ-elnök megpuccsolása és Lothar Matthäus szerződésének botrányos megszüntetése vajon milyen következményekkel járhat? Matthäust nem kell szeretni senkinek, de az biztos, hogy az elmúlt tíz évben ebben a posványos állóvízben, amiben a magyar labdarúgás belterjes világa lassan oszladozik, az egyedüli nemzetközileg is elismert szereplő volt, jó kapcsolatokkal, ismeretséggel és befolyással.
És ha már kapcsolatokról meg befolyásról beszélünk: szintén szomorú tanulsága a múlt hétnek, hogy sportdiplomáciánk, lobbi- és érdekérvényesítő képességünk gyakorlatilag nincs a globális sportporondon. Lehet nagyokat mondani, döngetni a mellünket, hülyíteni az embereket, szándékosan hamis képet festeni valós esélyeinkről, előre borítékolni a győzelmet, de hogy mit is ér valójában a magyar sportdiplomácia az országhatáron kívül, egyértelműen kiderült: nulla szavazatot. Utólag persze, ahogy az lenni szokott, mindenki hibás, a horvát szövetség vezetői, a sumákoló, szavukat szegő török és német delegáltak, na és ugye leginkább a Koszi klán módszereivel dolgozó, maffiózó, mindenkit kilóra megvevő Hrihorij Szurkisz és csapata. Kistelekiék a leckekönyvből is kilógó, gigantikus méretű elégtelent, a bukást most úgy érzik, az UEFA-val kell megmagyaráztatniuk.
Nem lenne érdemes azonban a felelősség megkerülése és más hibáztatása helyett inkább elgondolkodni azon, hogy miként lehetséges, hogy amíg az ukránok egy Bubkát, egy Sevcsenkót és egy Klicskót tudtak a pályázat mellé állítani, addig mi a labdarúgásunk nagy öregjein kívül senkit sem tudtunk a pályázat arcaként felmutatni? Hogy lehetséges az, hogy bár összekörmöltünk tizenháromezer oldalnyi anyagot, amit el sem olvasott senki, és közpénzből kiutaztattunk egy rakás ingyenélőt, gyakorlatilag nincsenek sem a labdarúgásban, sem más sportágban olyan sportolóink, olyan globális arcaink, akiknek a nevét ismernék a határainkon túl? Érdemes megnézni csak összehasonlításképpen a cseh labdarúgást, teniszt, atlétikát vagy jégkorongot. Hány olyan tehetségük, sztársportolójuk van, akinek a neve Svédországtól kezdve Portugálián át egész Európában ismerősen cseng! Valahogy a sértődöttség, a magyarázkodás meg a vádaskodás mellett lehet, hogy inkább ezzel kellene foglalkozni.
Arra, hogy az itt felvetett kérdésekre és felvázolt problémákra mi lehet a megoldás, nyilván nem egy napilap hasábjain lehet megadni a választ. Az azonban egyértelmű, hogy a hazai sport egészét érintő radikális reformok és változások nélkül a labdarúgásban sem fog változni semmi. Az egyedüli pozitívuma a cardiffi bukásnak, hogy legalább nem lehet egy sikeres pályázat ürügyén eltussolni a magyar sport egyre súlyosodó problémáit. Ha változást szeretnénk, valakinek cselekedni kell, el kell indítani az alapoktól a magyar labdarúgás és valójában a magyar sport újjáépítését. A kérdés az, hogy ki fogja ezt megtenni, és meddig kell várni vele. Csak remélem, hogy nem 2010-ig.

A szerző sportközgazdász