A tubesi radarállomás egészségügyi kockázata

Siralmasnak érzem a pécsi radarral kapcsolatos kommunikáció fő érveit: száz évvel ezelőtti tudományos ismeretekre alapozzák a megnyugtatásnak szánt szempontokat a radar mellett szóló „tudósok”. Mielőtt a konkrét tárgyra térnék, hosszabb bevezetőt kell tennem, hogy bemutassam az elmúlt húsz év tudományát, amelyet az érvrendszerből nem szabadna kihagyni.
A gyengébb energiájú elektromágneses sugárzásokat – ilyen az elektromos vezetékek sugárzása, a fény-, a rádió-, a mikrohullámok (radar, mobiltelefon, mikrohullámú sütők) – nem ionizáló sugárzásoknak hívják. Kutatók vizsgálatokkal igazolták, hogy a nem ionizáló sugárzások esetében nem a kibocsátott energiáknak a mérésével kell foglalkozni, mert nem az a mérvadó. Sokkal mérvadóbb a sugárzások ritmusa (frekvenciája). A mikrohullámú sütő esetében fontos a sugárzás energiája, illetve annak hőhatása. Ez a tény sokáig félrevezette a kutatásokat. Előzőleg sok kutató is úgy gondolta, hogy a mikrohullámú sugárzások (pl. radar) élettani hatásánál a mikrohullám által leadott energia hőenergiává alakul, és nem mást, mint a hőhatások ártalmait kell elemezni a mikrohullámok élettani hatásainak a vizsgálatainál.
Az említett energiaszemléletnek és kvantummechanikának, ami a múlt század első felében még modern tudománynak számított, „köszönhetjük”, hogy a radarfejlesztésekkel foglalkozó villamosmérnökök az élő szervezetre ártalmatlannak gondolják a mikrohullámú radarokat.
Ámulva néztem a televízióban a Honvédelmi Minisztérium szakértőjét, milyen magabiztosan ismételgette, hogy komoly hatástanulmányt végeznek, és bárki megmérheti majd a radar körüli energiaeloszlást, mert azok a sugárzási energiák mind alatta maradnak majd a szabvány határértékeinek. Ez a szabvány is megér egy misét, mert több mint harmincéves! Még abban a korban született, amikor csak az energiaszemlélet számított tudományosnak. Azóta sok idő eltelt, és szerencsére a tudósok sem lógatták a lábukat, és kidolgoztak olyan új fizikai modelleket, amelyekkel már sok olyan összetett jelenség is magyarázható, mint az élő rendszerekben történő szabályozások. A hagyományos, csak energiákban gondolkodó modell gépezetként ábrázolja az emberi testet. A szív óraműszerűen ver, az idegrendszer telefonhálózatként működik, a csontváz pedig ízületekből és forgókból áll. A kutató biológusok, élettanászok és orvosok ma már tudják, hogy az élő szervezetek sok összetevős önszabályozó rendszerek, amelyeknek szabályozási törvényszerűségei csak az utolsó két évtized új tudományos eredményeivel magyarázhatók és érthetők meg. (Ezen új tudományágak csak címszavakban: matematikában: fraktálanalízis; fizikában, meteorológiában, csillagászatban: nem lineáris, dinamikus rendszerek, káoszelmélet; kémiában: önszabályozó rendszerek; élettudományokban: fraktális élettan.) Szinte forradalminak nevezhető ezekben az új tudományokban az a felismerés, hogy az energián kívül létfontosságú szerepe van az információnak, amelynek minimális az energiája.
A testünket tehát nem úgy kell elképzelni, mint egy óraszerkezetet, amelyben a fix tengelyen forgó merev fogaskerekek egymásba kapcsolódva létrehoznak egy azonos ritmusban működő szerkezetet. A bennünk lévő „fogaskerekek” nem fix tengelyűek, nem fix ritmusúak, hanem mindig változnak. Ha kilendíti valami a ritmusukból, kilendülnek, de újra visszatalálnak a helyükre, úgy, hogy soha nem lesz állandó a mozgásuk, mindig különböznek az előzőektől. Dinamikus, nem lineáris rendszereknek hívjuk őket. A dinamikus, pillanatnyi változásokra nagyon jól tudnak reagálni, de az állandóan fennálló, tartós hatások súlyos változást hozhatnak bennük. Ezért van az, hogy ha tartós, nem természetes eredetű hatás ér egy élő szervezetet, akkor krónikus problémák, betegségek léphetnek fel következményként.
A bennünk lévő molekulák, sejtek, szövetek, szervek együttműködnek. Vagyis igazodnak egymáshoz. Az igazodáshoz viszont információ kell. Az önszabályozó rendszerekben kulcsszerepe van az információnak és a rezonanciának. Nélkülük nincs önszabályozás. Az információnak az az egyik érdekessége, hogy minimális energiát hordoz önmagában, de energiákat szabadíthat fel. A társadalmi rendszerek bizonyítottan önszabályozó rendszerek, mint az élő szervezetek. Aki volt már katona, bizonyára tudja, hogy hídon nem szabad masírozni, vagyis egyszerre lépve haladni a katonáknak. Ha egyszerre lépnek, akkor felléphet a rezonancia jelensége, vagyis a lépés ritmusa megegyezik a híd egyik saját rezgési ritmusával, és a híd ezt a rezgést felvéve egyre jobban lengeni kezd, majd szétszakad. A masírozásnál az információ csak annyi, hogy vedd fel a parancsnok által kiadott ritmust: egy, kettő, egy, kettő…, majd figyeld a melletted lévőt. A figyelés jelenti az információcserét. Ez nem sok energiába kerül, de maga az eredmény, a hídrombolás, már jelentős energia. Vagy vegyünk egy másik katonai példát (ha már katonai radar az eredeti témánk). A parancsnok szava, hogy „Tűz!”, nem sok energiát igényel, de a tüzelés eredménye már horribilis is lehet.
Minden elektromágneses sugárzásnak (ilyen a radar is) van egy ritmusa, egy frekvenciája. Ez a radarsugárzás esetében nem nagy energiával bír, mint ahogy a katonai szakértők is helyesen mondják. De a ritmusa egy információ bármely töltéssel vagy nem nulla töltéseloszlással rendelkező molekula számára. A szervezetünkben található molekulák 99 százaléka ilyen típusú. Bennünk milliárdszor milliárd molekula van. Ha ebből néhány molekula rezonál a sugárzás ritmusával, akkor a molekulák már többet nem egymásra fognak figyelni, hanem egy külső jelre, aminek semmi köze az élő szervezet belső jeleihez. Ez szervezetünk számára külső zavarként jelentkezik. Ha rövid ideig tart, akkor dinamikusan reagálva a zavar után visszaáll a normális kerékvágásba, ha viszont tartós a zavar, akkor a következményei beláthatatlanok, senki nem tudhatja megmondani, mi lesz a végeredménye a krónikus zavarnak.
Az önszabályozás a saját jelekre való reagálásokon, visszacsatolásokon keresztül működik. Ha ebbe a belső szabályozásba egy külső szabályozás is belép, akkor lép fel a rend helyett a
klasszikus értelemben vett káosz. Az önszabályozó rendszerek esetében a biztonság is új megvilágítást kap. A fizikában, ha egy golyót ütköztetünk egy másik golyóval, mindenki biztonsággal tudja, mi fog történni. Ellenben, ha önszabályozó rendszert ér külső hatás, senki sem állíthatja biztonsággal, hogy mi fog történni. Csak olyan ember állíthatja, hogy a radarnak semmi következménye nem lehet Pécs lakosságának az egészségében, aki nem tudja azt, hogy az emberi szervezet önszabályozó rendszer.
Egy New-York-i orvos, Milton Zaret összefüggést sejtett a nem ionizáló sugárszennyezés és a szívbetegségek nagy gyakorisága között az ipari nagyvárosokban. A statisztikák tanulmányozása közben ellentmondásra bukkant. Finnországban a legtöbb szívbetegségek miatti elhalálozást nem a Helsinki környéki nagy ipari terület közelében találta. A legtöbb, szívbetegség következményeként fellépő, halált okozó kamrafibrillációt a kevésbé ipari övezetnek nevezhető Karélia tartományban regisztrálták. Ezek az adatok nem illettek bele a más területeken különben jól illeszkedő összefüggésekbe. Míg ki nem derült, hogy az itt élők erős radarsugárözönben élnek. Karélia szomszédos Oroszországgal, a határ másik oldalán egy nagy teljesítményű hadászati radarállomás ontotta sugarait. A nemzetközi botrány következtében az oroszok leszerelték ezt az állomást.
A mostani radarunkra azt mondják, hogy ez modernebb, ez már nem okoz olyan problémákat, mint a régiek. Ez nagyon jól hangzó kommunikáció, de a lényeget nem érinti. Bármilyen modern is legyen egy radar, kell, hogy mikrohullámot sugározzon, kell, hogy a sugár elérje a célpontot, kell, hogy a célpontról visszaverődjön, kell, hogy a visszavert sugár visszaérjen a radarállomáshoz, kell, hogy azt számítógéppel kiértékeljék. A modernség csak a sugárzás fokuszálását, modulációját, valamint a kiértékelés modernizálását érintheti. Ez a radarállomás már impulzus üzemmódban működik, nem folytonosan, mint a régiek. A tubesi radarállomás éjjel-nappal működik majd. A por- és füstszemcséken szóródó radarsugarak éjjel-nappal jelen lesznek a pécsi lakosság életében. Minél közelebb vagyunk az állomáshoz, annál nagyobb mennyiségű lesz a kiszóródó sugarak sűrűsége. Ettől még a tetőszerkezet sem fog megvédeni, mint az eső esetében. Ezek a sugarak a falakon és a tetőn is áthatolnak. Nincs menekvés! A régi, folytonos radar úgy működik, mint egy vízágyú, az impulzus üzemű, modern radar pedig úgy, mint a sorozatvető sztálinorgonák. Az impulzus üzemmód viszont megsokszorozza a sugárzás lehetséges ritmusait, ami az információtartalmat növelve nagyobb esélyt ad arra, hogy legyen olyan ritmus, amelyre rámozdul valamelyik molekulánk. Vagyis nő a zavar esélye.
A régiekről, a folytonosakról, a Karéliak esetéből tudjuk, hogy ártalmasak. A sorozatvető radarokról még nincs tapasztalat, csak körülbelül tíz év múlva állíthatjuk biztosan, hogy okozott-e betegséghalmozódást a radar a pécsi és baranyai lakosok körében. Akarunk-e kísérleti nyulak lenni?

A szerző a fraktális élettan volt oktatója,
az Egészségügyi Minisztérium volt sugár-egészségügyi szakértője