Az 1946. évi magyar békejavaslat története

Nem sokkal történelmi választási győzelme után, 1945 decemberében állította fel a Független Kisgazdapárt béke-előkészítő bizottságát, amelynek elnöke Nagy Ferenc lett. Ő már ekkor elhatározta, hogy a magyar békejavaslatot személyesen tárja a szovjet, az amerikai és az angol kormány elé. 1946. április 9-én valóban el is utazott hivatalosan Moszkvába, ahol már a többi magyarországi párt által is hallgatólagosan elfogadott kormányjavaslattal állhatott elő.
A francia kormány 1946. március 23-án terjesztette a három szövetséges nagyhatalom elé a párizsi békeértekezlet megrendezéséről szóló tervét. Ezzel megkezdődött a béketárgyalások folyamata, amelyet többek közt az Egyesült Államok is sürgetett. Február 28-án New York-i külpolitikai programbeszédében Byrnes külügyminiszter kinyilvánította, hogy a nagyhatalmaknak más szuverén államok területén azok jóváhagyása és szabadon kinyilvánított beleegyezése nélkül nincs joguk csapatokat tartani, s szükségtelenül nem hosszabbíthatják meg a béke megalkotását, nem kényszeríthetnek csapatokat a kis és elszegényedett államokra. Így aztán a Külügyminiszterek Tanácsa április 25-én nyitotta meg ülését. A magyar ügy tárgyalására csak május 7-én került sor.
A magyar béke-előkészítés terén a döntő fordulat március 6-án következett be. A magyar békeigényeket kormányszintre emelő békejavaslat, amelynek megfogalmazását addig a munkáspártok szabotálták, megszületett. A Független Kisgazdapárt ezen a napon hozta nyilvánosságra javaslatát meglepetésszerűen, és terjesztette azt a pártközi értekezlet elé. A munkáspártok ugyan egyelőre a közös álláspont kialakítását ellenezték, vagyis azt, hogy területi igényeinket a nagyhatalmak elé tárjuk, de attól tartottak, hogy a nép természetes életösztöne és a kisgazdapárt széles körű felvilágosító kampánya által feltüzelt közvélemény a baloldal népszerűtlenségét veszedelmesen fokozza. Ezt Moszkvának is tudomására hozhatta Rákosi, mert április elején a kisgazdapárti vezetők értésére adta, hogy szovjet információk birtokában Romániával szemben négy- és tízezer négyzetkilométer közötti területi igényt lehetne felvetni. Így aztán mire a Nagy Ferenc vezette kormányküldöttség április 9-én Moszkvába indult, kialakult a közös álláspont, amely lényegében a kisgazda javaslaton alapult. Április végén pedig a magyar kormány a szövetséges nagyhatalmak elé terjesztette a területi újjárendezésre vonatkozó javaslatait. Tehát még idejében, a Külügyminiszterek Tanácsának május 7-i tragikus döntése előtt.
Hogy ezek a javaslatok mit tartalmaztak? A kisgazdapárti Erdély kelet–nyugati felosztását javasolta, amelynél a Székelyföldet egy Kolozsváron át húzódó korridor kötné össze az anyaországgal, miközben annyi román kerülne Magyarországhoz, amennyi magyar marad odaát. (Ez körülbelül 33 ezer négyzetkilométert jelentett volna.) A javaslat Csehszlovákiától a szlovákiai magyarok visszatérését kívánta, de megfelelő területtel együtt.
A koalíciós javaslat elvben a kisgazdapárti tervet fogadta el a moszkvai út előtt, de Erdély észak– déli kettéosztását kívánta, azaz nagyjából 22 ezer négyzetkilométernyi terület Magyarországhoz csatolását és önkormányzatot a Székelyföld számára. Amikor azonban ez később lehetetlennek bizonyult, leszálltak 11 ezer négyzetkilométerre. A legvégén már csak félmillió határ menti magyar viszszacsatolását kérték. A végeredmény, mint tudjuk, három falu elcsatolása lett – Magyarországtól!
Az eredeti kisgazdapárti javaslatot késhegyig menő sajtóháború előzte meg pártunk és a kommunisták közt. Érdemes erről Vida István alapvető művéből (A Független Kisgazdapárt politikája 1944–47) néhány mondatot idézni:
„A kisgazdapárt nagy figyelmet fordított a külpolitikai kérdésekre, sőt azt mondhatnók, hogy a magyar békeszerződés előkészítését s a béketárgyalásokra való felkészülést tekintette az egyik legnagyobb feladatának. Az országos központ külügyi osztályának irányításával a Nagy Ferenc szűkebb környezetéhez tartozó jobboldali értelmiségiek: Csicsery-Rónay István, Saláta Kálmán, Hám Tibor, valamint a parlamenti képviselőkből álló ún. külügyi bizottság hozzákezdett a magyar békecélok, a béketárgyalások elé terjesztendő magyar követelések összeállításához s az ezzel kapcsolatos pártálláspont kidolgozásához. Széles körű előkészítő tárgyalásokat folytattak, s még olyan ismert horthysta külügyi szakértőket is bevontak, mint Szent-Iványi Domokos, aki a Faragho-féle delegáció tagjaként részt vett az 1944. őszi moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokon.”
A pártnak nemcsak a centrumbeli és a jobboldali, hanem a baloldali értelmiségijei is sürgették a sajtóban a valamennyi párt által elfogadható békecélok kidolgozását. Ehhez a kampányhoz csatlakoztak a Nemzeti Parasztpárt nemzeti beállítottságú vezetői is. A döntő rohamot azonban 1946 januárjában indította el a kisgazdapárt széles körű ankét keretében, amelyhez kapcsolódva a Kommunista Párt részéről főleg Révai József folytatott vad ellenpropagandát, odáig merészkedve, hogy kijelentette: „Egy nemzet önrendelkező joga, beleértve nemzeti államhoz és néprajzi határaihoz való jogát, nem egyszerűen vele született természetjog, függetlenül attól a történeti jogtól, amelyet a nép a szabadságért vívott harcával érdemel ki.”
Ez a nagy vita végül abban csúcsosodott ki, hogy a kisgazdapárt már március 6-án kész békejavaslattal állhatott koalíciós társai elé. A sziszifuszi küzdelmet a győztesekkel az immár legfőbb nemzeti célban egyetértő pártok Nagy Ferenc miniszterelnök személyes vezetésével egészen őszig folytatták, nemcsak a mi területi igényeinkért, hanem szomszédaink ellenkövetelései ellen is!
Egyetlen téren sikerült a támadásokat visszaverni. Benes és Sztálin 200 ezer szlovákiai magyar Magyarországra űzését követelte, de ebbe a nyugati hatalmak nem voltak hajlandók beleegyezni.
Az „új trianoni béke” az amerikaiak és az angolok a magyar határok revideálása érdekében kidolgozott minden terve ellenére egy újabb békediktátum – ezúttal Moszkváé – következtében történelmi ténnyé vált.
Két epizódról hadd emlékezzünk meg befejezésként. Az egyik az, hogy a fegyverszüneti tárgyalásom alatt a Szovjetunió egyértelműen egész Erdély Romániának való visszaadását kívánta, amit Churchill akadályozott meg, ragaszkodván ahhoz, hogy a végső rendezés a békekonferencián dőljön el. Így került a román fegyverszüneti szerződésbe az „Erdély vagy Erdély egy részének” Romániához csatolása. Sajnos a béketárgyalásokon a közben lemondásra kényszerült brit miniszterelnök, hazánknak valójában nagy barátja, már nem vehetett részt.
A másik epizód az, hogy Franciaország is elkészítette a maga békejavaslatát, ami azonban hivatalosan nem került a Külügyminiszterek Tanácsa elé. Ennek alapján a Partium Máramarosszigettől Aradig Magyarországhoz került volna, azaz szinte azonos volt a maximális magyar követelésekkel. Még a terület nagysága is megegyezett: 22 ezer négyzetkilométer.

A szerző a Független Kisgazdapárt külügyi osztályának
vezetője volt (1945–1947)