Az előre hozott választások esélyeiről

A közelmúltban a Magyar Nemzetben többen is megoldást próbáltak találni az országot uraló alkotmányos, politikai, erkölcsi és legitimációs válságra. Techet Péter a köztársasági elnöknek címzett cikkében (Magyar Nemzet, 3. 29.) arra szólította fel Sólyom Lászlót, hogy társadalmi elvárások alapján képezzen ellensúlyt a demokratikus legitimációját elvesztő (illegitim) kormánnyal szemben: oszlassa fel az Országgyűlést, és írjon ki új választásokat, akár a formális alkotmánysértés árán is, mert nincs intézmény, amely ezért esetleg felelősségre vonhatná. Fricz Tamás nyílt levelében (Magyar Nemzet, 4. 7.) ellenben arra kérte Sólyom Lászlót, hogy az előre hozott választások és az – ebből eredő – új legitimáció érdekében országgyűlési beszédben szólítsa fel a parlamenti pártokat az Országgyűlés önfeloszlatására. Mindketten fajsúlyos és mérlegelhető alkotmányos érveket sorakoztatnak fel. Techet szerint csak az államfőnek van alkotmányos lehetősége feloszlatni az Országgyűlést és új választásokat kiírni, a parlamentben pedig a koalíciónak nincs meg az elnök felelősségre vonásához szükséges kétharmados többsége. Fricz Tamás viszont arra helyezi a hangsúlyt, hogy az alkotmány szerint a köztársasági elnök őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.
Véleményem szerint Techet Péter kvázi államcsínyre biztatja az államfőt még akkor is, ha az valamilyen módon s mértékben igazolható is. Fricz Tamás inkább az államfő rendelkezésére álló alkotmányos lehetőségek maximális kihasználását várja el tőle. A továbbiakban a köztársasági elnök alkotmányos mozgásterének boncolgatása helyett érdemesebbnek tartom górcső alá venni a mindkét javaslatot alátámasztó – és a jelen politikai helyzetet megvilágító – magyarázatokat. Techet Péter érvelése szerint az ellenzéknek (Fidesz) a parlamentarizmus keretei között nincs tisztán jogi eszköze a kormány törvényes megbuktatására, mert nincs meg a konstruktív bizalmatlansági indítványhoz szükséges többsége, másrészt meg nem látszanak azok a tömegek, amelyek a Fidesz mellé állva lemondásra kényszerítenék a kormányt. Fricz Tamás azt írja, hogy az emberek legalább kétharmada a kormány távozását akarja, több mint fele az előre hozott választást is elfogadja, de meglátása szerint a kialakult hideg-polgárháborús légkörben – anarchiával és kormányozhatatlansággal fenyegető – patthelyzet alakult ki. A magyarázatokból egyértelműen kitűnik, hogy a két szerző (és sokan mások is) azért az államfő fellépésében látja az egyetlen megoldást, mert a társadalom és a vezető ellenzéki párt politikailag bénult állapotban van.
Egy ilyen helyzetértékelés alapján úgy tűnik, hogy valójában súlyos politikai teher nehezedik a köztársasági elnökre a kormánybuktató aktivizmus hívei miatt: Sólyom László hozza alkotmányos és politikai helyzetbe az ellenzéket, ha már az kimerített minden lehetőséget. Noha a szerzőknek és másoknak igazuk van abban, hogy az államfő a korábbi beszédei miatt élhetne még a rendelkezésére álló alkotmányos eszközökkel (drámai beszéd az Országgyűlésben), úgy gondolom, Sólyom László nem léphet sem az ellenzék, sem a kormányellenes társadalmi csoportok helyébe.
Bármennyire legyenek is igazolhatók a nemzetféltés diktálta politikai forgatókönyvek, amíg minimális mértékben ragaszkodunk az alkotmányos és jogállami keretekhez, be kell látni: az előre hozott választások előtt a politikai érdekek és a politikai haszon nyitja meg a kaput. Két értelemben.
1. A regnáló kormánypártokat még bejáratott nyugati demokráciákban is inkább az ösztönzi a választások előrehozatalára, hogy ezáltal nagyobb esélyük van nyerni vagy jobb eredményt elérni, mint az eredeti időpontban megtartott választáson. (Éppen ezért egy ellenzéknek meg nem állhat érdekében a választás előrehozatala.)
2. A szűk pártérdekek mellett létezik a nyugati demokráciákban az erkölcsi haszon vagy veszteség szempontja is. Az, amire Fricz Tamás 2004 óta hivatkozik íratlan politikai erkölcsi normák okán, egyben eme normák védelmében is lemondhatnak kormányfők vagy kormányok, és tarthatnak előre hozott választásokat.
Az MSZP és az SZDSZ abszolút nem érdekelt most az előre hozott választásban, és abszolút immúnis az erkölcsi megfontolásokkal szemben. A kormánypártok érdektelenségét nagyban magyarázza a média nagyobbik részének kormánypárti hozzáállása, a szervezett társadalmi érdekcsoportok (szakszervezetek) impotenciája, és az, hogy a kormánypártoknak lényegében nincs sem belső, sem külső baloldali ellenzéke. Ha Gyurcsány Nyugaton lenne egy szociálliberális koalíció kormányfője, a független média már rég darabokra szedte volna, a szakszervezetek és más baloldali pártok több százezres tüntetéseivel kellene szembenéznie, és harcot kellene vívnia a pártján belüli elvi (erkölcsi és politikai normákat számon kérő) ellenzékével. Nyugaton már rég lemondásra kényszerült volna Gyurcsány Ferenc, de legalábbis a kormánypártok minimum abban lettek volna érdekeltek, hogy mihamarább lecseréljék az immorális és abnormális politikát folytató miniszterelnöküket.
A magyar helyzetben az előre hozott választások ellen az szól, hogy nem a választások közeledtével fogy vészesen a kormánypártok támogatottsága, ami miatt azok érdekeltek lennének a választások előrehozatalában. A kormánypártok úgy érzik, még bőven van idejük, és kellő médiatámogatással egy idő után növelhetik társadalmi támogatottságukat is. Reményeik egyáltalán nem megalapozatlanok. A Kardos Gábor által emlegetett „civil forradalom” (Magyar Nemzet, 4. 17.) csak teoretikus alternatívának tűnik. Paradox módon először is a szerző fő érve miatt: a politikailag tudatosodó civilek általában elitellenesek, vagyis nem látnak politikai alternatívát az elit ellenzékben, azaz a Fideszben. Tihanyi Örs már korábban világosan megfogalmazta (Magyar Nemzet, 4. 7.), hogy 1998-ban kisebb volt a Fidesz vezetőinek elutasítottsága, mint a szocialistáké, és hogy most „közel sem olyan kedvező a Fidesz megítélése, ami feltétlen garanciát jelentene egy választási győzelemre”.
Ha ez így van, akkor mi is ad politikai értelmet a kormánybuktatás és az előre hozott választások kormányellenes forgatókönyvének? Mi adna politikai értelmet annak, hogy a köztársasági elnök alkotmányosan kétséges módon konfrontálódjon a kormánypártokkal? Ne feledjük, a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság döntései a politikailag – Antall József ellensúlyaként és közepesen erős államfői ambícióval – aktivizálódott Göncz Árpádot visszaszorították az eredeti gyenge államfő státusába! A pártok feletti köztársasági elnök nyilvánvalóan nem vár az ellenzékre, de tőle csak olyan politikai helyzetben várhatók el a fentebb vázolt kivételes lépések, amelyek feltételezik az ellenzéknek (Fidesz), a szervezett érdekcsoportoknak és a civileknek a pártpolitikai törésvonalaktól független és hatékony politikai aktivizálódását. Az ellenzéknek és híveinek nem a köztársasági elnökre kell várni, hanem meg kell teremteniük a Kardos Gábor által nem túl szerencsésen népfrontos akcióegységnek nevezett összefogást. Ha jól értem, erről (is) szólna az új többség programja. Egyet kell értenem azonban Techet Péterrel: az ellenzéknek a politikai racionalitás okán cselekednie kellene, de nem látszik kialakulni az új többség. De még az ahhoz vezető út sem. Tihanyi Örs egy rendkívül súlyos, de a polgári oldalon figyelmen kívül hagyott kérdést is felvetett: a Fidesz vezetőinek elutasítottságára „egy Fidesz-ellenes entente cordiale” épülhet. A kormánypártok valószínűleg az utolsó pillanatig hatalomban tartják Gyurcsányt Ferencet, hogy aztán teljesen új és meg nem kopott jelölttel vágjanak neki a választási kampánynak, és a kormányzóképességet is magában foglaló választási alternatívát az Orbán Viktorról szóló népszavazássá redukálják. Arra, hogy Orbán legyen-e az ország vezetője, vagy sem. És először is ezt a stratégiát alkalmaznák egy politikailag kicsikart előre hozott választáson is.
A dolgok jelen állása szerint politikailag sokkal racionálisabbnak tűnik nem a köztársasági elnöknek kínálni cselekvési programokat, hanem a politikai ellenzék vezetőinek, hogy azok egy társadalmi méretű Fidesz-ellenes entente cordiale megakadályozásával adjanak értelmet egy bármikor megtartott országgyűlési választásnak.

A szerző politológus