Az okos pénzember esete a hazával

Bizony, már régóta tudjuk azt, hogy itt élnek sokan olyanok, akiknek a nemzet szótól piros-fehér-zöld kiütése lesz – bár ők egyébként leginkább kékek vagy vörösek. A nemzeti gondolkodásnak a „történelem zsúfolt szemétdombjára” dobása nálunk régóta jól fizetett és/vagy hírnév szerzésére alkalmas tevékenység. Az a legjobb nem magyar, aki az emberiségért való aggódásában (ahol Kína és a környezetszennyezés adja a szakmaiságot) önfeláldozóan felkínálja áldozatul saját népét és hazáját, amelyek neki egyébként sem sokat jelentő koloncok csupán.
Ezek azok, akik régen a történelmi ország széttrancsírozásánál nem akartak katonát (mármint saját honvédőt) látni, aztán a vörös világforradalom páncélvonatain utazva akasztgattak magyarokat, s aztán újra a proletárdiktatúra földi paradicsom ígéretű poklában öldököltek és nyomorítottak. S most a globalizmus, semmire sem kötelezett, zsebre dolgozó világában ügynökként – mint egykor a Kommunisták Magyarországi Pártja – gyűjtik a saját zsozsót, s reformálnak honfitársaik bőrére szüntelen. Bizony itt, e szerencsétlen országban már régóta hazafiságmentes emberbarátok garázdálkodnak, akik nem a saját szemétdombra való ócskán önző érdekeiket, hanem mások egyszeri életét vetik ugyanoda. S közben ők a menők, a mainstream, sőt az elit.
Ha jobban megnézzük a dolgokat, kiderül, hogy az erkölcstelenségnél nagyobb bűn az, ha valakitől elveszem a szellemi-lelki otthont, az identitást. Ez ugyanis nélkülözhetetlen az egészséges személyiséghez. A szellemileg-lelkileg hajléktalan ember beteg, megbetegített lény. S mivel az egyén kikerülhetetlenül lokális jelenség mindaddig, amíg felnőtt nem lesz, evidens a provincializmusa – nyelvileg, családilag-barátilag, „tájilag”. Az ember embernek születik ugyan, de konkrétan valahová, valamikor, valamilyennek és valamire.
Akik emberiségről filozofálnak, azok a kötelességek és kötöttségek elől menekülő önmegvalósítók, akik az emberlét alapvető feladatát, a szolgálatot tagadják meg. S akik – úgymond – felülemelkednek a létük partikularizmusán, azokból az emberiségnek sincs haszna, mivel az emberiség konkrét, sokszínű és sokérdekű közösségeket jelent. A nemzet „kirekesztő” s konfliktusos sajátossága pedig nem jelent többet, mint az elkülönült ember, család, barátság, település, vállalkozás stb. létezése. Miért volna avultabb a nemzet, mint egy felelőtlen (externizáló) multinacionális cég, amely a saját nyereségén túl semmivel és senkivel sem törődik? A neoliberalizmus korlátlan gazdasági/piaci szabad versenyének ugyan mi köze van a humanizmushoz? Vajon van-e a maximális profitnál kirekesztőbb viszonylat?
Nincs és nem is lehet, mert az immár nálunk is lassan eléri az egészség és ismeretszerzés, a kultúra és a szociális szféra nagy részének gazdagok számára történő monopolizálását. Ezért hát a nemzet – túl a nélkülözhetetlen szellemi-lelki hazán – olyan érdekközösség is, amely erkölcsi alapon állva nem tud elavulni. A nemzetközi – jórészt spekulációs – pénzszerzés mostani nyertesei sem hihetik, hogy ők számonkérhetetlenül a mindennapok megélhetésével küszködők fölé emelkedhetnek. Aki ilyeneket hisz, nagyot fog bukni. A nemzet – azok közössége, akik az élet elsőbbségét élik meg a haszon felett – így vagy úgy megmarad, mert Isten örök teremtő gondolata.
A pénz szolidaritása ma látszólag erősebb az értékek és érzelmek szolidaritásánál, de ennek útja mindig a semmibe vezet(ett), egyszerűen csak azért, mert primitív eszköziségről van szó, amely az istentelen világban jut csupán, átmenetileg hatalomra. A pénz/tőke ugyanis emberi munka és emberi fogyasztás nélkül tehetetlen és értelmetlen. A pénz tiszta uralma nem más, mint tiszta parazitizmus a személyiség és az élet eleven erői felett.
A konkrét népek és nemzetek feletti, üres emberiség is a „modern pénz” üres jelszava, tulajdonképpen egy kulturális és értékkorlátok nélküli, végtelen piac álma, ahol a tőkeerőseket állam sem korlátozza, mint a nemzeti közjó szervezete. Nálunk régi hagyomány az is, hogy magyarul gyalázzák a magyarságot és a magyar hazafiságot – ellentétben a megérthető szomszéd és nagyhatalmi nacionalizmusokkal. Azoknak mindig jogos az érzékenysége, és azt kímélni kell (autonómiakövetelésektől, történelmi elemzésektől, egyáltalán, a magyar érdekvédelem vagy az igazság minden kritikájától). Csak egyet nem ért a magyar ember: miért nem költöznek e kiváló és felülemelkedett emberek az emberiség közé – a végtelen erejű tőkeközpontokba –, s miért nem beszélnek emberiségül, egy szegényes angol és egy saját magát gyalázó magyar helyett?
A posztmodern kor szellemi-lelki hajléktalanságtermelőit így is, vagy éppen amúgy el fogja söpörni az idő. Egyszerűen csak azért, mivel a teremtési rendet nem lehet felülírni – nem sikerült a bolsevizmus új embere sem, s a neokapitalizmus/neoliberalizmus haszonélvező idiótáit pedig ismét az általuk kitenyésztett (proletár) nemzetköziség kíméletlen materialista tömegei fogják eltakarítani –, csak az a baj, hogy valószínűleg újra ártatlan milliók életével együtt.

A szerző történész, egyetemi docens