Csökkenő szolidaritás, növekvő apátia

Mára végképp egyértelművé vált, hogy hiába beszélnek folyton az öngondoskodás szükségességéről, ha jelenleg csak kevesek számára adatik meg még a minimális egyéni boldogulás szintjének elérése is. Ha általában igaz az, hogy átlagos adottságokkal és képességekkel is lehet élni, mindenképp megtévesztő az öngondoskodás realitásáról bármit is állítani olyan országban, ahol a mobilitás a gyakorlatban alig létezik, vagy ahol a közoktatásban az egyenlőtlenségek számos formája uralkodik. Vagyis veszedelmes illúzió az öngondoskodás látszatát kelteni. Mert ugyan a korábbi privilégiumok némelyike valóban megszűnt, de nap mint nap gazdasági, hatalmi, kulturális előjogok születnek. Megfizethetetlenül drága az egyetemi-főiskolai képzés, a nyelvoktatás, és nem is olyan könnyű a világhálóhoz jutni.
Az állampolgárok többsége nem azért kishitű, reményvesztett vagy megkeseredett, mert nem volt alkalma megtanulni az öngondoskodás fortélyait, hanem mert puszta megélhetése forog veszélyben. Az állam mindenhatóságába vetett hit ugyan nyomtalanul eltűnt, de ahogyan például a szegénység és a megosztottság nemzedékről nemzedékre öröklődik, láthatóan mind kilátástalanabbá válik a társadalom helyzete. Egyre kevesebben képesek akárcsak szolidaritást vállalni azokkal, akik önhibájukon kívül süllyednek a legteljesebb nélkülözésbe.
Kényszerítő erőt persze nemcsak a költségvetési egyensúly nyomasztó hiánya jelent, hanem a társadalomra telepedő apátia is. S mialatt a csökkenő állami szerepvállalásról esik szó állandóan, mindennél világosabb, hogy mindössze a társadalom tíz százaléka képes önmagáról gondoskodni, akik pedig képtelenek erre, azoknak vélhetőleg a gyermekeik sem fogják gyarapítani az öngondoskodók amúgy igen szűkös táborát. Egyre illúziótlanabbul és reménytelenebbül kell szembenéznünk lehetőségeinkkel, még ha napról napra növekszik is azoknak a politikai kuruzslóknak a száma, akik ismerni vélik bajaink kezelésének gyógymódját. Holott valójában semmi nem történik az önfejlesztés és az öngondoskodás egyéni és közösségi feltételeinek megerősítésében. Legfeljebb egy minden ízében különféle alkukra berendezkedett társadalmi elv gyakorlásáról van szó. Ha viszont az önfejlesztés erői és aktorai nem kelnek élre, könnyen viszszajuthatunk a centralizált hatalom és államrezon gyakorlatához. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy mindmáig hiányoznak azok a kulturális narratívák, amelyek alkalmasak lennének az országban zajló szociális, gazdasági, politikai folyamatok feltárására és értelmezésére. Mert kétségtelenül öregedő és az egészségromlás számtalan következményét hordozó társadalom esetében, amelyben a leszakadó rétegek egyre népesebbek, az államnak normális esetben is sokkal nagyobb összeget kellene fordítania az alapműködésért felelős, esélyeket és értékeket újjáépítő intézményekre.
Az utóbbi fél évtizedben azt érzékeljük: az igazságosság, a közjó iránti érzék teljességgel erodálódott, illetve ezzel egyidejűleg a becsületes boldogulás iránti igény menthetetlenül kiveszett. A hétköznapi kényszerek szorításában megszerzett s idáig kisebb-nagyobb mértékben megőrzött demokratikus szabadságjogok sem váltak tartalmasabbá, mint amilyen mértékű ezeknek a jogoknak a hiánya volt. Miközben szemmel láthatóan zajlik a gazdasági és kulturális esélyek újraelosztásának folyamata, aközben mérhetetlenül sok család veszíti el – nemritkán több nemzedékre kihatóan – annak lehetőségét is, hogy munkából szégyen nélküli emberi életet teremthessen magának. Jóllehet nem tekinthető új felismerésnek, napjaink magyar társadalmára mégis fokozottan érvényes az, hogy egyre inkább az intézményesült egyenlőtlenségek rendszereként működik. S nemcsak a szembetűnő materiálisakra és szociálisakra kell gondolni, hanem azokra is, amelyek másfajta egyenlőtlenségek szívós szerkezeteként, a szerzett esélyek és privilégiumok sokszintű hierarchiájaként rögzülnek. Vagy elegendő a társadalom alsó szintjeire szorított állampolgárok életviszonyaira utalni, akik az ott érvényesülő hierarchiát már-már természet adta jelenségként fogadják el. Azaz természet adta rendként viselik el, amit illő alázattal kell tudomásul venni. Közben napról napra növekszik azoknak a társadalmi csoportoknak a száma (s itt nem csupán a romákra kell gondolni, hanem általában az underclass osztályra), amelyeknek tagjai olyan jogelvek, szokások, életelvek és értékek világában nőnek fel, amelyek minden szempontból vállalhatatlanok.
A jövedelmi egyenlőtlenségek korántsem azonosak a vagyoni egyenlőtlenségekkel, vagyis azzal, amiből az egyiknek ma sok van, és szerez hozzá (esetleg anélkül, hogy pénzébe kerülne), a másiknak pedig kevés, és abból is kifordítják (mert nem fizet érte). De a jólét sem annyira egyéni, mint inkább családi vagy közösségi mutató. Mert mindenki jó vagy kevésbé jó életében mindenképp benne van az, hogy cigány-e az illető vagy más nemzetiségű, a fővárosban él-e verőlegényektől védve vagy aluljáróban. Az sem szorul különösebb bizonyításra, hogy a mai magyar társadalomban rendre életre kelnek előnyösebb gazdasági, hatalmi és hátrányosabb gazdasági, hatalmi helyzetek. Csakhogy a szisztematikus egyenlőtlenségek rendszere egyfelől mindig a munkamegosztás elemi kényszerűségeiből ered, másfelől az ezzel összefüggő munkakörök és presztízsek különbségeiből. Merőben új jelenség viszont a közkeletűen új burzsoáziaként emlegetett osztály, amely a hatalom kisajátítójaként jelenik meg. Ha viszont univerzálissá akarják tenni a közteherviselést, a közfeladatok ellátásához nyilvánvalóan a multinacionális tőkének a jelenleginél jóval nagyobb részt kell vállalnia. Míg ugyanis a munkajövedelmek és egyéb jövedelmek egyszerűen túladózottak, a tőkejövedelmek jórészt egyenesen adómentesek.
Így az sem véletlen, hogy az országban megtermelt tőkehozadék túlnyomó része kiáramlik innen. A gazdasági növekedés is csak egy szűk rétegnek hoz életminőség-javulást, amely vélhetőleg amúgy is tud önmagáról gondoskodni. Szemben azon nincstelen páriák gyarapodó tömegével, akik leginkább a nélkülözésben öngondoskodók. Az sem tekinthető véletlenszerűnek, hogy mind ez idáig az esélyteremtő programok kapcsán az ígérgetések végtelen soráról beszélhetünk. Már nem csupán azok az adatok rémisztők, amelyek lassanként az állampolgárok kétharmadának vitális és lelki megbetegedéséről árulkodnak, amelyek egészében a kudarcorientált közgondolkodásról tanúskodnak.

A szerző szociológus, egyetemi oktató