Dr. Szolgáltató

Sok egészségügyi minisztert ismertem. Évekig a kórház–orvos– beteg háromszögében láttam az országot, így megengedhetem magamnak azt a magánvéleményt, hogy mostanáig azt a Csehák Juditot tartottam a legszimpatikusabbnak, aki egyszer kifakadt: „Az mégsem járja, hogy itt mindenki pénzért dolgozik, azzal méri a sikert, kivéve az orvosokat, mert nem elég, hogy alacsony a fizetésük, állandóan a hivatástudattal zsaroljuk őket.” Nehezen lehetne tömörebben megfogalmazni azt a rendezetlen helyzetet, ami a Rákosi-rendszer óta jellemzi az orvosi szakmát.
Csehák Judit a minap a Nap-kelte vendégeként nézői kérdésekre válaszolt. Nemhogy hivatástudatról nem esett szó, de a volt miniszter az orvosokat következetesen szolgáltatóknak, a gyógyítást szolgáltatásnak, a betegeket meg a szolgáltatást igénybe vevőknek, illetve annak megvásárlóinak nevezte. Ez éles kanyar a hivatástudathoz képest. Lassan feldereng, hogy ez a reformnak nevezett ámokfutás nem írható a véletlenek vagy az ügyetlenkedések számlájára. Mi abba nőttünk bele több generáció alatt, hogy az orvosé nem egy foglalkozás a sok közül, hanem különleges kapcsolat gyógyító és beteg között, ami csak a tiszta bizalom alapján képes működni. Hogy az orvos egyik legfontosabb tulajdonsága az empátia, amivel képes átérezni betege kínját, baját, és tud segíteni azon. Jellemzően az orvosokra zúdított kifogások döntő többsége az empátiahiányt és a részvétlenséget panaszolja fel. A Gyurcsány-kormány alatt kezdett állóháborúvá merevedni az egészségügyi kormányzat kontra orvostársadalom ellentét. Nem lehetett ésszerű okot találni arra, miért akarnak jól működő osztályokat, speciális ellátásokat megszüntetni, kórházakat bezárni. Miért akarják arra kényszeríteni a beteget, hogy ne bizalmas orvosánál szüljön, ne ismerős doktorával kezeltesse magát, hanem ott, amit az asztalon körzővel kihúztak neki? Annyi történetet hallottunk a Nyugatra keveredett magyar orvosról, aki alapos tapogatás és kérdezősködés után ugyanolyan pontos diagnózist állított fel, mint amerikai kollégája ultramodern gépekkel és technikával. És most ezek a tulajdonságok hirtelen avíttas kacattá válhatnak.
Az orvost a hierarchiában vissza kell vetni a cipész vagy a ruhatisztító szintjére. Ami nem minősítés, csak viszonyítás. Ők ugyanis szolgáltatnak, míg az orvos eddig gyógyított. Mostantól azonban szolgáltató lesz, és ahogy az étteremben a pincértől rendelünk egy sültet, úgy kérünk az orvos szolgáltatótól egy veseultrahangot. Itt is, ott is megkapjuk, amit kérünk, hozzák a számlát, fizetünk, és már ott sem vagyunk. Esetleg a pincér megkérdezi: ízlett-e az étel? Szolgáltatást veszünk. Ez azt jelenti, hogy az egészségügyben a továbbiakban nincs helye a lelkizésnek. A szolgáltató szolgáltat, a vevő meg, amennyi pénze van rá, vásárol. Vérvételt, szülést, ultrahangot, vérnyomásmérést, gerincműtétet stb. Az orvos mint szolgáltató, lásd fényképész vagy pedikűrös, nem köteles semmiféle extrát adni magából, ha az nincs kialkudva különleges szolgáltatás néven. A fényképészt ugyanis nem érdekli a lelkivilágom, a pedikűrös sem szokta mélyenszántóan elemezni a lábujjaimat. Amennyiben pedig az orvosi hivatást szolgáltatással helyettesítjük, úgy többé nem kell az orvosnál a bizalmat erőltetni, a humanitás és lelkiismeret mint nyűg megszűnik. A szolgáltatás összegéért pontosan annyit kell nyújtania, amennyit a biztosítás megenged. Aki meg másra is vágyik, fizessen a pszichiáternek, hogy meghallgassa. Lelkiszolgáltatás-tarifáért, a küszöbön Amerika.