Egy gyermekkórház végnapjai

Én ugyan egy kezdő kis orvos vagyok, akinek még szakvizsgája sincsen, mégis azt képzelem, hogy rám is vonatkozik az írástudók felelőssége, és nem bírom szótlanul végignézni a Svábhegyi Gyermekgyógyintézet bezárását. Szeretném, ha mindenki látná, amit én láttam, ezért most megosztom a nyilvánossággal csendes szemlélődéseimet, élményeimet, gondolataimat.
A puszta tény, hogy engem három hónapos szakvizsgagyakorlatra fogadtak március 1-jén (amikor már közismert volt, hogy az intézmény bezárását március 31-re tervezi a kormány), bennem azonnal mély tiszteletet ébresztett. Tiszteletet az olyan vezetők iránt, akik nem hagyják el a megtorpedózott süllyedő hajót, akik bizakodók és optimisták a végsőkig, vagy még azután is, és mindent megtesznek a rájuk bízottakért…
A második meglepetés akkor ért, amikor végigvezettek az osztályon… Higgyék el, sok kórházban megfordultam már országszerte, de ilyet még sehol sem láttam: mintha egy mesebirodalomba csöppentem volna. Minden kórteremnek saját neve és egyedi berendezése van, Micimackó szoba, Zölderdő szoba stb. Minden kórteremben más és más teljes felületű mesefalfestés, hozzá illő bútorzattal, szobánként változó odaillő mesefigurás ágyneművel, függönnyel. Néhány szobához saját fürdőszoba is tartozik, az osztálynak pedig saját tornaterme, ebédlője és gyönyörűen felszerelt óvoda- és játszószobája van, természetesen megfelelő szakemberekkel. Mindenről látszott, hogy ezt csak odaadással, szeretettel és lelkesedéssel lehetett ilyenné varázsolni. Sőt a dolgozók szabadidejüket sem kímélve, az anyagiakat is összegyűjtve az udvarra mini játszóteret és faházikós játszóházat is állítottak. A vizsgálatokhoz és kezelésekhez szükséges technikai, labor- és egyéb diagnosztikai háttér kiválóságának ecsetelésével nem is untatnám a kedves olvasót.
Őszinte leszek: én eddig azt hittem, hogy ilyen berendezésű és felszereltségű kórházak csak tőlünk szerencsésebb országokban vannak.
Harmadszor akkor esett le az állam, amikor munka közben láttam a dolgozókat. Hónapok óta létbizonytalanságban tartják őket, lábbal tiporva mindenféle emberi jogaikat. Mindazt a csodálatos munkát, amit eddig végeztek, valaki, aki valahol fenn egy íróasztal mögött ül, és ezt voltaképpen sosem látta, most egy tollvonással feleslegesnek ítélte.
Megpróbáltam a helyükbe képzelni magam. Én most vagy őrjöngenék, és a nyilvánvaló igazságtalanság és esztelen döntések ellen minden lehető fórumon toporzékolva tiltakoznék, vagy mély depresszióba süllyedve egyáltalán nem tennék semmit. Ehelyett ők mindannyian csendesen végzik tovább munkájukat, mintha körülöttük nem zajlana ez az őrület. Sikerült embernek maradniuk ebben az embertelenségben. A gyerekekre rámosolyognak, a kivizsgálást ugyanúgy elvégzik, a betegeket ugyanúgy kezelik, mint mindig.
Az egyetlen, ami változott, hogy folyton cseng a telefon. A vonal másik végén az aggódó szülők: „Hová jöhetünk legközelebb kontrollra?” A válasz szinte hihetetlenül abszurd: „Még mindig nem tudunk semmit arról, hogy mi lesz…” Mint orvos, maximálisan igazat adok a szülőknek, hogy aggódnak. A krónikus betegek életminősége és élethoszsza azon múlik, hogy mennyire profi a gondozó intézmény. Megkockáztatom, hogy e több mint száz éve kiváló munkát végző kórház bezárásával a legsúlyosabb betegeik életéből éveket vettek el!
A Svábhegyi Gyermekgyógyintézetnek nemcsak a jó híre volt országos, hanem az ellátási területe is. Sok gyermeket éppen azért küldtek ide az ország legtávolabbi csücskeiből is, mert a helyi kórházaknak, szakrendeléseknek nem sikerült úgy beállítani kezelésüket, hogy zavartalanul, panaszmentesen élhessék az életüket. Nem bolond a szülő sem, nem utazgatna keresztül-kasul az országon, ha ugyanazt az ellátást közelebb is megkaphatná. De közülük mindenki megjárta már a saját kálváriáját beteg gyerekével együtt. Tapasztalatból tudja, és pontosan le tudná írni, mi a különbség gyermeke egészségi állapota, jókedve és testi-lelki fejlődése között a kezelés svábhegyi beállítása előtt és után.
Hazugság, hogy bárki tud egy asztmát vagy
tbc-t kezelni, és a cisztás fibrózisos gyereknek sem mindegy, hogy megéri-e a felnőttkort, vagy nem. Eddig a koraszülött, idegrendszeri károsodást szenvedett gyerekeknek is volt még egy esélyük: a fejlődésneurológiai osztály. És most valaki kitalálta, hogy ez nem kell, miközben fokozódik a légszennyezettség, nő a légzőszervi betegek száma, s egyre több a koraszülött. Nem értem.
Egyesek szerint a tiszta friss levegő sem fontos tényező ma már a tüdőgyógyászatban, hiszen olyan jó gyógyszereink vannak. Biztos, hogy ugyanígy vélekedne, ha a saját gyermekének kellene emiatt emelt dózisban szednie a szteroidokat? Lehet, hogy erre a tiszta friss levegőre és Budapest egyik legszebb panorámájára csak a milliomosoknak van elég joguk? Olyannyira elanyagiasodott világban élünk, hogy észre sem veszszük, hogy a Svábhegyi Gyermekgyógyintézet épületénél, ingatlanértékénél itt valami sokkal nagyobb kincs is volt? Pénzben kifejezhetetlen értéke van egy több mint százéves múltra visszatekintő tudományos műhelynek. Az itt dolgozó orvosok a hazai és nemzetközi kongresszusok neves előadóiként szerepeltek. Mint továbbképző intézet, gyermekgyógyászat, pulmonológia, allergológia, neurológia stb. szakvizsgákra készülő orvosokat oktattak. Élen jártak az új technikák bevezetésében, kitalálásában is, például tőlük származik a légúti idegentestek eltávolításának úgynevezett négykezes módszere is, amelyet később más gyermekpulmonológiák is átvettek.
Miközben valakik elvették a fejük fölül az épületet, remélve, hogy több anyagi hasznot lehet húzni belőle az üzleti szférában, úgy tűnik, mintha elfelejtették volna megmenteni és egyben tartani ezt a kiváló teamet, hiszen nem biztosítottak számukra olyan új helyszínt, ahol változatlan formában folytathatnák munkájukat. Úgy tudnám szemléltetni ezt a problémát, mintha valaki feltörné a több száz éves angol gyepet, hogy újat telepítsen, vagy beolvasztaná a római császárok finom művű aranylevelekből készült győzelmi koszorúját, pusztán az aranytömb súlyáért.
Ha most valaki hasonló kaliberű intézményt szeretne létrehozni, több évtizedes munkájába kerülne megszervezni, kiváló szaktudású gárdáját összetoborozni, több milliárdért technikai eszközökkel felszerelni, és akkor még mindig csak egy kezdő kórház lenne… Megszüntetni, bezáratni persze csak egy papír és egy aláírás kérdése. Meg sem említem azokat a szerencsés milliókat, akiknek „csupán” az adóforintjait pazarolják ezzel, mert egyébként egészségesek. Én azok miatt vagyok igazán kétségbeesve, akiknek ez a döntés majd az éjszakai fulladások rémületét hozza, akik a sok betegeskedés miatt nem fognak tudni úgy teljesíteni az iskolában és később az életben, ahogy képesek lettek volna, ha nem veszik el tőlük ezt a lehetőséget… Az orvosok egy része majd külföldre vagy magánpraxisba kényszerül, néhányuk munkája a tudományos magasságokból a hétköznapi megélhetésért való küzdelemmé degradálódik. A beteg gyerekeknek pedig maradnak a zsúfolt városi kórházak. Lényeg, hogy néhány befektető jól járjon…
A folyosón sétálva fényképeket, gyerekrajzokat nézegetek. Asztmás gyerekek nyári tábora, kézműves-foglalkozások, osztályos felvételek: vidám, kiegyensúlyozott csapat, valódi teammunka. A gyerekrajzok feliratai is sokatmondók. Kettőt idéznék most közülük. Beri Zsuzsi rajzán nemes egyszerűséggel ez áll: „A svábhegyi kórház a legjobb kórház!!! Küldöm az összes orvosnak és ápolónőnek!” Egy másik gyerekrajz szövege szinte szívbemarkoló: „Ha idejössz betegen és szomorúan, boldogan és egészségesen mész haza három nap múlva. Nővérkéknek a drága kedvességükért. Sok szeretettel Ramos Julcsitól”.
Én pedig üzenem: Kedves Julcsi! Kívánom, hogy mostanában ne legyél beteg és szomorú, mert nem tudjuk, hol fognak tudni három nap alatt egészségessé és boldoggá varázsolni!

A szerző gyermekorvos