Életbe léptek a katasztrófamedicina szabályai

A hazai egészségügy már lassan úgy néz ki, mint a Titanic elsüllyedése után a vízfelszín. Halottak lebegtek mindenütt. Akkor az első tiszt főbe lőtte magát, de a kapitány se végezte jól. Nálunk a kapitány, Molnár Lajos vette a kalapját, és mindenfajta felelősségre vonás nélkül távozott. Utóda, Horváth Ágnes továbbra is lubickol a vízben, „a halottak között”. Neki viszont van mentőmellénye, csónakja, muníciója, amit két főnökétől, Kóka Jánostól és a miniszterelnöktől kapott. Már régen a hágai Nemzetközi Bíróság előtt lenne a helyük, emberiség elleni bűntettek miatt, de ha azt mondom, hogy nem tudatosan tették, amit tettek, akkor is foglalkozás körében elkövetett, több száz ember halálát okozó, gondatlan veszélyeztetés miatt kellene őket bűnvádi eljárás alá helyezni. A probléma az, hogy egy politikus tetten érése jóval nehezebb, mint egy kisgyereké, aki a közértből ellopott egy Sportszeletet.
Spórolni valóban lehet az egészségügyön keresztül, jogi következmények nélkül. Olyan ez, mintha egy családapa, akinek nincs jobb ötlete, csak a szerencsejáték, és már elkártyázta a család vagyonát, úgy próbálna pénzt szerezni, hogy a legtehetetlenebb, legkisebb gyerekeinek nem adna enni-inni, csak hogy tovább kártyázhasson.
Az elmúlt évek tudományos munkássága alapján nyugodtan elmondhatom, hogy elég jól ráláttam a hazai sürgősségi ellátásra, benne különösen azokra a nehéz, sokszor valóban sürgősségi esetekre, amelyek már a kórházban fekvő betegekből lesznek az állapotromlás során. Az igazi nyomora egészségügyünknek itt található. A média által közkedvelt sürgősségi ellátás (lásd a Vészhelyzet című tévésorozatot) csak a felszín, bár ott is szörnyű nehézségek vannak. Ennek a rendkívüli koncentrációt és figyelmet kívánó betegcsoportnak az ellátásában, ahol a pillanatnyi fegyelmi lankadás is a beteg elvesztését okozza, valóban elkezdett fokozottan aratni a halál. Az orvos vagy a nővér, akinek a gondolatai kénytelenek megoszlani a munkája és a mindenkit sújtó megszorítások, illetve a saját létbizonytalansága között, egyszerűen nem tudja az éles helyzetekben a maximumot nyújtani, ami óhatatlanul vezet az állapot rosszabbodásához, majd a beteg halálához. Siralmas, hogy a katasztrófamedicina szabályai kezdenek életbe lépni, mely azt jelenti, hogy a legkönnyebb és a legsúlyosabb betegek kezelése háttérbe szorul, hogy menteni tudják a többséget. Pedig a súlyos állapotú betegek jelentős része is tudna még gyógyulni.
A sürgősségi idegsebészeti tudományos munkáim miatt sok hívást kapok az ország különböző kórházaiból, látom az egyre növekvő arányú szövődményeket, halálozást. Amikor az egyik kórházban megkérdeztem a kollégát, hogy miért nem figyelt jobban oda a fiatal koponyasérült súlyosbodó állapotára, elmondta, hogy milyen fenyegetettségben kell dolgoznia, és miért volt hullafáradt, amiért nem tudta észlelni a rosszabbodás apró jeleit. Erre bocsánatot kértem tőle a számon kérő hangnemért, annak ellenére, hogy a fiatal beteg feleslegesen halt meg. Ugyanilyen élményem volt egy másik alkalommal, amikor két súlyos sérült esetében azt tapasztaltam, hogy az adminisztráció volt a legfontosabb, nem pedig a sérültek ellátása. A rendszer olyan, hogy az adminisztrációt kéri számon. Magas fizetésű minisztériumi emberek és központi szervek ellenőrei jönnek öltönyben az auditokra, és nézegetik a zsákszámnyi papírt. Mindent rendben kell találni, mert ellenkező esetben elmarasztalás, újabb megvonás jön. Meg sem értik, amikor azt mondjuk, hogy alapvető betegellátási követelményeknek nem tudnak az osztályok megfelelni, a kialakult szakemberhiány és a túlterheltség miatt. Nem baj, újabbakat kell elbocsátani, a maradékot tanfolyamra küldeni, továbbképzésre.
Közben a rosszabb állapotú betegek leesnek az ágyról, elesnek a folyosókon, mert nincs személyzet. Egy másik alkalommal egy beteget azért nem tudtak a sürgősségi műtőbe szállítani, mert a holtfáradt műtősfiú elaludt, és a kulcs nála volt. A beteghordó fiúk elmondják, hogy havi öt ügyelettel 73 ezer forintot kapnak, ezért körülbelül ötven-száz beteget, közte sok száz kilogrammon felülit kell emelgetni éjjel-nappal. Kevesen vannak. 2000-ben ennek pont a dupláját keresték, és azóta mennyit romlott a forint! Volt pontpénz és mindenféle pótlék, ami megemelte a fizetésüket. Most nincs, elvették, mert a kórház nem tud fizetni az alulfinanszírozás miatt. Elmennek máshova dolgozni. Az orvosok kénytelenek segíteni a fizikailag fárasztó betegszállításban, így nem csoda, hogy a legélesebb helyzetekben kihagy a figyelem. Nemrégiben egy nehéz, de javuló beteget helyeztünk el két alkalommal más kórházba további gyógyításra, mert idegsebészeti teendő már nem volt vele. Mindkét alkalommal három nap múlva kaptuk vissza kiszáradva, félholtan, eszméletlenül. Nem volt nővér, aki megitassa, infúziót kössön be. Kire lehet ilyenkor haragudni?
Az eszméletlen, kómás betegek hozzátartozóitól szerte az országból sok hívást kapok, és panaszkodnak az elégtelen ellátásról. Csak azt tudjuk mondani, amit rehabilitációs osztályokon is mondanak nekik: súlyos állapotú betegek gondozására, rehabilitálására nincs meg a humán és anyagi erőforrás, próbálják hazavinni a kómás beteget, mert a magyar egészségügyben a biztos halál vár rá. Nincs megoldva a finanszírozás, és a maradékot is csökkenti a kormányzat. Pedig sok felébredhetne még belőlük. A súlyos agyvérzett (kóros érzsákszakadásos) betegeket 2003 óta nem tudják a fővárosban akutan ellátni: sok közülük a vérzés után várólistára kerül, és várja meg az újabb vérzését, illetve saját halálát, mert az ellátás nincs finanszírozva rendesen. Háromgyermekes anya, egyébként jó állapotú beteg halt meg nemrégiben a várólistán, teljesen feleslegesen. Pár napja egy újraélesztést láttam az egyik kórházban. Megdöbbentem, milyen hamar abbahagyták, „úgysincs hely az intenzíven” indokkal.
Katasztrófa megélni nem háborús körülmények között a katasztrófamedicinát orvosként, nővérként. S ugyan melyik profitérdekeltségű magán-biztosítótársaság fog gondoskodni erről a jelentős költségigénnyel járó betegcsoportról? Havi több száz hasonló esetet lehetne említeni. Arat az értelmetlen halál, fogy a magyar nép. Az emberek, főleg az idősebbek a rengeteg várakozási idő miatt sokszor inkább nem mennek el korai stádiumban a keringési és daganatos betegségük gyógyítására, amíg az tünetszegény. Amikor már nagyobb a baj, sokkal nehezebb a kezelés. Mi lesz, ha a közelükben lévő kórházi osztályokat, rendelőket is megszüntetik? Pont a prevenció szűnik meg az osztályok bezárásával, a vizitdíjjal, a kórházi térítési napidíjjal.
Sokáig azt hittük, hogy a hálapénzrendszernél rosszabb már nem lehet. Nos, lett. A jelenlegi kormány rendelkezéseinek hatására a betegek a létbizonytalanságuk, a félelmük miatt még erősebben hisznek a hálapénz erejében, pedig semmi esélyük sincs a jobb ellátásra. Nem lehet egy amerikai vagy akár egy holland centralizált rendszert hirtelen ráerőltetni a magyar egészségügyre, ráadásul úgy, hogy közben állandóan pénzt vonnak ki belőle. Halottak – mindenütt ez az eredmény, ez a keserű igazság. Az elmúlt húsz évben is állandóan arról beszéltünk, hogy a GDP 3-5 százaléka által finanszírozott egészségügy mélyen alatta van a nyugati 7-8 százaléknak. Vagy az írországi példának, ott 10-11 százalék ez az arány, és nekünk mennyivel kevesebb a GDP-nk!
Az emberben akaratlanul is harag ébred azok ellen, akik ezt a szégyenteljes és abszolút betegellenes folyamatot végigviszik, és azok ellen is, akik megszavazták őket a tavalyi választásokon. Pedig a legnagyobb bajban éppen ők vannak. Az „egészségügyi reform” tehát már szedi áldozatait. És mondhatom, a tavalyi választások óta még nem találkoztam boldog balliberális szavazóval. Félelemben élnek, a saját lelkiismeretüktől félnek. Nem hagyja őket nyugodni. Próbálják palástolni, de mindig kibukik belőlük.
A kórházaknak nem szabadna elbocsátani senkit, a közösségi szolidaritást gyakorolva vállalnunk kell, hogy mindenki átmenjen csökkentett (6 órás) munkaidőbe, csökkentett bérért. Mindenkire szükség van. Egyszer vége lesz ennek a borzalomnak, és akkor újra kell építkezni, ezért nem szabad, hogy elmenjenek az emberek. Jó ötlet, amit a sebészeti szakmai kollégium tervez. Feloszlatja önmagát. Mindegyik kollégium tegye ezt meg, hiszen Horváth Ágnes semmibe veszi javaslataikat, lábbal tiporja orvosi esküjét.

A szerző orvos, baleseti idegsebész