Fröccs hitelbe

Évről évre nő azoknak a kisvállalkozóknak a száma, akik a magas adójárulékok miatt fizetésképtelenné válnak. Közülük tavaly harminchatezren zárták be boltjukat, vendéglőjüket, üzletüket. Ezt be lehet szorozni minimum két alkalmazott elbocsátásával, egy család kenyérkeresetének megszüntetésével, és máris százezres nagyságrendben váltak munkanélkülivé honfitársaink, igénybe véve az állami segélyt. Épeszű, morális érzékkel bíró politikusok ilyen helyzetet nem teremtenek egy országban. Egy neves író azt magyarázta az egyik kereskedelmi televízióban, hogy nem a tömeggyűlésektől kell félnie a Gyurcsány–Kóka-kormánynak, nem az ünnepi nagygyűléseken összesereglett néhány százezer ember fogja megdönteni az álreformista hazugok hatalmát, hanem az országban kialakult szociális elégedetlenség. Az éhséglázadás független lesz a bal- és jobboldali érzelmektől, mert az emberek csak azt látják, hogy amíg például Szilvásy kancelláriaminiszternek és Kóka pártelnöknek épül a kacsalábon forgó rezidenciája, ők a gáz- és fűtésszámlájukat sem tudják kifizetni.
A társadalom igazi szociális hőmérője a kisemberek hitelkérése. A múlt század eleji, válságokkal teli világban volt szokás, hogy a kiskereskedő hitelbe adott élelmiszert, fontos háztartási cikkeket, csekély kamatot téve az árra, amit az alkalmi munkából élő emberek fizetéskor kiegyenlítettek. Ez a szokás ismét kezd meghonosodni a megszorító intézkedések nyomán, és nemcsak a vidéki kisboltokban, de már az úgymond gazdag budai hegyvidéki kerületben is felütötte fejét a pénztelenség. Kis cetlik jelzik a pénztárgép alatt, ki mennyivel tartozik. Saját fülemmel hallottam, amikor egy gyesen lévő kismama nem tudta kifizetni az élelmiszerüzletben vásárolt termékek számláját – 1800 forint –, és kipirosodva, szégyenlősen hadarta: Jucikám, tudod, estére meghozom!
De nem csak a kispénzű vásárlóknak kell hitelezni. Hiteleznek kényszerből a törzsvendégeknek a kocsmák, az italboltok most már a fizetés előtti hetekben is. Néhány éve még a fizetés előtt két-három nappal volt szokás hitelt kérni. Mert, ugye, a nehéz fizikai vagy fárasztó szellemi munka után jólesik a megszokott fröccs, a korsó sör, a torkot kellemesen karcoló kis pohár vodka. Nem az alkoholizmusról beszélek, hanem a megszokásról, a kikapcsolódásról. Skóciában, ahol a sokféle skót, angol, ír sörök kedvelőinek óriási a tábora, egyáltalán nem szokatlan, hogy délutántól késő estig az ezer és ezer pub, söröző teli van beszélgető, társalgó, ivó emberekkel. Nem elsősorban az ital a fontos ott az embereknek, hanem a miliő, a kulturáltan berendezett helyszín – kocsma – közösségformáló ereje. Ez végtére nálunk is így van. Ott senkinek nem jut eszébe, hogy ferde szemmel nézzenek azokra a nyakkendős vagy nem zakós emberekre, akik munkájuk után betérnek egy pubba sörözni. Igaz, a skótoknál nem jellemző a hitel. Ha pultnál kér valaki, mondjuk egy pint sört – legyen az törzsvendég vagy betérő idegen –, rögtön fizetni kell. Pedig ott sem mindenki gazdag ember, de az átlagpolgár bőven keres anynyit, hogy a kedvteléseire is tudjon költeni. Nem a dolgozók vagy a munkát is vállaló nyugdíjasok állam általi megkopasztása a cél arrafelé.
Magyarországon a rendezett körülmények között élők, az állandó munkahellyel rendelkezők zsebében való állami turkálás mára olyan méreteket öltött, hogy egy átlagos kétgyermekes magyar család képtelen hétvégenként vendéglőben ebédelni, mert az egyre növekvő árak, szaporodó adó- és számlaterhek miatt erre a luxusra nem futja. Hitel alma: sok borozó, söröző tulajdonosa kénytelen manapság levenni ezt a figyelmeztető táblát a kocsma jól látható helyéről. Mert ha nem ad hitelt törzsvendégeinek, akkor végül ők sem térnek be hozzá. De mi lesz akkor, ha már ők sem tudnak mástól hitelt kérni? Ha a kényszerhitelek ördögi köréből senki nem tud már kitörni.
Az állam pedig majd mossa kezeit.