Kéne egy liberális párt

Az SZDSZ március végi tisztújító kongresszusán Kóka János üzletember tizenhárom szavazattal megelőzte Fodor Gábor liberális politikust a pártelnöki posztért vívott küzdelemben. Szerencsétlen szám ez a tizenhármas, mondhatnánk. De az elnökválasztás kimenetele legyen inkább azok baja, akik még mindig eszdéeszesnek vallják magukat. És akik persze úgysem fognak túl sokáig bánkódni az eredményen, hiszen ez a társaság mindig is könnyen emésztett és gyorsan felejtett. Mert miközben azon lamentálunk, hogy az üzletember a filozófus Kis János székébe ül bele, ne feledjük, hogy az eszdéeszes párttagság évekig tűrte, hogy Kuncze Gábor trónolhasson ugyanebben a székben. És ez a Kuncze Gábor ugyananynyira nem liberális, mint amennyire az üzletember sem az.
Kunczénél a liberalizmus szó szerint a semmiről szólt – bizonyos háttéremberek strómanja maradt ő végig. Kuncze Gábor a Horn-éra belügyminisztereként, majd a Gergényit éltető párt elnökeként mosta fel a padlót Voltaire, Mill, Eötvös és Hayek elveivel.
Ezzel szemben Kóka János legalább egy szcientológiai sikertanácsadó könyv fejezetcímeit bemagolta, előtte pedig ráérzett a hatalomközelség mámorító érzésére. És nála ez volt a találkozás a liberalizmussal. Másnál John Stuart Mill szokott lenni. Kókánál viszont egyszerűbbek az okok is: kormányközelben mindig könynyebb pénzt keresni – erről szól a kókai liberalizmus. Egy ilyen pragmatikus látásmódhoz pedig mindig akad elég élelmes, aki részt vállal a munkában, hogy aztán részt is kérjen belőle. Kóka nem a sikeresek, hanem az élelmesek pártját teremtené hát meg. Ha van rá kereslet (és az élelmeseket kielégítő kínálat), még parlamenti párt is maradhat egy ilyen formáció.
De mondom, mindez legyen tényleg csak az eszdéeszesek belügye. Az igazi magyar liberálist ugyanis már régóta nem érdeklik az SZDSZ nevű párt belügyei. Talán valamikor 1994 táján válhattak el az eszdéeszesség és a liberalizmus útjai – akkor, amikor a kormányzati posztok édesebbnek bizonyultak a plakátok jelszavainál. 1994-ben az SZDSZ a moralitás és a politikai racionalitás ellenében az utódpártot választotta. Nemcsak hitelét, de szavazóinak kétharmadát is elvesztette ezzel a döntésével. (Mai napig megmagyarázhatatlan, hogy az SZDSZ miért nem az ellenzék vezetőjének a szerepét vállalta magára, ahelyett, hogy beáll juniorpartnernek egy amúgy is többséggel bíró párt mellé.)
Aztán a még megmaradt liberálisok 1996-ban intettek végleg búcsút a törpepártnak. 1996 az az év, amikor az SZDSZ továbbszorongatja bársonyszékeit (pedig Hack Péter szerint például ekkor kellett volna kilépni a koalícióból), s ekkor kezd el süllyedni a párt a Tocsik-botrány korrupciótól fodrozódó mocsarában is. És ezek után lett Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke.
Innen nézve tényleg nincs lejjebb. Kókával sem. Hiszen a hajdani értelmiségi párt számára az alulmúlhatatlan mélypont az a pillanat, amikor a szocialisták káderállományába illő Kuncze Gábort elnökké választja. Azóta szokás mosolyogni az SZDSZ állítólagos intellektualizmusán.
Ez a párt azonban olyannyira korrumpálódott, olyannyira elhasználódott, olyannyira elkunczésodott minden porcikájában, hogy Fodor Gábor sem tudta volna megmenteni, nem beszélve arról, hogy a megmentő sereg tagjai is mind közrejátszottak az SZDSZ mélyrepülésében, így hitelük igazán nekik sem lehet. Fodor, az örök vesztes, végleg elnyújtózhat ezután az egyszemélyes belső ellenzék kényelmes szerepében.
A hazai liberalizmus története viszont nem fejeződhet be itt.
Magyarországon ugyanis van liberalizmus, sőt: eltérő liberalizmusok vannak. Elvégre is (a közhiedelemmel ellentétben) a liberalizmus nem egy egységes eszmeáramlat, hanem számos, akár egymással ellentétes irányzatok gyűjtőfogalma. Magyarországon talán igény is lenne az egyes liberalizmusokra, válaszaikra és megoldásaikra, de 1994-ben sokan eltemették magukban a liberálist. S egyben hagyták, hogy azok bitorolják, akik bukásáért felelősek. Hol jöhetnének hát elő ezek a magyar liberálisok? A nemzeti liberálisok, a konzervatív szabadelvűek a jobboldalon kell, hogy újrafogalmazzák önmagukat.
A libertariánusok az MDF körül próbálkoznak mostanában, de valahogy ugyanannyira hiteles Dávid Ibolyától a hayekizmusról hallani, mint Kuncze Gábortól az emberi jogokról. Mind az SZDSZ, mind az MDF vezető politikusai mulatságosan hiteltelenek. Úgyhogy a hazai libertariánusok se nyugodjanak bele abba a szégyenbe, hogy az autoriter Boross Péter vagy a jelző nélkül is szánalmas Herényi Károly képviseli őket.
Az emberi jogias liberalizmusnak nem szükségszerűen kell pártot találnia, elég, ha vannak civilek, akik mindig figyelmeztetik az államot kötelességeire akkor, amikor az megfeledkezik róluk. Ma a Fidesz bizonyos körei azonban képesek megjeleníteni a politikai harcokban is ezt az egyébként baloldali gyökerű eszmeáramlatot. A hagyományos balliberalizmus (vagy másképp: szociálliberalizmus) pedig egy majdan esetleg megszülető új liberális párt programjában kaphatna helyet. Ha lesz még rá igény.
Cseh Tamás énekelte egykoron, hogy „Kéne egy dal…”, s a szöveg végére állandóan kiderült, hogy mindig valami olyanról, ami valójában nincs is.
Talán a liberális párt iránti óhajunk is ilyen. Az eszdéeszes bitorlás évei felmorzsolták az igényt is.
Vagy mégsem?

A szerző egyetemi hallgató