Megújuló energiapolitika, gyarapodó nemzet

Első ízben 1973-ban, az arab–izraeli háborút követő olajárrobbanás alkalmával döbbent rá a hagyományos energiahordozók végességére a világ. Az 1978-as második olajsokk viszont már több országot a csőd szélére sodort. Brazília nem tudta a magas energiaszámlát finanszírozni, és adósságai átütemezését kezdeményezte. Egyben elsőként tért át a kőolaj helyettesítésére, és kezdett bioüzemanyagok előállításába. Napjainkban a világ energiahordozókkal történő ellátása ismét az érdeklődés középpontjába került. Az energiahordozók egyre drágulnak, és országok egész sora jut külgazdasági függőségbe energiahordozó importja miatt. Az energiaellátás világpolitikai tényezővé vált. A hagyományos energiafelhasználás (tüzelés) nagyban felelőssé tehető a klíma kedvezőtlen változásaiért is, ami eddig is tetemes károkkal járt, és még nagyobb katasztrófákkal fenyeget. A földtörténet során a földfelszín alá került és onnét kibányászott energiahordozók elégetése jelentősen szaporította a légkörben a káros klímahatásokat okozó gázokat (szén-dioxid, metán stb.). Több körülmény együttes hatása mozdította meg az Európai Bizottságot, hogy kiszabaduljon a hagyományos energiahordozók forgalmát uraló nemzetközi cégek bűvöletéből, és hozzákezdjen egységes energiapolitika kimunkálásához. Ebben jelentős szerepet juttat a megújuló energia lehetőségeknek. Fél emberöltő alatt a megújuló energiák arányának el kell érnie a felhasználás húsz százalékát, szól az ajánlás. Az atomenergia-felhasználás növelése erőtlen kísérlet maradt, hiszen az elmúlt évtizedek mind a békés, mind a háborús felhasználásban állandósult félelmeket kódoltak a közvéleménybe (Hirosima, Csernobil).

Megújuló energiák hazai lehetőségei
Hazai energiapolitikáról abban az értelemben egyáltalán nem beszélhetünk, hogy bármilyen komoly lépés történt volna akár az egyre dráguló importenergiákkal való hatékony takarékoskodás vagy éppen megújuló energiaforrásaink kihasználása területén. Két erőművet kezdtek el sebtében tűzifával fűteni, ezzel sikerült a tűzifa árát felverni a falusiak legnagyobb bánatára. A megújuló energiaforrások közös jellemzője, hogy amíg a földi lét fennáll, a természet azokat folyamatosan újratermeli. Nem jár együtt felhasználásuk káros gázok kibocsátásával. A biomassza-termelés (a zöld növényzet) fotoszintézis révén folyamatosan kivonja a légkörből a szén-dioxidot, ami az égetéssel keletkezett. A megújuló energiák előállítása belföldön történik, nem import révén. Megújuló energialehetőséggel rendelkezünk bőven. Az ország egyes részein elegendő szél fúj szélgenerátorok hajtásához. Közismert a föld mélyének gazdagsága energetikai célokra felhasználható termálvízben. A jelenleg raktárra termelt kukoricából motorüzemanyag gyártható. A gyengébb minőségű termőföldek parlagfű-mentesítésének legolcsóbb és jövedelmet biztosító módszere energiafüvek és energiaerdők telepítése lenne. Nem kell óriási technológiai fejlesztésekbe sem kezdeni, mert az eljárások széles körben ismertek. Ausztriában, Hollandiában és a skandináv országokban már évek óta alkalmazzák. Megújulásra van szükség a hagyományos energiapolitikában is. Egyértelmű, hogy az orosz gázimportnak konkurenciát támasztani hivatott európai vezeték megépítésének oldalára kell állni. A Nabucco azeri, türkmén és iráni gázt szállítana. Ha az oroszok is akarnak vezetéket építeni, hát építsenek, ez nekünk nem árt. Ha viszont nem épül európai vezeték, a többi gázexportőr előbb-utóbb megegyezik az oroszokkal, és létrehozzák a gáz OPEC-et. A hazai kitermelésű földgáz ügyében is lenne tennivaló. Az ófölddeáki készlet sajnos már koncessziós társaság tulajdonában van. Törekedni kell arra, hogy bányajáradék formájában az állam számottevő bevételhez jusson, és hogy hazai kitermelésű földgázzal versenyképes áron lehessen visszaszorítani az egyre dráguló importföldgázt. Azon már kár sajnálkozni, hogy a mai fogyasztói áron 250 milliárd euró értékűre becsült földgázvagyon kitermelésének joga bagatell koncessziós díjért került ki az állam kezéből. A felsorolt tények alátámasztják, hogy részint megújuló energiaforrásaink felhasználása, valamint az energiapolitika megújítása csak előnyökkel járna. Ezeket az alábbiakban vesszük számításba. Mindenekelőtt a fizetési mérlegre gyakorolt nagyon pozitív hatást kell kiemelni. Évente több mint tízmilliárd köbméter földgázt importálunk Oroszországból. Ez jelenleg évente hatmilliárd dollár kiadást jelent. Ne legyünk álmodozók (merjünk kicsik lenni), és feltételezzük, hogy megújuló energiákkal és növekvő hazai termeléssel kiváltjuk az import 15 százalékát, valamint megépül a Nabucco is, hazánkon keresztül, kellő tárolókapacitással, amiből szükség esetén igénybe is vehetünk. Tudják-e akkor az oroszok kedvük szerint emelni az árat? Nem növünk túl nagyra akkor sem, ha arról álmodunk, hogy az üzemanyag- és áramfogyasztás tíz százaléka belátható időn belül a bioszférából kerül ki. Újabb milliárdos összeggel csökkenhetne az importszámla. Nem elképzelhetetlen az energiaimport-számla négy-öt milliárd dolláros csökkenése. Ez kevesebb külföldi finanszírozási szükségletet és sokkal kedvezőbb hitelfeltételeket jelentene. A nemzetközi hitelminősítők a plafonig ugranának örömükben. A belgazdaságra sem maradna hatástalan az átállás. A megújuló energiákat ugyanis itthon termelnénk meg. Több százezer hektáron gazdaságos termelés folyhatna, olyan környékeken, ahol ma bezárnak, összevonnak és reformálgatnak. 800-1000 milliárd forint azonnal élénkíthetné úgy a magyar gazdaságot, hogy nem növekszik, hanem csökken az importigény, a tovagyűrűző hatásokat nem is számítva. Ennek durván közel a fele az államkasszában landolna adók és járulékok formájában, másik fele pedig vállalkozói nyereségként és munkabérként jönne létre. Olyan növekedési többlet keletkezhetne, ami a magyar állampolgárt és nem csak a bűvös GDP-t gyarapítaná. Kihúzná a talajt az ikerdeficit alól azáltal, hogy csökkentené az importszámlát, ezzel a külföldihitel-felvételi kényszert. A többletadók pedig a költségvetés hiányát csökkentenék. Mindenképpen szólni kell a kedvező környezeti hatásokról, ami együtt jár a bioenergetikával, a csökkenő károsgáz-kibocsátásról, a megműveletlen területek megműveléséről, a rendezett tájkép kialakulásáról. A fizetési mérleg javulása és a növekvő költségvetési bevételek enyhítenék az adósság kamatterheit, gyorsabban tudnánk a konvergenciakritériumoknak megfelelni. Az euró is újra bekerülne a látómezőbe. Ma azonban azt tapasztaljuk, hogy a hatékony energiapolitika hiánya folyamatosan növeli világpiaci energiafüggőségünket, rontja a fizetési mérleget és nagyban járult hozzá a költségvetés eladósodásához is, amit kétségbeesetten próbál megszorításokkal ellentételezni a kormány.

Akadályok a megújulás útjában
A kormány csökönyös energiagyakorlata a legfőbb akadály. Ezt újabban nem is titkolja. Nyíltan az Európai Unió közös érdekeket szolgáló energiapolitika útjába áll. Egyrészt vonakodik elfogadni a megújuló energiák részaránya növelésére vonatkozó ajánlást, és kiáll a konkurencia nélküli gázszállítást elősegítő és a közös céllal szembemenetelő vezetéképítés mellett. Minő pech, hogy nem Kovács László lett az energetikai főbiztos, vele ezt könnyen el lehetne fogadtatni. Azonban mégsem kellene a német utat követni, akik a lengyelek megkerülésével akarnak gázvezetéket építeni. A németek legalább egy súlycsoportban küzdenek az oroszokkal, de mi nem. Mégis kár volt a lengyeleket felbőszíteni. Azóta számos uniós kérdésben kötik az ebet a karóhoz. A megújulás útjában állnak az energetikára vonatkozó törvények és rendeletek is. A zöldáram árát nem törvény szabályozza, hanem miniszteri rendelet. Erre beruházást nem lehet tervezni, mert miniszterek jönnek, mennek, a rendeletek pedig naponta változtathatók. A rendeletek és a törvények a nagy energiaszolgáltatók ízlésének megfelelően készültek jórészt még 1995-ben, az energiaszektorok tömeges privatizálásakor. Ezek nemcsak a fogyasztókat alázták porig, de a nagy szolgáltató kénye-kedvének teszik ki a potenciális kisméretű energiatermelőket is. A megújuló energiák termelésében a mezőgazdaság és a vidék lenne a leginkább érdekelt. Égető szükség lenne erre azután, hogy saját kormánya az uniós tárgyalásokon a magyar mezőgazdaságot cserbenhagyta, konkurenseinél jóval kisebb támogatást biztosít, mint Lengyelország, Szlovénia, Szlovákia, Ausztria. Ráadásul ellenőrizetlenül szabadította a magyar élelmiszerpiacra Európa szemetét. Nem kell messze menni a jó példáért. A határ túlsó oldalán, Burgenlandban láthatjuk, hogy egy elhagyott, pusztulásra ítélt kistérség a helyes energiapolitika révén miként találta meg a számítását. Szükséges lenne, hogy alanyi jogon kiegészítő földalapú támogatás járjon azoknak, akik biomasszát termelnek, hasonlóan a biogazdálkodókhoz. A locsolásra használt szennyvizet is ki kellene vonni a környezetterhelésidíj-fizetési kötelezettség alól. Nagy szükség lenne arra is, hogy a megújulóenergia-termelési projektek előkészítését és felépítését széles körben támogassák uniós pályázatokkal, kockázati tőkével és kedvező feltételű, hosszú lejáratú hitelekkel. Erről messze jelentősége alatt esik csak szó az Európa-tervben. Mindezek ma hiányoznak, pedig lehetnének. Sok mindenre lenne tehát szükség, nagyon sokat kellene még változtatni, hogy ne csak az energiapolitika, de vele együtt a gazdaság is megújuljon, és a nemzet is végre gyarapodhasson. Könnyű lenne azt mondani, hogy ennek útjában csak korrupcióval terhelt magánérdekek állnak. Ennél azonban sokkal nagyobb a baj, mert a rendszert fenntartani vágyók gusztustalan önzésen túl páratlan a rövidlátás és az ostobaság.

A szerző volt miniszter