Mint a nyuszik?

Jól kezdődött a nagyszombat délelőttje: szokásom szerint a Fény utcai piacon vásároltam. Kétórányi alapos körbejárás után megtelt a kosaram friss retekkel, újhagymával, nagy fejű salátával, néhány erős zöldpaprikával, falusi tojással, juhtúróval, pálpusztai sajttal, jó illatú tárkonnyal és rozmaringgal. Az utóbbi fűszereket báránybordához vettem. Barkát akartam még vásárolni a piac előtt álló öreg néniktől. Elindultam a megrakott kosárral, amikor a Moszkva tér felől három kisbusz érkezett: csikorgó fékezéssel megálltak a szűk Fény utcában, és ordibálva kiugráltak belőlük szürke egyenruhás emberek. Voltak vagy tizenöten. A fiatalabb, éber alkalmi árusok felkapták a tulipános és uborkás papírdobozukat, mások az eladásra kínált zoknikkal, bugyikkal rohantak a Retek utca felé. Az egyik szürke egyenruhás egy varkocsba font, fekete hajú nő után vetette magát, aki tüstént felvette a nyúlcipőt – az üldöző vesztére, mert az megbotlott a járdaszegélyben, és a sörhasára esett. Közben két villogó rendőrautó is érkezett. Fiatal rendőrök állták el az utca nagy részét, zavart okozva a húsvéti piaci bevásárlásra igyekvők és onnan jövők között.
Akiket sikerült elfogniuk, azok többnyire petrezselymet, zellerlevelet, fűzfabarkát, aranyvesszőt áruló öreg nénik voltak. Ők nem tudtak, nem is akartak elfutni. „Vén banyák!” felkiáltással rángatták, tuszkolták, lökdösték befelé őket a kisbuszba. Mellettem egy idősebb úr szólalt meg: Nem szégyellik magukat ezek a Demszky-huszárok? Ám egy éltesebb, terebélyesebb asszony meg a társa, akivel fokhagymát árultak, igencsak megeresztették a hangjukat. Az egyik sivítva mondta a magáét: „Ne merj hozzám nyúlni, te parasztgyökér! Mit bámulsz rám? Mondd ki azt a szót, hogy ki vagyok, nevezz meg engemet, úgysem mered, te fajgyűlölő! Ti mind azok vagytok!”
Mielőtt folytatódott volna ez az egyoldalú diskurzus, a „rend őrei” amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan eltűntek, jobbnak látták faképnél hagyni a két asszonyt meg a köréjük gyűlt, morgolódó tömeget. Beugrottak a járműveikbe, és a „túszul ejtett” szerencsétlen öregekkel együtt elhajtottak. Többen méltatlankodtak: „Miért kell az idős, nyugdíjas emberekkel így elbánni? Miért ezeket a senkinek nem ártó »nyuszikat« kell bántani, és ilyen erővel?” – kesergett egy szintén idős asszony, akinek a szatyrában négy cserepes árvácska virított.
„Jó, jó, adózzanak az engedély nélküli árusok, de ezek filléres, biztosan maguk termelte portékát árulnak – mondta egy fiatalabb nő szemben velem –, miért éppen velük kezdik a rendcsinálást? Ebben az országban náluk nagyobb seftelőket, nagyobb rablókat nem lehet találni?”
Elgondolkodtató e spontán feltett kérdés meg a látott eset. (Nem először voltam tanúja mostanában ilyesminek, legutóbb a Népliget melletti metróaluljáróban.) Nálam is volt két csokor szép friss petrezselyem, darabját harminc forintért vettem az egyik elhurcolt öregasszonytól a piacra menet. A néninél volt még vagy harminc csomag, az egész alig tett volna ki ezer forintot. Ezer forintért ekkora cirkuszt csapni, ekkora erődemonstrációt felvonultatni az adózó polgárok pénzén? Hát hol élünk? Mintha tudatosan ülnének fordítva a lovon már hosszú ideje bűnüldöző hatóságaink. Nem az olajszőkítőket üldözték, hiszen az államnak sok száz milliárd forintos kárt okozó csalók közül talán senki nem került börtönbe. A Baumag szövetkezet milliárdos károkozásának főkolomposai évek óta szabadon járnak-kelnek. Ingatlanspekulánsok, százmilliós adócsalók, a privatizáció gyanús körülmények között meggazdagodott nyertesei a külföldre menekített, bankokban kamatozó, ingatlanba fektetett óriási vagyonukkal nyugodtan alhatnak. Mintha csak a kisember lenne a közellenség, akinek még számít ezer forint is. Mintha a rendesen adózó állampolgár lenne a közellenség, akit vég nélkül lehet újabb sarcokkal terhelni.
Való igaz, az emberek többsége fél. Behúzza a nyakát, ha igazságtalanság éri. Ez a tömeges félelem, megfélemlítés a Rákosi-korszakban kezdődött, és a Kádár-korszakkal folytatódott. Nem véletlen, hogy az egészségügy most folyó teljes leépítését, milliárdos kórházvagyonok, egészségügyi központok felszámolását és várható átjátszását az ország népe tehetetlenül figyeli. A kormányzati zsarolással szemben nem volt képes egységesen fellépni sem a kórházszövetség, sem a kórházak igazgatói és fenntartói, mindössze a polgári ellenzék törvényes ellenállása lassítja a végzetes folyamatot. Azt hittük tizenhét éve, hogy a hatalomtól való félelemnek örökre vége szakad. Jön majd a demokrácia az általunk választott, demokratikus vezetőkkel. Aztán jött a csalódás. Mostanában szokták mondogatni lemondóan: a mi népünk birka nép, behúzza fülét-farkát. Mint a nyuszik teszik félelmükben. A magyarok elvesztették a tartásukat, a gerincüket.
Azonban ezekkel a sommás ítéletekkel óvatosan kell bánni, könnyen sántíthatnak. Ne felejtsük el a jobbágyfelszabadítás előtt álló, évszázadokig idegen elnyomás alatt élő magyar nép váratlanul kirobbant, világra szóló forradalmát és szabadságharcát 1848–49-ben. Vagy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, amely a felgyülemlett törvénytelenségek, milliók tulajdonvesztése, jogfosztottsága és az idegen megszállás miatt és ellen robbant ki. A szocialista rendszer álma nálunk foszlott szét először Kelet-Közép-Európában 1989-ben. Mindhárom esetben fontos hatást gyakoroltunk a kontinens történelmére.
Nem tudom, még meddig tartható ez a lehetetlen, kiszolgáltatott és megalázó „mint a nyuszik” állapot, de az utcán, a piacon, az emberek között járva egyre érezhetőbbé válik, hogy nem szabadna tovább feszíteni azt a bizonyos húrt, mert ha végül elszakad, az kiszámíthatatlan és beláthatatlan következményekkel járhat. Hacsak nem arra számítanak valakik, hogy abból is ők húzhatnak majd hasznot.