Pluszpontok a felsőoktatásban

Régóta sejtem, hogy rosszul nevelem én a gyerekemet, mondta egy ismerősöm gondterhelten. Tanul késő estig, pedig szép leány. Amikor a barátnői buliznak, ő háromszor is meggondolja, velük menjen-e, annyira készül az érettségi megméretésre. Amásodik nyelvvizsgáját nyűvi, izgul, hogy sikerül-e, pedig az elsőt gond nélkül, elsőre letette. Vállalkozott az emelt szintű magyar érettségire, mert azért plusz hét pontot kaphat, ha jól teljesít. A barátnőm lánya, folytatta ez a szomorú anya, egészen más életet él. Butának nem mondanám, csak nem kitartó, és a tanulás tulajdonképpen nem igazán érdekli. Bulizik, ha csak teheti. Tavaly nem vették fel, elment dolgozni. Most teherbe esett. A barátnőm azonnal orvoshoz akarta vinni, de elolvasták a felvételi tájékoztatót, és meggondolták magukat. Miért is vetetnék el a gyereket, hiszen ez plusz nyolc pont! Még többet is hoz, mint az emelt szintű érettségi vagy a nyelvvizsga – és mennyivel kevesebbet kell érte brusztolni…
Sok mindenért lehet ma pluszpontokat kapni. A rendelet szerint a hátrányos helyzetű jelentkezőket, az árvákat, a fogyatékkal élőket, a sportolókat, és most tessék, idézem a Felvételi tájékoztatóból: „aki a jelentkezési határidő és a felvételi döntés közötti időszakban gyermeke gondozása céljából fizetés nélküli szabadságon lévő, terhességi-gyermekágyi segélyben (tgyás), gyermekgondozási segélyben (gyes), gyermeknevelési támogatásban (gyet) vagy gyermekgondozási díjban (gyed) részesül”.
A mesterképzési oktatásban a másállapot vagy az anyaság korai időszaka plusz tíz pontot(!) jelent.
Régen, amikor már megszűnt a munkás- és parasztfiatalok politikai hátterű, felvételi nélküli beözönlése a felsőoktatásba, az állam egy idő után rádöbbent, hogy nem szül jó vért a kivételezés, nem érdemes senkit se benyomni, mert nem fogja megállni a helyét. A hatvanas és hetvenes években azért még bejutottak az egyetemekre felvételi eredményeiktől függetlenül a Szocialista Hazáért Érdemrend tulajdonosainak gyermekei, ha nem is nagy számban. Az egyetemi közösség (beleértve diákokat és tanárokat is) nagyjából tudta, kik a szochazások, és kicsit meg is vetette őket. Tudásuk nagyon ritkán érte el a kívánt szintet, és ettől a tisztességesebbek maguk is szenvedtek. Vizsgáikat nem tudták letenni, szigorlatokon nem állták meg helyüket. Közülük volt, aki abbahagyta az egyetemet, esetleg úgy, hogy elment szülési szabadságra.
Az egyetemi tanulás és a gyermekvállalás két meglehetősen különböző dolog. Nem szerencsés a kettőt összekeverni. A nőkben mindkettőre megvan a lehetőség, szerencsés esetben a képesség is. Mégis, megkockáztatnám, hogy ha nem a Cosmopolitan-karrierre termett asszonyok sportosan lerendezett magánügyeiből akarunk élettapasztalatot gyűjteni, akkor meg kell állapítanunk, hogy eléggé más belső értékeket és érzelmeket mozgósít egy nőben az anyaság, és megint más képességeket, attitűdöt a félévenkénti felkészülés a vizsgákra. A tanulás ma már nemcsak tudásszerzés, hanem egy versenyhelyzet tudomásulvétele is. Ma egészen más indítékok alapján választanak egyetemi továbbtanulási területet a középiskolás végzős diákok. A hajlam, a kedv, az érdeklődési terület ma könnyebben háttérbe szorul, mint húsz évvel ezelőtt, mert a harc kemény, az álláslehetőség kevés, és a szülők esetenkénti munkanélkülisége vagy könnyen veszélybe kerülő munkahelye a diákokban a pragmatikus énjüket erősíti. Mindezt nagyon szerencsétlen fejleménynek tartom, hiszen jó néhány érettségiző gyerek egy önmagára erőszakolt választás terhe alatt akarja folytatni tanulmányait, és ezzel szinte borítékolja majdani boldogtalanságát, korai kiüresedését. Őket csak azzal tudom vigasztalni, hogy a hajlam és a tehetség hatalmas erő, és egészen lehetetlen ösvényeken is utat tör magának. Egyik legtehetségesebb egyetemi csoporttársam cipőipari technikumban végzett, és háromszor felvételizett arra a bölcsészettudományi karra, amelynek aztán megbecsült tanára lett.
Az egyetemen a leggyakrabban a kismamák morzsolódnak le. Tisztelem azt, aki, ha a sorsa úgy hozta, s a tanulás ideje alatt teherbe esett, megtartja gyerekét, és elhalasztja tanulmányait. Az azonban helytelen szemlélet és rossz sugallat, hogy a kismama úgyis annyira ráér, járjon be az egyetemre, könyvtárazzon, vizsgázzon, válassza el időnek előtte a kicsinyét, és meglesz a diploma hamar, a gyerek se fog belesántulni, hogy mások foglalkoztak vele. Ha valaki ezt kényszerhelyzetben teszi, azt csak sajnálni tudom, és kitartást, sok erőt kívánok neki. De eleve, mintegy államilag, nyelvvizsgánál is többet érő pluszpontokkal arra inspirálni egy nőt, hogy terhesen vagy tejével még táplálva csecsemőjét, egyetemi tanulmányokat folytasson, nos, ez hiba. Egy gyereknek szüksége van az anyjára, szüksége van – védőnők javaslata szerint körülbelül tíz hónapig, egy évig – az anyatejjel való táplálásra, és arra a törődésre, hogy „a mama” számára ő a legfontosabb. Végül is meg lehet valósítani azt az artistamutatványt, hogy nyolckor megszoptatjuk a gyereket, rábízzuk a szomszédra, a nörszre vagy a nagymamára, aztán rohanunk be az előadásra, valahol belapátoljuk az ebédet, és két szeminárium között hazarohanunk a következő szoptatásra, utána vissza a könyvtárba. Ismertem olyat, aki ezt megtette. Nagyon büszke volt rá egy darabig, csak aztán két hónapon belül elment a teje, a gyereke attól kezdve állandóan beteg volt, és a sokak által csodált teljesítményű hölgy elég hamar rászokott az idegcsillapítókra. Semmi sincs ingyen. A gyerek teljes embert követel magának, legalább egyet: az anyját. Hogy ez a korszak meddig tart, arról ideális esetben nem a szülő dönt, hanem a gyerek. Mi, felnőttek, igen sokszor melléfogunk – de egy csecsemő még nem tud tévedni. És akaratát elég határozottan ki is szokta fejezni: csak figyelni kell rá.
Nem szeretném, ha bárki olvasó mindebből azt a következtetést vonná le, hogy az állapotos nők mintegy megbutulnak. Éppen ellenkezőleg: nincs elvontabb élmény a terhességnél. Az egész filozófiatörténet másról szólna, ha terhességük hónapjait el nem felejtett nők írták volna meg a legfontosabb műveket. Ezt a testi és szellemi más állapotot azonban nem lehet átélni kutyafuttában. Meg kell adni a módját. A másállapotban lévő nőnek engednie, hagynia kell, hogy érzései, gondolatai a magzata körül forogjanak. Lehet, hogy per pillanat nagyszerű ötletnek tűnik, hogy úgy tesz, mintha nem is lenne terhes, úgy öltözik, feszes ruhákat hord, tízcentis sarkú cipőkben jár. De mindezzel valójában egy kordivat szolgájává alázza magát, és már előre alárendeli gyerekét a körülmények hatalmának.
Nem tudok olyan fölmérésekről, hogy egy nő milyen gyakran kerül szembe a kegyetlen alternatívával: a gyermekemet elválasztani, vagy a gyerekemet választani? (Gondolom, ennél jobban jövedelmez a főiskolások körében végzett rasszizmusfölmérő tevékenység.) Ismertem olyan munkahelyet, ahol az egyébként női vezető megajánlott egy hivatali előbbre jutást az átlagnál eszesebb beosztottjának, amennyiben az hajlandó lett volna elválasztani a gyerekét.
Minél inhumánusabb egy kor, annál inkább azt követeli a nőktől, hogy terhesen se legyenek más állapotban. A szocializmusban traktorra ültették a nőket, méhük állandó rázkódásának következményeivel néhány orvoson kívül senki nem foglalkozott. A gyárakban terhesen ugyanúgy kellett dolgozniuk, mint társaiknak. Csak az emberségesebb szakaszban rögzítették munkavédelmi előírások a terhesek bizonyos fokú kíméletét.
Ma másképpen inhumánus a kor. Zárójelbe teszi, ami fontos, és agyonreklámozza a lényegtelent. A trendi másállapotos nő zárójelbe teszi az anyaságát. Az emancipált terhes nő súlyos önértékelési zavarokkal küzd, ha azt hiszi, neki úgy kell helytállnia, mint egy férfinak. Nem. Neki úgy kell helytállnia, mint egy nőnek. Egy igazinak. Aki zárójelbe teszi azt, hogy ő másállapotban van, annak nem lesz lelkiereje elviselni azt, amikor a fiatalon trendinek tűnő, érettebb szemmel velejéig inhumánus kor majd őt teszi zárójelbe gyerekestül mint lényegtelent. Zárójelbe teszi a nehezebb megélhetés, a fölemelt rezsiköltségek vagy éppen az egyetlen tollvonással megszüntetett családi adókedvezmény üzenetével.
A stressz a vizsgák természetes velejárója. Növeli a belső feszültséget, de adott esetben a teljesítményt is. A vizsgadrukk egy darabig segít mindenkiből kihozni a maximumot, de egy ponton túl a teljesítmény látványos romlását eredményezi. A diák a vizsgaidőszakban kávékkal és energiaitalokkal fokozza teljesítményét, segíti meghosszabbítani az éjszakába nyúló tanulás óráit. A terhes nőnek nem szabad sem cigarettáznia, sem kávét innia. A még szoptató kismamának sem. Az éjszakai tanulás, a mesterséges ébrenlét, az idegrendszert izgató kávé és cigaretta fokozhatja a szellemi teljesítményt, de a tejmirigyekre és a kisbaba idegrendszerére katasztrofálisan hat. S amennyiben nem az a dolgunk, hogy megírjuk a Hajnali részegséget, hanem hogy jól aludjon a kisbabánk, jobb nem rágyújtani, és nem dönteni magunkba a kávét.
Aki rosszul szeret, az valójában gyűlöl. Aki rosszul segít, az árt. Néhány nappal ezelőtt tette szóvá a Jövőnk műhely konferenciáján csöndes, meditáló hangján a valamikori polgári kormány oktatási minisztere, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket nem pluszpontokkal, hanem tanfolyamokkal, felkészítéssel kellene segíteni, hogy egyetemre juthassanak. A foglalkozáshoz, a törődéshez, a felzárkóztatáshoz persze pénz kell. Könnyebb adminisztratíve odavetni pluszpontokat azoknak, akiknek egészen másfajta segítségre lenne szükségük.
Nem a bejutást kell igazságtalan előnyök biztosításával megkönnyíteni azok rovására, akik kemény tanulással mérkőznek a felsőoktatási helyekért. Segíteni kell a hátrányos helyzetűeknek, a kismamáknak, mindenkinek, aki rászorul. De okosan. Nem a józan ész és az igazságosság elvei ellen.
Arra nem is merek gondolni, hogy a terhességet és kiscsecsemő-gondozást az egyetemre jutásnál pluszponttal jutalmazó rendelet kiagyalói maguk is tudták, hogy rossz döntést hoznak, csak eleve arra számítottak, aki gyereket vár vagy gondoz, az úgyis lemorzsolódik: így a betöltött létszám illúziója mellett a tanulást abbahagyók révén ennyivel is kevesebb értelmiségi rontja a levegőt e kies hazában.
Ezer emberséges formája lenne a terhesek és kisgyerekesek segítésének. Ez a rendelet nem ezek közé tartozik. Nem tudom, kinek jutott az eszébe (ha nem túlzás itt ez a szó), hogy terhesek és gyesen lévők a valódi tudást megszerzett diákok rovására jókora pluszpontrúgással landoljanak egyetemeinken. Abban sem vagyok biztos, hogy egy sportolót mondjuk a bölcsészkarra pluszpontokkal kellene besuvasztani. Semmi kifogásom nincs az ellen, ha ő a Testnevelési Egyetemen előnyt élvez. De egy okos, kicsit tán nyápic mai Szerb Antal előtt előnyt élvez az irodalomszakon? Könyörgök: miért?
Persze, ha az a cél, hogy sok tehetséges gyerek az ilyen-olyan okokból pluszpontokkal jutalmazottak miatt ne kerüljön be a felsőoktatásba, akkor cikkem tárgytalan. Akkor csak annyit jegyzek meg: még néhány ilyen rendelet, és az egész felsőoktatásból felsőoktatás lesz.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő