Reformdiktatúra vagy civil forradalom

Március 15-én ki-ki a saját szabadságát ünnepelte, az elit is, meg az utca is. A bökkenő, hogy a kettő kibékíthetetlen ellentétbe került, és átjárhatatlan kordon választja el egymástól, ami összeegyeztethetetlen a demokráciával. Amíg az okok nem változnak, a leglátványosabb kordonlebontás is csak tüneti kezelés.
Ugyanakkor ’48 szelleme sem összetévesztendő ’48 kísértetével. Nem lehetséges jobboldali vagy baloldali forradalom, mert az polgárháborút jelent. Minden valóban forradalmi mozgalom lényege, hogy népfrontos akcióegység alakul ki a hatalommal szemben, vagyis az uralkodó elit kisszámú kiváltságos tagjával szemben össznépi ellenállás bontakozik ki. Tehát a forradalom ismérve, hogy az elit végzetesen elszigetelődik a társadalomtól. Ma ennek durván egyértelmű jeleit láthatjuk. A politikai osztály már saját választóinak nagy többségével szemben is bármikor kész elitérdekeit érvényesíteni, ha kell, erőszakos eszközök, rohamrendőrök, vízágyú vagy gumilövedék bevetésével. Ezért ma leginkább a civil társadalom önszerveződését és akcióegységét szükséges előmozdítani.
Az ideológiai polgárháború fenntartása
Ezt a „politikai elitet” a szellemi felelőtlensége hívta létre, ahogy a „csőcseléket” is. Alighanem a szellemi elit felelőssége a legnagyobb, amikor eldönti, melyik oldalra áll. Feladva maradék elitstátusát az értelmiség kiszolgálja és elitként ajnározza a politikai osztályt, bár tudja, hogy nem méltó rá. Ami még rosszabb: magával is elhiteti, hogy az utcán csak szélsőjobbos csőcselék zavarog, ahelyett, hogy képes lenne az össztársadalmi érdekben magára találni, és felismerni, hogy elsősorban rajta áll: márciusi ifjak vannak az utcán vagy randalírozó csőcselék. Október 23. óta az értelmiség nem engedheti meg magának többé a luxust, hogy továbbra is az egyre diktatórikusabb politikai elitet támogassa. Főleg azt látva, hogy a rendszercsere óta gyakorlatilag minden politikai funkcióból kiszorították azokat, akik nem adták fel szellemi függetlenségüket, amely nélkül bárki megszűnik értelmiséginek lenni. Megmondóembernek lenni ma nem jelent mást, mint az uralkodó elit érdekeit megmondani és minden területen képviselni a tulajdonában lévő médiában. Ráadásul nem is olyan nagy pénzért teszik, sőt: megmondójelöltek esetében akár fillérekért. Szellemi feladatának és felelősségének olcsó elárulásában gyakran éppen az ifjú nemzedék jeleskedik. Siránkozzanak mások a gazdasági helyzet miatt – az ország jövőjére nézve a generációs önfeladás a súlyosabb válságtünet.
Pedig itt az alkalom, hogy nagy levegőt vegyünk és megnézzük, milyen a másik oldalon, hogy nem jobb-e a szabadságot és az össztársadalmi érdeket képviselni, mint egy ilyen pocsék „elit” érdekeit ilyen megalázó zsoldért kiszolgálni. Legalább magunknak ne hazudjunk már: az utcai „csőcselék” össztársadalmi és gazdasági hatásait tekintve még mindig kevésbé erőszakos és kevésbé csőcselék, mint a most kiszolgált politikai elit. Ha még az ökológiai szempontok prioritását is hozzá vesszük, akkor az utcai csőcselék egyértelműen kevesebb kárt okoz, kevésbé veszélyes és kevésbé szélsőséges, mint a globális érdekek kiszolgálói, akik érdekében most megmondóembereik lecsőcselékezik az utcát. Ha utánajárnának, kik is azok, észre kellene venniük, hogy (a véletlenül arra járó provokátorok táborát leszámítva) nem szélsőjobbos huligánok, hanem a külvárosi prolik mentek az utcára, ahogyan 2005 őszén Franciaországban is ők jelezték először a mély válságot, mielőtt a zömében középosztálybeli diákság tavasszal folytatta volna a tiltakozó mozgalmat.
Ne beszéljünk félre: Magyarországon ma nincs is politikai elit, csak egy új uralkodó osztály, amely saját képviselőit nevezteti politikai elitnek a tulajdonában levő médiában. Szellemi elit viszont lenne, vagy lehetne a politikaitól függetlenül. Többek közt a szellemi elit társadalmi felelősségének felismerése miatt jött létre ősszel az Országos Civil Fórum, bár ma talán a Petőfi Körnél is határozottabb szerepvállalásra lenne szükség, miközben az értelmiségben mintha még annyi tartás sem lenne, mint a Rákosi– Kádár-érában volt. A hatalom és tömegmédiája nyilván a népfrontos akcióegység ellen dolgozik a civil társadalom megosztásával. Legelemibb érdeke, és önkényuralmának fő eszköze a társadalom bal-jobb megosztása, a permanens ideológiai polgárháború fenntartása, amely ma az elit által fenntartott értelmiség fő politikai tevékenysége. Amíg a társadalom megosztott, amíg legerősebb csoportjai kizárólag egymás ellen, és így tulajdonképpen saját közös érdekeik ellen hadakoznak, addig az elit pozíciója tovább erősödhet. Ha viszont a bal-jobb menetelést diktáló polgárháborús ideológia nyilvánosan lelepleződik, ha a politikai elit diktatúrája egyszerre összeomlik, a nép szükségképp felismeri valódi zsarnokait, és egységesen ellenük fordulva egy pillanat alatt szétmorzsolja hatalmukat, ahogy azt a nagy forradalmak vagy akár ’68 történelmi példái mutatják.
Megvezetői folyvást azt sziszegik és duruzsolják a népnek, hogy jobb „otthon maradni”. A „csendes többség” otthon marad, nem politizál az utcán, sőt, sehol. Mintha csak a hatalomé lenne az utca, a köz, meg a közügyek, és nem a népé. Mintha csak a parlamentben lehetne politizálni, vagyis csak az elit politizálhatna. És még ezt nevezik demokráciának! Egyszerre mégis ráébredhet az istenadta választópolgár, hogy az utcán is otthon lehet, sőt: valójában a nép van igazán otthon az utcán éppúgy, mint a közéletben. Mindabban, amit elvettek tőle és amit egyetlen mozdulattal ismét visszavehet. ’48 és ’56 ünneplése a demokrácia élményét jelenti. A szabadság pont olyan egyszerű, mint a szerelem, de épp olyan titokzatosan nehéznek tűnő és megfoghatatlannak tetsző is.
Névleges, kisajátított demokrácia
Az utca, a köz kisajátításával párhuzamosan az egész politikát kisajátítják, mikor folyvást azt kommunikálják, hogy ahhoz az ő különös „reformszakértelmük” kell. Azt a nép nem érti és nekik kell elmagyarázni. Pedig egy demokráciában pont fordítva lenne: az ilyen demagóg szakpolitikai elitnek nem kéne politikával foglalkozni, mert az leginkább a népre, a választókra tartozik. Amit szakértői kormánynak, szakpolitizálásnak neveznek, az még az általuk átírt alkotmány alapján is a szó eredeti görög értelmében demagógia, azaz népmegvezetés, mellyel a népuralmat jelentő demokráciát névlegessé teszik, és saját érdekeik szolgálatába helyezve kisajátítják. Nem nekik, az elitcsőcseléknek kéne politikával foglalkoznia, hanem nekünk, civileknek. Valóban demokratikusan választott képviselőink sem politizálhatnának másképp, ha erős és folyamatos civil kontroll alatt lennének (ha visszahívhatók lennének), aminek ma nyoma sincs. A gyakorlat olyan távol került még a fazonigazított alkotmányban leírt elvektől is, hogy a civil demokrácia megteremtése már valóságos civil forradalomnak tűnik. Ennek kezdete a politizálás kiváltságának visszavétele az elittől, ha nem hagyjuk, hogy elhitessék velünk: ehhez ők értenek, jobb rájuk hagyni, akár mint a kormányzás nagyszerű feladatát, akár mint szükségképp mocskos hatalmi játszmát – eziránt mi civilek inkább ne is érdeklődjünk, legyünk apolitikusak. Vagy álljunk be az elit valamelyik táborába támogató csőcseléknek, esetleg pártkatonának. Mintha nem lenne más lehetőség: a civil politizálás, amit a görögök demokráciának neveztek.
Akármennyit csőcselékez az elit médiája, azért érzékelhető a változás: az utca emberének egyre inkább saját tapasztalata és saját véleménye van a politikáról, a köz ügyeiről (latinul: res publica = közügy, a köz dolga). A járókelők közül feltűnően sokan beszélnek a politikáról, mint saját élményükről, mint ami az övék is. A politika újra közügy lesz, és nem csak az elité, nem csak a hatalomé. Az emberek kizökkentek a megszokott rutinból, melyben úgy tűnhetett, mintha az elit pártjain és tömegmédiáján keresztül kizárólagosan birtokolná a politikát. Ez a valódi demokrácia és a civil forradalom esélye szempontjából legfontosabb, a döntő változás.
Milicistákkal a nép ellen
Láttuk március 15-én, hogy a fővárosi kormányünnep szónokait és a néptől kordonnal védett díszvendégeit az „Elit Védelem” tartotta távol a közönségtől – saját választóiktól is. Nyilvánvalóvá vált, hogy a jogegyenlőség elvére és ’48 forradalmi hagyományaira hivatkozó köztársaságban vannak, akik magukat politikai elitnek kikiáltva immár leplezetlenül úgy viselkednek, mint akik egyenlőbbek a többieknél. A politikai osztály ismét nyíltan uralkodó osztályként lép fel, és a demokratikus elveket egy nyíltan diktatórikus eszközöket alkalmazó demoligarchiaként működteti. Mintha a demokrácia csak az elitoligarchia hatalmát leplező látszategyenlőség fenntartását szolgáló politikai demó lenne. Senkit se téveszszen meg a választások négyévenként lefuttatott látványdemokratikus médiademója. A pártprogramok ígéreteivel látszólag ingyen megkapjuk a demóprogramot, de ez csak marketingillúzió, mert tényleges használata nagyon sokba kerül, és főként azoknak hoz hasznot, akiktől „ingyen” kapjuk. Sőt: továbbra is ők maradnak jogtulajdonosai a demónak, bármennyit fizetünk is érte. Így működik a demoligarchia rendszere. A reformdemó esetében pedig már kezdettől fizetnünk kell mindenért, és még így sem biztos, hogy megkapjuk érte a talán nem is létező, soha meg nem valósuló programot. Akinek nem tetszik, az tüntethet, amíg meg nem unja – vagy ők meg nem unják és rá nem küldik a karhatalmat.
A miniszterelnök, a milliárdos, szocialista ünnepi beszédében saját neoliberális pénzbehajtó reformjait mondta a ’48-as forradalom folytatásának. Sőt nyíltan meghamisítva a történelmet, 1848 forradalmát is reformnak, az Országgyűlés forradalmának nevezte, eltagadva a nyilvánvaló tényt, melyet mellesleg éppen március 15-én ünneplünk, hogy az utca és a nép forradalmi fellépése döntő volt a forradalom győzelmében. Majd pont a nagytőke miniszterelnöke fog itt forradalmat csinálni nekünk pénzbehajtó államreformjával! Még ezt is el kéne hinnünk? Pedig azt gondolhattuk, hogy az őszödinél nagyobbat már nem lehet hazudni. Miközben a miniszterelnök a forradalomról szónokolt, az utcán láthattuk, mit kell ez alatt értenünk és mit jelentenek a Művészetek Palotájában pufogtatott frázisok az alattvalók számára a gyakorlatban. Mert pontosan eközben indult meg rendőreik rohama az utcán összegyűlt tüntetők ellen. Így ünnepelte a hatalom elitje március 15-ét. Ahogyan október 23-án is az elitünnepség közben milicistáik bevetésével védték népuralmukat a néptől.
A pártrendszer visszásságai
Sokan megfeledkeznek róla, hogy a szokatlan intenzitású utcai ellenállást épp az elithatalom őszödi lelepleződése váltotta ki. A népképviselettel nyíltan visszaélő, és a választásokat bevallottan manipuláló politikai osztály arroganciája volt a kiváltó ok. Aztán a szintén példátlan rendőri erőszak vezetett a további utcai erőszakhoz. Gyurcsány Ferenc hatalomkoncentrációja nem csupán személyes arrogancia, nem csupán a köztársaság alapelveit sértő egyszemélyi hatalom rendszerének kiépítését jelenti, hanem elsősorban a politikai elit egyre nyíltabb és egyre diktatórikusabb hatalomkisajátításának megnyilvánulása. Aki bedől a tömegmédia által gerjesztett gyurcsányorbánozó bal-jobb polgárháborúnak, az kész az általa épp gyűlölt zsarnokot saját pártvezérével felváltani, így akár az elit egész látszatdemokráciája tovább működhetne. Az elitpártok rendszerének diktatórikusságát szépen megmutatta, hogy nemrég ellenjelölt nélkül és a kádári választásokat idéző többséggel újraválasztottak egy-egy „baloldali” és „jobboldali” pártvezért. És Kóka vajon mennyire bázisdemokratikusan lett párt-vezérigazgató?
Az „elit-ellenzék” vezetője az új arisztokráciát jelölte meg a demokrácia ellenségeként, vagyis magát az elitet. Kérdés, hogy az ellenzék mennyiben beszélhet úgy, mintha nem lenne a politikai osztály része. Mi a civil garancia, hogy a következő választásokon nem csak az elit által vezetett pártok jelöltjei közül lehet majd választani? Az elit tulajdonában levő tömegmédia kampánya alapján. Ki van ez találva. Hogy lesz ebből civil alternatíva? Tudjuk: elvben bárki előtt nyitva áll a politikai karrier lehetősége, azaz bekerülhet a politikai elitbe. Ennek módját és feltételeit részben ismerjük, a többit meg nem nehéz kitalálni. Az biztos, hogy engedelmes pártkatonaként kell kezdeni az efféle politikai karriert.
Fogyatkozik a szabadság levegője
Az alapkérdés rém egyszerű. Amióta a görögök kitalálták a demokráciát, mindig választani kellett a politikai elit uralma és a szó szerint népuralmat jelentő demokrácia között. De a demokráciát azzal is eléggé csúffá tennék, ha valódi elitként uralkodnának, ha valóban egy új arisztokrácia kezébe került volna a hatalom, és nem egy ilyen szedett-vedett társaságról lenne szó. Tényleg: kik ezek? Attól, hogy valaki benősül az exkommunista elitbe, és ki tudja, hogyan meggazdagodik a rendszercsere eredeti tőke-újrahalmozása idején, ugyanúgy nem lesz igazi arisztokrata, ugyanúgy nem lesz méltó az elit minősítésre, mint ahogy a gátlástalan politikai törtetés karrierizmusa sem tesz valakit bölcs államférfivá. Épp ellenkezőleg. Még karizmatikus vezetőnek sem kell lenni a sikerhez egy ilyen kontraszelektív rendszerben, ahol a leghatalomvágyóbbak, vagyis a demokratikus hatalom gyakorlására legméltatlanabbak diadalmaskodnak. Őszödi beszédeik mutatják, milyen közönségesek maradtak mindvégig. Inkább bugris proli-parvenük, mint új arisztokrácia. Nem mintha egy másik vezér vagy másik oldal kultúrjobboldali marketingje által megkövetelt választékosabb beszéd és kulturáltabbnak tetsző referenciák elfeledtethetnék ugyanazt a problémát.
Mire vár még a civil társadalom? Milyen megszorítások, miféle elitállam-védelmi alakulatok, miféle kordon és rohamrendőrállam kell ahhoz, hogy éljünk az alkotmányban biztosított demokratikus szabadságjogainkkal (a sztrájkjoggal), és képesek legyünk felismerni az össztársadalmi érdek legevidensebb követelményeit, saját közös érdekeinket? Pont egy szabadpiacot hangoztató rendszerben kéne emlékeztetni arra, hogy a szabadság lenne a legfőbb húzóereje még a gazdaságnak is? Egy okkal több, hogy a szabadságot válasszuk a reformdiktatúra helyett.

A szerző filozófus