Tükör a rágalmazásbizniszben utazóknak

Külső érdeket itthon sokféleképpen lehet szolgálni. Mindenesetre ebben 1919 óta kommunista csoportok bizonyulnak a legkitartóbbnak és a leghatékonyabbnak. Együtt alkalmazzák az erőszakhatalom és a rágalmazás eszközeit. Hogy ezt miért vállalják? Személyes és csoportos magatartásukat korábban eszmei és politikai azonosulás is táplálta. Újabban nyers uralmi célokat követnek.
Magyarországon ma részükről ilyen célok érvényesítésével találkozunk. Önmegnevezés szerint ők alkotják a szocialista–liberális kormánykoalíció körét. Uralmi körről van itt szó, hiszen folytonosság működik kormányon, ellenzékben, az egész társadalmi és gazdasági tér elfoglalásának szándékában. Ennek az uralmi körnek az alapja az 1956-os nemzeti forradalom leverésével keletkezett. A folytonosság aztán az uralmi célszerűséghez alkalmazkodva járta végig például 1982, 1989, 1991 és 2006 állomásait. Vessünk egy-egy pillantást ezekre az állomásokra!
1982. A kommunista birodalom politikai és gazdasági megrendülésének hatására a magyarországi pártállam arra kényszerült, hogy titokban amerikai hitelt vegyen fel. A bővülő hitelek visszafizetésének állami garanciája az országot egyoldalúan kiszolgáltatta a globalizációs tőkepiacnak.
1989. Az amerikai–szovjet érdekövezeti egyezmény előkészítette a hazai rendszerváltozást. A globalizációs tőkepiac a gyors terjeszkedés fejében folytatólagossá tette az együttműködő pártállami utódcsoportok uralmi helyzetét. Tőkegarancia viszonozta a politikai garanciát – az ország rovására.
1991. Az első szabad választást 1990-ben a nemzeti polgári oldal nyerte, de a létező uralmi viszonyokat nem bírta gyökeresen megváltoztatni. A folytatólagos uralmi kör a kiváltságait megosztotta a globalizáció hazai liberális ágával, Demokratikus Charta néven megújítva a közös uralmi alapot. Ez az uralmi kör 1990-ben hatalomátvételt, majd 1991-ben kormánybuktatást kísérelt meg.
2006. A szocialista–liberális uralmi kör 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban győzött az országgyűlési választásokon. Vele szemben a nemzeti polgári oldal 1998-ban megint kormányt alakíthatott, majd kétszer vesztett. Közben a szocialista–liberális uralmi kör mind szélesebben érvényesítette a globalizációs tőkepiac érdekét, az ország kiszolgáltatottsága így történelmi mélypontra zuhant.
Hosszú idő telt el az 1991-es Demokratikus Charta óta. Úgy tetszik, ennyi idő kellett a mai uralmi kör valódi természetének felszínre bukkanásához – de 2006-ban a többség végtére is szembesült ezzel az önző és rejtőzködő természettel. Ez a többség fájdalmas kiszolgáltatottság árán győződött meg arról, hogy az ország érdekét a nemzeti polgári oldal képviseli. De lassan meggyőződött. A többségnek meg ilyen a természete.
A mai többség ezért a nemzeti polgári oldalt támogatja. A szocialista–liberális uralmi kör erre már nem válaszolhat erőszakhatalmi intézkedések elfogadtatásával – épp ebben szenvedett nyilvános vereséget. Marad számára az örökölt eszköztár másik része. Eddig is bevetette, újabban fokozza is a rágalmazást. Folytatólagos intézményi és személyi hálózatra építhet ebben is a kormánykoalíció, no meg sokoldalú hagyományra. Szorult helyzetben mitől remélhet segítséget? Mint oly gyakran, most is veszélyérzetet ébresztenek a politikai ellenféllel szemben. A fasizmus, a nacionalizmus, a radikalizmus rémképétől még visszariadnak kisebb-nagyobb társadalmi csoportok. A szocialista–liberális uralmi kör azonban nem riad vissza ennek a rémképnek mai valósággá nyilvánításától. A Demokratikus Chartát is így és ezért tákolták össze. Ha az uralom a tét, akkor nekik minden mindegy.
Vérrel szennyezett forráshoz és bukott hazugsághoz is hozzányúlnak. Emlékeztetnünk kell itt a fasizmus és a nacionalizmus rágalmának 1956-os eredetére. A nemzeti forradalmat vérbe fojtó kommunista birodalom nevében az akkori román pártvezető november 22-én Budapesten utasította a hazai helytartókat: „Ütni kell! A legnagyobb erővel ütni kell! Önöket az 1947-es párizsi békeszerződés is kötelezi a fasiszta és nacionalista bandák szétverésére. Mi is ezt követeljük”. Hasonlóan szégyenletes a radikalizmus rágalmának eredete a Demokratikus Charta idejéből. Antall Józseffel és nemzeti polgári kormányával szemben a chartások 1991-ben azt hangoztatták, hogy „radikális, szélsőjobboldali, alkotmányellenes lépésekre készülnek”. Holott épp a Demokratikus Charta előőrsei kíséreltek meg erőszakos hatalomátvételt 1990-ben a taxisblokáddal álcázva. Második kísérletnek 1991-ben a tömegtüntetéssel nyomatékosított rágalomhadjáratot szánták. A kísérlet és a hazugság megbukott. A szándék él.
Magam közszereplőként 1956–57-ben megtapasztaltam a hatalomba visszaültetett kommunisták bosszúszomjas rágalmait. De 1990 és 1998 után a kormányzásból kiszorult szocialista–liberális uralmi kör rágalomhadjáratának elvadulása így is meghökkentett. Ez a hadjárat a szabad választások eredményét támadta. A rágalmazók ezzel áttörték az alkotmányosság határvonalát – nem is radikálisan, hanem szélsőségesen viselkedtek. Politikai ellenfelüket pedig azzal rágalmazták, amit maguknak megengedtek, noha rejtve és fedve.
Ez a kettős magatartás is az örökséghez tartozik. Még a Kommunista Internacionálé első, 1920-as stratégiája tűzte ki: „A kommunisták nem elégedhetnek meg a burzsoá törvényességgel, föld- alatti szervezeteket is létre kell hozniuk, földalatti tevékenységet is kell folytatniuk.” Az utódcsoportok ezt a stratégiát követték és követik a maguk módján.
Mindebben a külső érdek szolgálata ölt testet. A szocialista–liberális uralmi kör folytonossága ebből ered és ehhez tartozik; most épp ez a kettős szerep bukkant napvilágra. A kormánykoalíció kimerítette külső hitelét. A hitelező globalizációs tőkepiac haladéktalan és nagy léptékű törlesztésre kényszeríti. Az 1982-es és az 1989-es titkos garanciák következménye nyíltan jelentkezik: a megmaradt nemzeti vagyon végrehajtásra juthat, állami és önkormányzati értékek olcsó kiárusítása zajlik. Alkotmányosan kötelező egészségügyi és oktatási ellátási rendszereket dobnak piacra. A szocialista–liberális uralmi kör a kormányzatban egyedül saját részesedésének mentésére gondol. Lehullott az álarc.
Ország-világ most már az emberellenes, társadalomellenes, nemzetellenes önzés arcát láthatja. Ha a rágalmazók ebben a helyzetben tükröt keresnek, ne a rágalmazottakra pislogjanak. A nemzeti polgári oldal nem szorul védekezésre, igazolásra. A rágalmazóknak a többség állít tükröt.
Ennek a többségnek bizonyára nincs köze fasizmushoz, nacionalizmushoz, radikalizmushoz. Amúgy ez a többség jól megnézi, kik és miért szórták és szórják a rágalmat. Véleményét elfordulással fejezi ki. Esetleg legyint is hozzá: fecsegjenek csak a rágalmazók, amíg bírják, hiszen vesztüket érzik. Ezt mutatja a tükör.

A szerző az Antall- és az Orbán-kormány idején
az MDF választmányi elnöke volt