Visszásságok az ingatlanadó körül

Kísértet járja be Magyarországot: a bürokratizálás kísértete. A hatalmon lévő szocialista elit – talán éppen neveltetésénél és beidegződésénél fogva – azt gondolja, hogy Magyarország gazdasági felemelkedése nem a hazai vállalkozók beruházási kedvének és érdekeltségének fokozásából, hanem újabb és újabb terhek, kötöttségek és szankciók bevezetésétől remélhető. Ez a gondolkodás a „mindent látni, tudni és engedélyezni akarok” zsigereiből táplálkozik, s ezért nehéz helyzetben (amelybe ráadásul ők sodorták az országot) csak olyan megoldások jutnak az eszébe, mely nem az ösztönzésre, hanem a büntetésre koncentrál.
Az Európai Bizottság által nyilvánosságra hozott legutóbbi felmérés szerint Magyarország ugyan élen járó tagállam. Azonban nem a gazdasági növekedésben (ott az újonnan csatlakozók között sereghajtók vagyunk), nem is az államháztartási hiány legkisebb mértékében (itt aztán abszolút utolsó helyen kullogunk), hanem a bürokratikus költségekben. GDP-arányosan az uniós átlag közel dupláját tudjuk magunkénak 6,8 százalékos szintünkkel. Miközben a fejlett északi államok 1,5 százalék körül mozognak, addig mi bezzeg gazdagok vagyunk. S az eltékozolt pénzek (persze nem mind, hiszen államigazgatásra mindenképp szükség van – igaz gyorsra, hatékonyra és ügyfélbarátra) a közeljövőben a kormány megszorító intézkedései miatt még nőni is fognak. A vadonatúj s a pótlólagos adók mellett ugyanis gyarapodnak az adminisztrációs terhek is.
A bürokráciára fordított csúcsösszeg lényegében megegyezik a 2007-es év várható államháztartási hiányával. Az ügyintézés költségének csökkentése ily módon a hiány lefaragásával is járna, nem beszélve az egyszerűsítésről s a vállalkozások számára megjelenő időmegtakarításról. A dereguláció kormányzati meghirdetése (egyelőre még csak szándékszinten fogalmazódott meg az az igény, hogy a töméntelen mennyiségű, már nem használt, de zavaró jogszabályt hatályon kívül kellene helyezni) az első fontos előrelépésnek tűnik. Persze, ha megvalósítják.
A restrikció egyetlen nyertese valószínűleg az APEH lett, ahol már eddig is komoly hatalom összpontosult. Az elmúlt egy év adónövelése után – amely minden esetben bonyolultabb és áttekinthetetlenebb adórendszert eredményezett – a kormány most újabb bürokrácianövelő intézkedéseken töri a fejét. Köztudomású pedig, hogy az ingatlanadó csak látszólag egyszerű adónem. Ennek az elvonásnak a legnagyobb a fajlagos beszedési költsége (ez elviheti akár a teljes bevétel 6–8 százalékát!), s a beállt rendszert is még folyamatosan, legalább egy-négy évente karban is kell tartani. Ezt a költséget jelentősen növeli, hogy ráadásul nincs kialakítva olyan adatbázis, amelyet zökkenőmentesen és gyorsan alkalmazni lehetne. A luxusadó csúfos kudarca – lényegében az első évben csupán a tizede folyt be a remélt bevételnek – komoly figyelmeztető jel kellett volna, hogy legyen.
Ám nem így történt. A kormányzat fél év előkészítés alatt akar megalkotni egy olyan adót, amelyre a valószínűleg sokkal fejlettebb holland adminisztrációnak tíz éve volt. Mindemellett a koncepció sincs egyértelműen tisztázva, hiszen a koalíción belül is még vita van róla, miként nem eldöntött az a kérdés sem, hogy a bevétel az önkormányzatokat, azok társulásait vagy egyenesen a központi büdzsét illesse-e meg. Szintén nem világos, hogy vajon minden ingatlanra vonatkozik-e majd, vagy csak egy bizonyos értékhatár felett érvényesítik. Az sem dőlt még el, hogy más adók helyett, azokat kiváltva vagy kiegészítve fogják alkalmazni.
Ha az adó alól kivételeket, mentességeket határoznak meg, akkor az egyébként is magas beszedési és nyilvántartási költségek jelentősen emelkednek. S elérkezhetünk ahhoz az abszurd történethez, hogy többe kerül az adóadminisztráció, mint a remélt bevétel. Ez következett be a luxusadónál. Ha viszont az adót minden ingatlanra kivetik, akkor a családok legalább harmada – akik már a rezsijüket is képtelenek fizetni – csődhelyzetbe kerül. Ráadásul ma a luxusadón túl léteznek más vagyoni adók is (például az építményadó). Eközben az unióban nemhogy a vagyoni típusú adók növekedésének, hanem azok visszaszorulásának vagyunk a tanúi. Megint Európa ellen megyünk? (Erről a Magyar Nemzet március 2-i számában más területekről számos példát hoztam.)
Meggyőződésem, hogy hazánk felemelkedéséhez bizalomépítésre, világos és elfogadható célokra, átlátható és egyszerű szabályozórendszerre, valamint érdemi párbeszédre lenne szükség. Az ország versenyképessége az uniós országok táborán belül egy év alatt négy helyet esett vissza. A visszaesés mértékében is sereghajtók vagyunk. Megdöbbentőnek tartom, hogy a szocialista–liberális döntéshozóknak az ügyintézés vállalkozóbarát átalakítása láthatóan eszébe sem jut. Milyen liberális az, aki a rendszerváltás óta még csak meg sem próbálkozott a versenyképességet és a piaci szabadságot egyaránt biztosító bürokráciacsökkentéssel? Míg Dániában átlagosan öt(!) nap kell egy cégalapításhoz, addig Magyarországon ez az idő több mint hétszerese a dánnak.
Tudjuk, hogy az ösztönök, a zsigeri beidegződések változnak a leglassabban. Ha egyáltalán változhatnak. A jelenlegi kormány a példa arra, hogy ez most sem sikerült.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)