Az álvitákat sürgősen be kell fejezni!

Napjainkban, amikor az egy- vagy több-biztosítós egészségbiztosítás értelmezhetetlen, és a közember számára mitikus vitájától hangos a média, épp a lényegről nem esik szó. Definiálatlan vagy rosszul definiált fogalmak mögé bújva terjesztenek elképesztő demagógiát – halálra rémisztve és lefárasztva azokat, akik még egyáltalán képesek és hajlandók bármire is odafigyelni. Pedig a címben feltett kérdés mindennek az alapja, a válasz pedig egyértelmű: igen! Az egészségbiztosítás szakszerű átalakítása, illetve részben kialakítása égetően szükségszerű.
Már 1988-ban minisztertanácsi határozat döntött arról: Magyarországon az egészségügy biztosítási alapon működjék. Dönthettek volna úgy is, hogy állami egészségügy legyen – nemzetközileg ismertek efféle rendszerek is, például Nagy-Britanniában vagy Svédországban –, ám nem így döntöttek, és a döntést illetően mondhatni, mindenki a mai napig egyetért. A határozat nyomán már 1990-ben megkezdődött a társadalombiztosítás intézményrendszerének kialakítása az Országos Egészségbiztosítási Pénztár keretei között, ami 1993-ig töretlenül zajlott. Azóta viszont sorra-rendre érték támadások, amelyek egyre távolabb sodorták a kitűzött céltól, a kiteljesedéstől. Végeredményben napjainkra olyan, alacsonyra szabott működési költségeinek bilincsében vergődő, kvázi állami kifizetőhellyé degradálódott intézménnyé tették, amelyet most joggal nem nevezhetnek társadalombiztosítónak, s ez nyit tudatosan tág teret azoknak, akik a rossz „államival” szembeállítva, a „magántól” csodát várva és ígérve, akarják végképp történelmi zsákutcába vinni országunkat. Mi történik valójában?
A 2006-ban elhatározott és kierőltetett, egészségügyet érintő változtatások legnagyobb hibája éppen az volt, hogy nem követték az alapelvek-célok-működés-szerkezet logikai sort, hanem jó szokás szerint az alapvetések leszögezését mellőzve nyúltak a struktúrához. Az „eredmény” magáért beszél. Ágazatunkat a zavarodottság, a kétségbeesett lemondás és mindenekelőtt a képtelen mértékű gazdasági megszorítás lassan tetszhalottá tévő állapota jellemzi leginkább. Az átalakításhoz – felrúgva minden közgazdasági alaptörvényt – újabb és rendkívüli mértékű anyagi megszorítás egyidejű bevezetése mellett fogtak hozzá, ami eleve halálra ítélte volna a legjobb terveket is, ugyanakkor kínosan kerülték az egyenes és bátor színvallást arról, ki fizesse a révészt. Kerülték, mert súlyos belpolitikai feszültségek keletkeznek, kerülték, mert óhatatlanul rávilágít az alaptételre, hogy nem lehet a végtelenségig adott árú dolgot áron alul megszerezni. Márpedig évtizedek óta ezzel szembesül a gyógyító nap mint nap. Ezért különösen fontos a finanszírozás alapelveinek és rendszerének sürgető rögzítése, és csak ezután szabadott volna bármi máshoz hozzákezdeni.
Tekintsünk el most egy pillanatra az úgynevezett versengő, üzleti, több-biztosítós modell kritizálásától – hál’ istennek sokan és sokszor megteszik azt –, és igyekezzünk inkább arra koncentrálni, mire is van szükség, ha kimondjuk, kell egészségbiztosítási reform. Egységes, egyszervezetű, nemzeti kockázatközösségen nyugvó, szolidaritás elvű társadalombiztosítást kell kialakítani. Erre van szükség, de gyorsan! Nemcsak azért, mert lassan húsz esztendeje ezt már eldöntötték – jelzem, helyesen –, hanem azért is, mert kizárólag az ilyen típusú rendszer képes válaszolni mindazokra a súlyos kérdésekre és kihívásokra, amelyekkel egyre betegebb, elöregedő társadalmunk naponta szembesül. Társadalombiztosítás. Egy összetett szó, nem több – nyelvtani szempontból. Van ugye gépjármű-biztosítás, életbiztosítás, lakásbiztosítás és van tehát társadalombiztosítás is. Nem grammatikailag vizsgálva azonban a dolgot, határozottan le kell szögezni, ez utóbbi összetettségében, új jelentést és új tartalmat hordozva, önálló entitásként különül el, emelkedik ki a többi biztosítás közül. Nem csupán biztosítás – sokkal több annál. Olyan önszabályozó és önfenntartó rendszer, amely az aktuálisan fellépő betegségek okozta kockázatok kezelésén túl egyedül képes választ adni a népegészségügy kérdéseire, összefüggéseiben látja, és képes kezelni a megfelelően elkészített megbetegedési, halálozási, demográfiai statisztikákból levonható következményeket, ezzel tudatos és szakszerű, nemzeti szintű egészségtervezést megvalósítva, képes kezelni váratlan fordulatokat, jelenjenek meg azok járvány, újonnan felfedezett betegség vagy akár újabb technológia színre lépése okán. Gilly Gyula, a kérdés egyik nemzetközileg elismert szakértője tanulmányában ezt a következőképpen foglalja össze:
„Ez az egyetlen adekvát és működőképes válasz az egészségbiztosítási piac igen súlyos és a működőképességét ellehetetlenítő piaci hibáira, amely piaci hibák az információs aszimmetriából, információhiányból és a piaci verseny egyéb előfeltételeinek sokszoros és súlyos nem teljesüléséből erednek. Ez az oka, hogy az USA kivételével minden fejlett országban ilyen rendszer működik.
A szolidaritáselv révén a társadalom minden tagja számára elfogadható és vállalható (jövedelemarányos) terhek mellett 100 százalékos védelmet nyújt minden lehetséges egészségi problémára. Lehetővé teszi egységes egészségpolitika, népegészségügyi program, egyéni és közösségi kockázatkezelési programok indítását, kivitelezését. A leghatékonyabb egészségfinanszírozási és irányítási mechanizmus, nem utolsósorban méretgazdaságossági okok miatt is. Amint az összes fejlett ország példája mutatja, ez az egyetlen mechanizmus az egészségügyi költségrobbanás féken tartására és egyidejűleg az összes polgár megfelelő egészségi ellátásának biztosítására. Amennyiben működési, irányítási, ellenőrzési, szolgáltatásvásárlói, betegút-követési, betegirányítási alrendszerei végre kiépülnek, megteremti a szabályozott és menedzselt egészségügyi szolgáltatói piac működési feltételeit, társadalmi kontrollját. Így a szolgáltatók versenye révén valóban javulhat az ellátás minősége – feltéve, hogy a pénz követi a beteget.”
Úgy tűnik tehát, minden adott. Tudjuk, hogy a cselekvés sürgető, és tisztában vagyunk azzal is, mit kell tennünk. Akkor mire várunk még? Meddig és hányszor, illetve hányféleképpen kell bizonyítani, elragozni azt, ami jó, ami kell, ami nemzetstratégiai alapkérdés, az emberek egészségben megélt éveinek, egészségben maradásának, sokat hangoztatott versenyképességének záloga?
Mindenkinek értenie, sőt tudnia kell, mindaz, ami eddig az elmúlt esztendők s különösen az utolsó tíz hónap során Magyarországon az egészségügyben történt, jelentőségében, károkozásában, jóvátehetőségében nagyságrendileg eltörpül az előttünk álló döntés következményeihez képest. Ha rálépünk a soha, sehol nem bizonyított haszonnal, ám számos helyen tételesen bizonyítottan felmérhetetlen károkkal járó versengő, több-biztosítós, üzleti magán-egészségbiztosítás útjára, történelmi távlatokban is visszafordíthatatlan, társadalmi kettészakadást okozó folyamat elszenvedői leszünk. Példa erre Chile sorsa, ahol Pinochet tábornok követte el mindazt, amit 1990-es bukása óta sem sikerült e téren rendbe tenni, vagy Hollandiáé, amely az EU-tizenötök közül egyedül próbálkozik ilyesmivel. Eddig tizenötmilliárd (!) eurója bánja a történetet – s még nincs vége. Magyarország gazdasági eredményeit és kilátásait ismerve reményünk sem lehet arra, hogy kijussunk abból a zsákutcából, ahová néhányan – minden szakszerű és tömeges ellenkezés dacára – demagóg és tudományosan megalapozatlan jelszavakkal, megtévesztve a témában járatlan embereket vezetni akarnak. Nem véletlen, hogy az EU, az OECD, a Világbank szakértői egybehangzóan óva intik hazánkat ettől a megoldástól.
Április közepén a Világgazdaság című napilap által immár hagyományosan rendezett, jó hírnévnek és nagy látogatottságnak örvendő konferenciáján több liberális egészségpolitikus és szakértő is megszólalt. Közülük említeném Mihályi Péter előadását, aki természetesen a több-biztosítós verseny szükségességének odaadó hirdetője. Tételesen felsorolta, mely kérdésekre nem ad választ az általa választani tanácsolt modell: „Amit nem old meg (a nyereségérdekelt biztosítási rendszer megteremtése – a szerk.): 1. kedvezőtlen népegészségügyi állapotot; 2. nem lesz több pénz a rendszerben infrastruktúra fejlesztésére, ápoló személyzetre; 3. más ágazatokhoz képest nem csökken a bérlemaradás; 4. a gyógyítással kapcsolatos indikátorok mérését, a közvélemény informálását; 5. főváros-vidék közötti feszültséget; 6. nem lesz áttörés a szolgáltatások privatizációjában; 7. átmenetileg maradnak a járulékrendszer anomáliái.”
Költőinek tűnő kérdés: ha ennyire sok, alapvető dolgot nem rendez, nem old meg a modell, ugyan miért erőltetik oly kétségbeesetten? Hisz igazán nekünk lenne kétségbeesnivalónk – ha ezt vezetnék be! No, de itt talán még nem tartunk! Nem véletlenül indítottam írásomat azzal, mire van szükségünk, s nem azzal, mire nincs. Tudjuk a teendőt, s erről valamennyi döntéshozót kellő időben és alapossággal tájékoztattuk is. E téren nincs helye álságos és lehetetlen kompromisszumoknak, politikai alkudozásnak. Az álvitákkal fel kell hagyni, sürgősen. Értelmezhetetlen a legújabb ajánlat: „Meghagyjuk az államit, akinek az kell, ám válassza, s mellé engedjük a többit, úgymond versenyezni.” A szolidaritást meg a nemzeti kockázatközösséget pedig az egységes járulékbeszedés jelenítené meg mindössze, aminek persze semmi köze ahhoz, viszont tálcán kínálja a megoldást a magánbiztosítóknak az egyik legkényelmetlenebb és legköltségesebb aktus átvállalásával. Nem, nem és nem! Elég a zavarkeltésből!
Ceterum censeo… egységes, egyszervezetű, nemzeti kockázatközösségen nyugvó, valódi szolidaritást hordozó társadalombiztosítást kell építeni. Ehhez és ezért kell az egészségbiztosítás reformja. Ehhez kell a jelenlegi OEP mindenképpen konszolidálandó és reálértéktartóvá tett költségvetéséből a társadalombiztosítássá váláshoz és működéshez elengedhetetlen minimálisan mintegy 5 százalékos részesedést biztosítani, ami ugyan a jelenleginek a háromszorosát jelenti, ám nem a húszszorosát, amint az az üzleti biztosítók 20–25 százalékos költséghányada esetén jelentkezne (plusz a profitigényük!), természetesen a járulékfizetők pénzéből. Ehhez kellenek a szakemberek, akik közül lassan mindenkit elüldöznek az egészségbiztosítás közeléből, és ehhez kell a közakaratra, a szakmaiságra nyugodtan támaszkodó politikai bátorság és tettrekészség.
Reménykedjünk!

A szerző a Magyar Orvosi Kamara elnöke