Rosszkedvű tanévkezdés az idei

Rosszkedvű tanévkezdés ez az idei. Bár évek óta úgy gondoljuk, már nem lehet lejjebb zuhanni, mégis. Kormányunk és oktatásirányításunk ténykedésének következtében az idei, 1012. tanév kilátásai is alulmúlják a korábbiakét. Tizenkét évvel ezelőtt hosszan ünnepelte az egész ország a magyar iskola ezeréves jubileumát. Akkor, bár liberális irányítást szenvedett az oktatásügy, a kerek évforduló és a hangzatos beszédek kapcsán méltán reméltük, hogy jobb napok következnek az iskolák világában. Nem így történt. Eltekintve az 1998–2002 közötti röpke négy év néhány biztató intézkedésétől, 1994 óta a folyamatos hanyatlás és vergődés állapotát éli e nagy múltú intézményrendszerünk.
Kettészakadt az ország. S ez már nem kizárólag borúlátó írástudók vagy nagy szavakat hangoztatni szerető politikusok fenyegető víziója, hanem mindennapi valóságunk része lett minden téren, így az iskolaügyben is. Egyfelől létezik a reformokat mint minden bajunk orvoslóját fennen hirdető kormánypárti oktatáspolitikusok és a reformmánia bűvöletétől elszédített vagy olcsó pénzen megvásárolt néhány tucat mintaiskola; másfelől azonban ott vannak az egzisztenciális félelemtől sújtott pedagógusok ezrei és az iskolabezárások, valamint az eddigi szociális támogatások csökkenése miatt kilátástalan helyzetbe sodródott kistelepülési gyerekek, szülők sokasága. Az éles választóvonal nemcsak a fönt és lent, a gazdagok és szegények, a hatalmon levők és kiszolgáltatottak koordináta-rendszerében észlelhető, hanem – ami súlyosbítja és még elviselhetetlenebbé teszi a kettészakítottság állapotát – a szavak és a tettek között is feloldatlan ellentétek feszülnek. A hamisság, a becsapottság, a hazugság szennyétől bepiszkítva, nagyon rossz közérzettel készülünk az új tanévre.
A tanügyben – ellentétben a gazdasággal – a stabilitás nagyobb érték, mint a folytonos változás. Nálunk mintha ezt sem tudnák az oktatásügy irányítói. Minden évben új törvények, illetve törvénymódosítások születnek. Így ennek a nyárnak az elején is, a már kényszerűen megszokott módon rohamléptekkel és előkészítetlenül újabb oktatási törvénycsomagot fogadtatott el a kormány a neki szolgai módon engedelmeskedő parlamenti többséggel. E törvények hívó szavai a miniszteri expozéban és a kormánypárti képviselők öntömjénező szónoklataiban a következők voltak: több pénz (az Európai Unió bőségszarujára hivatkozva), esélyegyenlőség és minőség.
A több pénz bizony egyelőre nem csordogál. Ezzel szemben a költségvetés jelentősen megnyirbálta a közoktatás egy főre eső finanszírozását, az úgynevezett normatív támogatást. Különösen fájdalmas sebeket kaptak az egyházi iskolák. Ugyanannyi vagy több gyereket fog lényegesen kevesebb pedagógus kevesebb pénzért tanítani szinte mindenütt az országban. A gazdaság nyelvére lefordítva ez annyit jelent, hogy a szellemi tőkénket előre kódolhatóan igen rosszul fektetik be a döntéshozók. A tanítási órák száma és a pedagógus-gyermeklétszám arányainak romlása, azaz a pénzkivonás következtében százával zártak be vagy szerveztek át iskolákat az elmúlt hetekben. Itt-ott szemfüles alapítványok jelentkeztek az intézmények átvételére. Az állandó pénzhiánnyal küzdő önkormányzatok szükséghelyzetükben többnyire át is adták nekik, aminek eredményeképpen megszűnt az ott dolgozó pedagógusok közalkalmazotti jogviszonya, vele együtt radikálisan csökkent a fizetésük. Nem jobb a helyzet a felsőoktatásban sem. Ugyan a miniszteri ígéret szerint (vajon hihe-tünk-e a krónikusan hazudozó kormány és kormánypártok bármelyik tagjának?) a következő három évben 214-ről 240 milliárd forintra fog emelkedni a felsőoktatás költségvetési főösszege, arról azonban nem szólt a miniszter, hogy ezt a növekményt messze felemészti majd az infláció és az egyetemekre újonnan kirótt járulékterhek. Ennyit a több pénzről.
Az esélyegyenlőség szent dolog. Az iskolaügyben azt jelenti, hogy minden egyes gyermeknek tényleges lehetősége van arra, hogy adottságainak megfelelően fejlődhessen, tanulhasson, boldoguljon az életben. Hogy ne kényszerüljön idejekorán elszakadni a családjától a tanulása érdekében. Hogy megkaphassa azt az intézményes törődést, nevelést, ami majd hozzásegíti a tartalmas életvitelhez. És hogy mindez ne gátolja a másik gyermeket, hiszen neki ugyanúgy joga van az esélyhez.
Lássuk, mi várható a nyári törvénycsomagnak köszönhetően az esélyegyenlőség terén? Alma materek helyett létrejönnek majd egymás után nagy gyerekgyárak, ahol elszemélytelenednek a kapcsolatok, mert senki sem ismer senkit, és mindenki ugyanazt az egyenszolgáltatást kapja. Hiába az egyénre szabott differenciált oktatás elvárása, közoktatásunk jelen állapotát nézve ez nem más, mint a döntéshozók és a gyakorlattól rég elszakadt tanácsadóik utópikus víziói. Ezrével lesznek kisdiákok, akik iskolájuk bezárása miatt naponta hosszú utazásra kényszerülnek. Mondván, hogy „megfelelő szolgáltatásban részesülhessenek”. Mintha a nevelés tömegszolgáltatás, nem pedig intimitást igénylő, személyközi kapcsolatokon alapuló bizalmi viszony volna. A buszozástól elcsigázott gyermek fáradt lesz, kevesebb ereje marad a tanulásra. Nemhogy növekszenek, hanem éppenhogy csökkennek az esélyei. Mi több, könnyen előfordulhat, hogy a délutáni napközibe újabb helyre kell majd utaznia, mert már a napközik összevonását is kitalálták a törvényben. Ha kollégista, ott is azt kell majd tapasztalnia, hogy szükségszerűen felőrlődik az a személyesség, amely eddig néhány kiváló kollégiumi nevelőtanárnak köszönhetően megakadályozta sok hátrányos helyzetű diák elkallódását. Ha nagy családban nevelkedik, bármilyen tehetséges legyen is, eleve lemondhat az egyetemi tanulmányokról, mert a szülei nem lesznek képesek a tandíját kifizetni. Ha pedig az egyetemtől, főiskolától távol lakik, már álmodozni sem mer róla, hiszen a jócskán megemelt közlekedési és kollégiumi tarifák elérhetetlen csillagászati összeget jelentenének a családi költségvetésnek. Eközben a felsőoktatási felvételi rendszer „modernizálásának” eredményeképpen szép lassan elsorvadnak a vidéki felsőoktatási intézmények. S a nagyvárosoktól távol lakó gyerekek előtt szép lassan végleg bezárulnak a továbbtanulás kapui.
A döntéshozók gyermekei közül sokan persze külföldi iskolákba és egyetemekre járnak. A középosztály összeszorított fogakkal valahogyan csak előteremti lányai, fiai taníttatásának költségeit. Ám a legelesettebbek (többmilliónyian) még esélyt sem kapnak, nemhogy egyenlőt a többiekkel. De mi is lesz a középosztályhoz tartozók esélyeivel? Nekik többnyire nem jár ingyentankönyv és semmilyen kedvezmény. A gimnázium első évfolyamát most kezdő ismerős kislány értelmiségi szülei a héten
37 ezer (!) forintot kényszerültek kifizetni – atlaszok nélkül – a tankönyvekért. Kisfiuk könyveire és a füzetekre, egyéb tanszerekre egyelőre nem futotta: bizonyára kölcsönkérnek majd valamelyik idősebb rokontól.
Ha az ország ügyeit még néhány évig ugyanígy és ugyanők fogják intézni, hovatovább visszajutunk a múlt századelő Móra Ferenc által szívszorítóan megírt világába, amikor is a jégverés miatt tönkrement szülők kisfia csak a tanterem nyitott ablakán át hallgathatta az áhított tanítást. A középosztály és a lecsúszott emberek lányainak-fiainak esélyegyenlőségét majd a nyitott teremablakok fogják biztosítani…
A minőség megint csak pozitív tartalmú fogalom. Ám csalóka tüneménnyé válik, ha a kormányzati minőségbiztosítási intézkedéseket vesszük szemügyre. Mi kellene ugyanis az oktatás mindenkor szükséges minőségjavításához? Stratégia, minőségi pedagógusképzés és pedagóguspolitika, pénz, jól szervezett és hozzáértő ellenőrzés, a jó erősítése, a rossz javítása vagy elvetése. Ma egyik sincs meg. A stratégiát egyre-másra hangoztatott jelszavakkal helyettesítik a döntéshozók, az átalakuló pedagógusképzés többéves késében van, és egyelőre inkább problémáktól terheltnek, mintsem szárnyalónak ígérkezik. Pénz nincs, illetve rendkívül kevés, az ellenőrzést állandó és megterhelő adatszolgáltatásként értelmezik, a jó és a rossz szelekciója helyett pedig a piac mindenhatóságát hirdetik.
Az egyetlen vigaszt ebben a siralmas helyzetben az jelenti a tanárember számára, ami évszázadokon keresztül mindig átsegítette a hét szűk esztendőkön: a gyerekek, a tanítványok. Ők, ha önhibájukon kívül szintén rosszabb állapotban vannak is, mint egy generációval korábbi elődeik, mégiscsak ugyanazok, mint mindig. Kíváncsiak, valamit akarnak kezdeni az életükkel, és kiéhezettek a jó szóra, a szeretetre, tanításra. Miattuk és saját önbecsülésünk miatt érdemes tehát megkísérelni a jókedvű tanévkezdést.

A szerző a KDNP országgyűlési képviselője