A Lipótmező bezárása és a hamis ideológiák

Számos nemzetközi szervezet emelte fel szavát a 140 éves Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI), hagyományos nevén lipótmezei elmegyógyintézet, egy patinás egészségügyi és kultúrtörténeti műemlék halálos ítélete ellen. Az egyik, a döntően francia pszichiátereket tömörítő Piotr-Tchadeff Egyesület – a sors fintoraként – Hollós István híres könyvének francia kiadásából idéz: Búcsúm a sárgaháztól (Mes Adieux á la Maison Jaune, Le Coq-Héron, 1986). Hollós István, az intézet egykori főorvosa élete meghatározó élményeiről emlékezik meg híres könyvében. Egyben irodalmi képet ad egy kultúráról, amely az európai civilizáció történetének szerves része, s amely a reneszánsz és a felvilágosodás terméke: az elmegyógyintézetek világáról. Ez a világ – úgy tűnik – hazánkban is végnapjait éli. A tébolydák világa szerves fejlődés eredményeképpen alakult ki, és számtalan példa mutatja, hogy a társadalmak súlyos árat fizetnek azért, ha e rendszerben ideológiai alapon erőszakos beavatkozás történik.
Hazánkban a jelenleg folyó intézkedések „egészségügyi reformcsomag” keretébe ágyazzák a példátlanul radikális lépéseket. Ezek az indokok azonban csak látszólagosak. A háttérben ideológiai természetű erők működnek, amelyek kezdetét az 1968-as diákmozgalmak szimbolizálják, és amelyeknek szélsőbalos gyökerei egyértelműek. E nézetek szerint a tébolyda és az általa képviselt pszichiátria ugyanis nem más, mint a személyi szabadság korlátozásának rafinált eszközrendszere az elnyomó hatalmak kezében.
A tébolydák világa valóban megmerevedni látszott. A második világháborút követően azonban számos reformtörekvés indult el, köztük a terápiás közösségek mozgalma, amely gyökeresen átformálta az elmegyógyintézetek belső világát (lásd hazánkban Benedek István Aranyketrecét). Ebben a folyamatban a Lipótmező kiemelkedő szerepet játszott (Kun Miklós, Füredi János). A tébolydák zárt ajtóinak nagy részét kinyitották, és a légkör egyre inkább a kórházakéra kezdett hasonlítani. A politikai-ideológiai indíttatású ellenlépések azonban folytatódtak; mozgalmak, szervezetek, „egyházak” tűzték zászlajukra a pszichiátria és tébolydái elleni küzdelmet. A szakterület képviselői közül számosan csatlakoztak a reformfolyamatokhoz, tevékenységük azonban sokszor a nagy intézetek elleni agitációban merült ki. Az antipszichiátriai irányzat egyik megalapozója a magyar származású Thomas Szasz New York-i pszichiáter. A folyamat legismertebb élharcosa, Basaglia az Olasz Kommunista Párt Központi Bizottságának volt tagja akkor, amikor a párt kormányon volt, elképzeléseit így drámai gyorsasággal keresztül tudta vinni. A szakma képviselői alternatív ellátási modelleket dolgoztak ki, amelyeket a „deinstitucionalizáció” kifejezéssel foglaltak össze. A nemzetközi szervezetek is magukévá tették a modernizációs törekvéseket, s a 2005-ben Helsinkiben tartott európai miniszteri értekezlet deklarációját (ahol e sorok írója képviselte hazánkat) Magyarország nevében is aláírták. E nyilatkozat elkötelezi magát a mentális betegségek elleni küzdelem fejlesztése, a tébolydák alternatívájaként működő korszerű intézmények kiépítése iránt (például közösségi pszichiátria). Az Európában mintegy harminc éve zajló szerves folyamat első részét, a nagy intézmény bezárását hazánkban pár hónap alatt kívánják megvalósítani, oly módon, hogy az alternatív szolgálatok fejlesztésének még nyoma sincs.
A sárgaház, a Lipótmező bezárása számos európai előképet követ. Legismertebb az olasz példa (Basaglia-reform). Számos ország követte a példát. Mindenütt azzal az ígérettel hagyták magára a 100-150 éves múltra visszatekintő intézeteket, hogy alternatív ellátószolgálatok (humánus, lakosság közeli, közösségi, nem kirekesztő stb.), intézmények veszik át szerepüket. Nos, ezek az alternatívák nem vagy alig épültek ki. A fokozódó lakossági igények és a közszolgálatok elégtelensége közötti feszültség erkölcsi súlyát többnyire a beteggel közvetlen kapcsolatban lévő szolgáltató személyzet viseli. Nem ok nélkül növekszik az egészségügyi pályát elhagyók aránya.
A feszültség hátterében végső soron egy kimondatlan, hamis ígéret rejlik: „Halálod időpontja még nem esedékes” – súgják az egészségköltségek expanziójában érdekelt erők. A mentális szférában ez az ígéret így hangzik: „Boldogságod csak megfelelő szolgáltatás kérdése.” Az előbbi érdekcsoportok halálozási statisztikákkal, az utóbbiak életminőség-mutatókkal érvelnek. A mentális betegségek ellátását azonban nem lehet piaci elemekre bízni. Az Egyesült Államokban megvalósult ilyen irányú próbálkozások kudarcait az Egyesült Királyságban szinte megismételték a 80-as évek közepétől. A felelősség szétaprózása (szociális és egészségügyi ágazat, szolgáltató-vásárló-felhasználó stb.) számtalan helyi problémát és általában költségnövekedést von maga után.
Mindenki elismeri a változtatások szükségességét. Nincs azonban se Nagy Konstantinunk, se Napóleonunk, akik parlamenti ciklusokon túlmutató vízióval rendelkeznének. Ennél is nagyobb hiány mutatkozik olyan óriásokban, akik a kor szellemiségét, következésképp a döntéshozók gondolkodását befolyásolhatnák. Sem Szent Ágostonnal, sem Descartes-tal nem rendelkezünk, akik egy történelmi forduló szellemi előkészítésére vállalkozhatnának, és megrajzolhatnák a döntéshozókat eligazító, a kornak megfelelő emberképet. A mentális szolgálatok reformja tehát tágabb, társadalmi és történelmi perspektívában válik értelmezhetővé.
Ma már megvannak az eredményei azoknak a hosszú távú vizsgálatoknak, amelyek a sárgaházak bezárását követően, a gyógyintézeti férőhelyek számának radikális csökkentése után mintegy negyed századot ölelnek fel. Az ellátókapacitások leépítése természetesen nem csökkenti a mentális és lelki problémák számát. Viszonylagosan nagyobb szerep jut a másik két „érdekszférának”.
A gyógyintézetből kiszoruló idült pszichiátriai betegek jelentős része a börtönökbe sodródik. Az intézménybezárások óta a mentális betegek által elkövetett bűncselekmények száma fokozatosan növekszik (Dániában évi 5,6 százalékkal), olyannyira, hogy a betegek bűnözési aránya ma már többszörösen meghaladja a lakossági átlagot (30-40 éve még alatta volt). Szomorú figyelmeztetés erre a statisztikai tényre a virginiai tömegmészárlás, amelyet egy nyilvánvalóan beteg személy követett el, tragikusan kiterjesztve öngyilkosságát. A kórosan féltékeny személy is megöl két másikat, mielőtt magával végezne (Kecskeméten napjainkban). Az Egyesült Államokban több százezer pszichiátriai beteget őriznek börtönökben. Egy személy börtönben tartása mintegy tízszeresébe kerül, mint gyógyintézeti ápolása.
A pszichiátriai betegek másik jelentős csoportja utcára kerül, és a hajléktalanok számát gyarapítja. New York hajléktalanjainak több mint fele skizofréniában szenved, és orvosi kezeléshez sohasem jut. A hajléktalanok szociális és egészségügyi költségei a társadalomnak összességében jóval többet tesznek ki, mint egy ápolási intézetben való állandó tartózkodás gazdasági terhe. A hajléktalan ugyanis az utcáról többnyire az intenzív osztályra kerül.
A vallási megoldások erősödésének is számos jele mutatkozik. Különösen, ha tágabb értelemben idesoroljuk azokat a pszichiátriaellenes ideológiákat is, amelyek egy szélsőségesen liberális emberfelfogásból indulnak ki. A ’68-as ideológusok (akik közül egyesek most az Európai Unió vezető tisztségviselői) nézeteinek kései változatait egyes – önmagukat egyházként definiáló – szervezetek képviselik, amelyek jelentős befolyást gyakorolnak a közéletben. Radikálisan tagadják az orvosi illetékességet a mentális betegségek területén. A „vallási” érdekszféra tágulásának jelei például a következők:
– ezoterikus tanok iránti érdeklődés növekedése;
– paramedicinális tanok és praktikák népszerűsége;
– a lelki egészség ígéretével fellépő álvallások és szekták terjedése;
– keleti vallások és szellemi áramlatok iránti érdeklődés;
– a történelmi vallások karizmatikus mozgalmainak népszerűsége.
Kétségtelen, hogy a zavarok nagy száma miatt elképzelhetetlen, hogy mindenki szakszerű orvosi segítséghez jusson. Ez azonban nem indokolja az orvosi megközelítés és intézményei elleni fellépéseket, mivel, mint látjuk, a légüres térbe azonnal más erők nyomulnak be. Az európai országok 1995-ös miniszteri értekezletének elmeegészségüggyel kapcsolatos deklarációja kijelölte a cselekvés közös útját, amely a megelőzésre és a közösségi szolgálatok kiépítésére helyezi a hangsúlyt.
Az orvosi költségek expanziójának útjába állított akadályok – legalábbis az elme- és lelki betegségek területén – hosszú távon nem eredményeznek megtakarítást. Sőt mint sejthetjük, társadalmi költségtöbblettel járnak. Nyilvánvaló, hogy a döntéshozók többsége hamis ideológiák hatása alatt cselekszik, amelyek hátterében az emberről alkotott korszerűtlen felfogás rejlik. Új emberkép kimunkálására van szükség, amely nem e világi „örök élet” és felhőtlen boldogság hamis illúziójával hiteget. Ökológiai és demográfiai katasztrófa fenyegetettségében az ember saját halálával is szembesül, s meg kell tanulnia önmagát saját elmúlásával szerves egységben értelmezni.
A sárgaház sorsa, bárhogy végződjék is, nem csupán egy patinás intézmény vagy egy orvosi szakterület belügye. Ahogy az elme betegségeiben a személy (bár torzult) ábrázata tükröződik, a mentális betegségek társadalmi fogadtatása az adott emberi közösség önismeretének hű tükörképe.

A szerző pszichiáter, egyetemi tanár,
a Magyar Pszichiátriai Társaság volt elnöke