A neoliberális sajtó bűnkatalógusa

A sajtó/média születése óta kétarcú képződmény. Mint a városiasodó (tömegesedő), személytelenedő polgári világ nélkülözhetetlen nyilvánossági eszköze, egyrészt tisztességes szerepe is lehet, másrészt viszont mint kezdettől üzleti vállalkozás is olyan érdekek hatékonyan káros képviselője lehet, amelyiket szinte hivatalból üldöznie kellene a közjó képviselőinek. A sajtó/média egy ideig az egymást ellenőrző érdekek politikai pluralizmusával volt némileg szabályozva, de napjainkra zömmel – a tőkekoncentráció miatt – egyre homogénebb, és egy irányba mutat. S itt nem a zsigerekre szakosodó bulvárt minősítjük, hanem a mértékadó, „komoly” orgánumok többségét.
A sajtó/média mára zömmel a tőkeerősek és jól fizetettek szabadságos/neoliberális elképzeléseinek és érdekeinek szócsöve lett. Már nem, vagy alig érdekli őket a társadalom többségének élete, gondjai és céljai. Az újságírók jól fizetett csoportjai szinte a régi kommunista újságírás hagyományainak megfelelően elkötelezettek, pártosak lettek velejéig hazug függetlenségi mezben (a kommunisták az objektív tudományos igazság jelszavával pártoskodtak). Ezek a jól fizetett neoliberálisan „progresszív” újságírók, médiasztárok jól érzik magukat, s így – véleményük szerint – a világ is rendben van. Sőt, azok az emberiség ellenségei, akiknek ez a világ valamiért nem tetszik. Csak azért nem nevezném ezeket a figurákat konzervatívoknak, mert szabados értékrendjük – más oldalról – örömmel bomlasztja a társadalmak hagyományos (erkölcsi) rendjét.
Tehát antiszociális kurzus egyrészt, libertinus bomlasztás másrészt, s tegyük hozzá, (nemzeti) identitáspusztítás harmadrészt. Ez utóbbi, mint a libertinizmus is, tökéletesen kifejezi az újságírók nagy részének értékelvi ürességét, tisztán egyéni jellegű érdekkötöttségét. Az ilyen típusú emberek leginkább csak maguknak (a zsebüknek) szolgálnak, vagyis szolgáltatásaikkal kiszolgálják a fizetőképes erőseket. Hol van már a kezdetek gyakori társadalmi-nemzeti szabadságharcos, erkölcsi/értékfölénnyel harcoló zsurnaliszta típusa?
Különösen nagy az értékelvi pusztulás a jóléti világ redakcióiban és a posztkommunista országok friss neoliberális szerkesztőségeiben. Itt a valós közösségekkel szembeni üzletes individualizmus sziklaszilárdan összefonódik azzal a globalista pénzügyi hatalommal, amely mohóságában már a természetre, annak korlátaira sem figyel, s a haszonért bármikor átlépi a valóság és a józan ész korlátait is. Ezt a világot legfeljebb csak a pénzügyi rendezettség számára fontos megvalósulása érdekli, viszont az oly sokat emlegetett humanizmus közben természetesnek tartja a középosztályok zömének kisemmizését is – s a népről már csak mint propagandaobjektumról van szó.
Ez a média ugyanakkor ragadozóként ugrik és támad minden önkéntesen vállalt történelmi és erkölcsi kötöttséget, ama obskurantizmusokon kívül, amelyek a szabadosság igénybevételével csinálják saját üzleteiket (szekták, szcientológia, pótszerek és divatok). Ezt az újságírást nem érdekli a konkrét társadalmak múltja, jellegzetességei és helyzete, miközben folytonosan a pluralizmus jelszavait fújja. Másfélének lenni ugyanis csak úgy szabad, ahogyan azt a „progreszszívek” előírják. S miközben bármiféle érdek legitim, aközben az e sajtó által rossznak nyilvánított cél, szándék, mozgás, személy démonizálódik egy szegényes klisékből álló bűnkatalógus állandó sulykolásával (fasizmus, rasszizmus, populizmus, klerikalizmus, antiszemitizmus stb.). Ebben a sajtóvilágban, médiában mindenki gyorsan gonosz lehet, ha nem áll be a sorba, és saját érdekét nem rendeli alá a „mértékadóknak”.
Magyarország tekintetében különösen kedvezőtlen a mai médiahelyzet. Egy a nemzeti érdekeket nem szolgáló kormányzatnak és holdudvarának mind bent, mind kint igen buzgó médiapereputtya van. Olyan figurák és olyan orgánumok írnak magyar ügyekről primitív ostobaságokat, akik és amelyek más ügyekben – minimum – gondosabban járnak el. Itt megengedhetőnek tartják azt, hogy a primitívség mellett egyoldalú pártosságot is felmutassanak, nagyra tartott függetlenségük nagyobb dicsőségére. Sok tekintetben persze évszázados hagyomány ez, s bizonyos magyar belpolitikai erők szinte örökletes valóságos belső gyengeséget is tükröző kiszolgáló pozíciójából fakadt.
Médiával a valóság ellen, demokráciával leplezett alantos, önző célokért küzdeni tehát nálunk régi módszer. A valóság addig érdekes, amíg a saját érdekeknek szolgál. Nem osztályharcos vagy kommunista ez a vélemény, mert eszében sincs ma felforgatni. A neoliberálisokat zavarja is a folytonosan szükséges társadalmi korrekciókra irányuló demokratikus politika. Hiszen ők csak veszítenének a maximális hasznukból, ha egy társadalom korrigál, és például a tehetségek és érdemek mentén változik. Ezért zavarja őket a keresztyénség is, hiszen az örök talapzaton áll, míg a modern individualisták értékbázisa a mindenkori szimpla aktuális érdekükből fakad.
Ebből következik, hogy persze vannak politikai híveikkel szembeni kritikus írásaik, műsoraik is, és a kijelölt sávtól saját provinciális érdekből eltávolodnak (lásd: Gyurcsány–Putyin-viszony!), a kritika azonban sohasem azt kéri számon, hogy a közjót szolgálja-e az illető, hanem mindig a saját érdeket kérik számon. Ennek az értékelvileg már régóta üres nemzetközi/kozmpolita médiának ponyva jelszavait, elleplező paneljeit azonban lehet ügyesen használni. Elterelő vitákra, sehová se vezető tematizációkra, miközben a valóság egy adott közösség számára rohad. Ez a gyurcsányizmus nagy, megújított ősbolsevista módszere és uralmi alapja is.
Ez azért lehetséges, mivel a „nép” nagy része nem képes, a globalista érdekeket szolgáló média nagy része pedig nem akar a tisztánlátáshoz szükséges szellemi erőfeszítéseket tenni. Ismerős klisék és panelek mindaddig tökéletesen elegendők, amíg a rendszer meg nem rendül, mivel már zömmel azokat sem tudja szolgálni, akik mélyen igénytelenek. Ma Magyarország határhoz érkezett. A nemzetközi cselédsajtó jó része még akkor is elégedett (hiszen jól fizetett), amikor a Gyurcsány-rendszer önveszélyes képtelenségei már kiáltóak. Az istenadta szocialista nép azonban már erősen kezdi érezni sokadik megnyúzását. A demokrácia pillanatnyilag még nem egészen diktatúra, bár 2006. október 23. mindenkit figyelmeztethet.

A szerző történész, egyetemi docens