Állítólag magasak a nyugdíjak

Állítólag magasak a nyugdíjak – ezt is megtudta a magyar a Kossuth adó augusztus 29-i reggeli adásából. „Közgazdászok” szerint túl magas az induló nyugdíj Magyarországon, ahol a munkavállalók kevesebb időt töltöttek munkában, mint a nyugat-európai átlag. Ma 900 ezer nyugdíjas „él meg” havi ötvenezer forintot nem meghaladó nyugdíjból. Persze ők nem kezdő nyugdíjasok. Most az a korosztály vonul nyugdíjba (már ha volt szerencséje egyáltalán megérni ezt a korhatárt), amelyik a legkeményebben fizet egészségi állapotával, halálozási mutatóival azért az önkizsákmányoló életmódért, amit 20-25 éven keresztül folytatott az 1960-as évek második felétől az 1990-es évek elejéig: háztáji, gmk, másod- és harmadállás stb.
Egy átlagos magyar munkavállaló tényleges heti munkaideje bizony nem 38-40 óra volt, mint nyugati társaiénak, hanem annak másfélszerese. Mint ahogy nem volt egyhavi hivatalos szabadság, és ha ki is vette a szabadságot, azalatt sem pihent, hanem dolgozott keményen. Építette kalákában a családi házat stb. Ez volt egyébként a relatíve magas életszínvonal igazi oka és alapja a Kádár-rendszerben, nem pedig az adósságállomány elherdálása tücsöknemzet módjára. A felvett hiteleket nem elfogyasztottuk, hanem rossz beruházásokra költöttük.
Bár (egyelőre) nincs szó a már nyugdíjban levők helyzetének tudatos rontásáról (eljöhet még ez is, meg lehet ideologizálni), de azért a nyugdíjasokkal való babrálás nem éppen szerencsés a hatalmon levő erők részéről. Emlékeztetnék rá, hogy a Fidesz 2002-es választási bukásának okait soha senki meg sem próbálta elemzéssel feltárni a mostani ellenzék gondolkodó elméi részéről. Soha semmilyen szembenézés nem történt valójában. Pedig döntő mozzanat volt 2002-ben az 1998-as lépés a nyugdíjasok rovására, amikor a hatalomba lépő Orbán-kormány talán első intézkedése az volt, hogy a lelépő Horn-kormány által a parlamentben elfogadtatott 19 százalékos nominál nyugdíjemelést (ez reálértékben 8 százalék volt akkor) visszavonja, azzal, hogy most erre nem futja. Futotta volna, csak politikai akarat kérdése az egész. Lehetett volna máshol, másokon spórolni.
A hárommillió nyugdíjas nem felejtett, választópolgárként büntetett 2002-ben. Most a 2010-es választásokon ismétlődhet ugyanez, csak a politikai oldalakra nézve fordítva. Szóval a nyugdíjasokkal való (egyébként is teljességgel erkölcstelen, gazdaságilag pedig kifejezetten káros) babrálás mindig visszaüt a babrálókra. Ha már nekik nincs szakszervezetük… De ezt most kissé gúnyos hangsúllyal említem. A magyar „szakszervezetek” ma szolgalelkűbbek, mint az előző rendszerben voltak, amikor a dolgozók (és nyugdíjasok) érdekeit kellene védeni. Szakszervezeti vezetőink is arról papolnak, hogy a magyar szeret jobban élni, mint amennyi a teljesítménye. Ez persze nem igaz, mert nem a meggondolatlan béremelések a mostani egyensúlyi zavarok okai, hiszen a magyar munkavállaló ma alulfizetett a teljesítményéhez képest, és nem túlfizetett, hanem a katasztrofális monetáris politika.
Már e lap hasábjain is többször foglalkoztam azzal, hogy nem a jövedelempolitika a problémák oka, és egyben kulcsa, hanem a monetáris politika. Ma, amikor a legnagyobb költségvetési kiadás a felvett hitelek kamata, és egyetlen százalékpontnyi kamatláb 150 milliárd forintot jelent, az egyensúlyteremtés kulcsa az infláció következetes letörése, és ezáltal a kamatlábak letörése. A Bokros-csomag mítosza – és a valóság című könyvemben (Laurus Kiadó, 2007) ezt részletesen kifejtem, ha valakit érdekel, de ajánlom még Nagy Pongrác A rendszerváltás gazdaságpolitikája című művét is (Akadémiai Kiadó, 2004). Ez utóbbi könyvben a szerző bizonyítja, hogy az 1995-ben bevezetett Bokros-csomag évi 160 milliárd (akkori) forinttal rontotta az államháztartás egyenlegét az infláció 10 százalékpontos felpörgetésével. Miközben tandíj bevezetésével, egyetemi oktatók elküldésével, kórházi ágyak felszámolásával egy-két milliárdokat nyertek csupán. Ma kísértetiesen hasonló a helyzet…
Nem a Medgyessy-kormány száznapos programja, nem a közalkalmazotti béremelés tette tönkre megint az országot, borította fel a költségvetés egyensúlyát (kedves Dávid Ibolya, de jó lenne, ha ezt már ön is megértené!), hanem a 2003. június 10-i forintleértékelés, amely azonnal a kamatlábak hat százalékpontos emelésére kényszerítette a jegybankot, a kialakult inflációs nyomás kivédése érdekében. De említhetném a somogyi lankákon épített hivalkodó és szükségtelen viaduktot, most a kormányzati negyed építését 145 milliárd forintért vagy a metró négyes szakaszát, amelyet megépítettek volna az oroszok tíz évvel ezelőtt, az adósságszolgálatuk terhére. Csak akkor nem lehetett volna a haveri körnek, az ilyen-olyan párthoz közeli vállalkozói csoportoknak zsíros megrendeléseket juttatni. Az adófizetők pénzén.
A kormányzati negyed építése is csak arra jó, hogy a főváros frekventált helyein levő minisztériumi épületeket lenyúlja egy kör, illetve már most érzékelhető a telekspekuláció az új kormányzati negyedet körülvevő területeken. Miért épültek, épülnek hazánkban háromszoros áron az autópályák, mint a horvát hegyen-völgyön, alagutakon és viaduktokon keresztül? Magyarán: az elúszott ezermilliárdok nem a kisember zsebében maradnak, ahogy azt Gyurcsány Ferenc állította már többször is, hanem nagyon is kevesek bankszámláit hizlalták.
Most új szervezetet akarnak felállítani a költségvetési kiadások megfékezésére. Minek? A kormány és a parlament együttes feladata lenne ez, tehát a parlamentnek nem lenne szabad megszavaznia a mindenkori költségvetést, ha annak kiadásai egy elviselhetetlen szintet meghaladnak. De ilyen esetekben sem a béreken, nyugdíjakon, az egészségügyi és oktatási kiadásokon kell spórolni, hanem az értelmetlen beruházásokon, a pénzpocsékoláson, illetve a dilettáns monetáris politika katasztrofális következményeinek elkerülése útján.
Sárközy Tamás jogászprofesszor a minap az MTV reggeli adásában kifejtette, hogy a svéd jóléti kapitalizmus mint ötven évvel ezelőtti (sic!) modell megbukott, s ma már egy globális turbókapitalizmus működik, kemény harcban, versenyben kell helytállnia Európának és Magyarországnak is. Nos, hivatkoznék Csath Magdolna professzor aszszony kutatásaira, amelynek lényege, hogy ma azok a társadalmak sikeresek a nemzetközi gazdasági versenyfutásban, amelyeknél magas fokú a társadalmi-szociális érzékenység, valamint a környezeti érzékenység, és nem engedik szabadjára ezt a turbókapitalizmust. Ezzel szemben azok a társadalmak, ahol elsorvadt a szociális érzékenység, ahol csak a nyerskapitalista piacgazdaság farkastörvényei érvényesülnek, a gazdasági versenyfutásban is lemaradnak, kudarcra vannak ítélve.
Sárközy professzor régebben a privatizációs visszaélések kapcsán egy kézlegyintéssel intézte el a dolgot: olvassuk Balzacot, a XIX. században is így folyt az eredeti tőkefelhalmozás. Nos, az a korszak mégiscsak az Edisonok, Stephensonok kora volt, vagyis a kreativitás kéz a kézben járt a vagyonosodással. A mi eredeti tőkefelhalmozásunk éveiben (1990-es évek) semmiféle ilyen kapcsolatot nem lehet kimutatni. Ráadásul a privatizáció eme formája (azaz a szabad lopás) egy torz latin-amerikai típusú tulajdonszerkezetet eredményezett, annak minden káros hatásával együtt. E káros hatások végső eredménye a modernizáció lefékeződése, a lecsúszás felgyorsulása. Tudniillik ez a privatizáció kontraszelekciót eredményezett, másrészt a gazdaság és a politika (továbbá a bűnözés) szoros összefonódását.
Mit javasolhatok bármely politikai erőnek, beleértve az ellenzéket is? Erkölcsi megújulást, valamint a tücsöknemzet-dogma feladását. A hazai modernizáció kulcsa éppenséggel a humán tényező (racionális mértékű, fokozatos) felértékelése, vagyis a bérek (és a nyugdíjak) megfelelő ütemű, de jól érzékelhető felzárkóztatása. Ezt természetesen alá kell támasztani egy markáns, következetes antiinflációs politikával, a gazdaságnak nyújtott állami támogatások felszámolásával. Mindezek végeredménye pedig a gazdasági makroszerkezet radikális átalakulása, modernizációja lesz.
A lényeg: nincs eredményes modernizáció, szerkezeti átalakulás a bérek felzárkóztatása nélkül. Olcsó munkaerővel, adókedvezménnyel, sőt állami támogatással versenyezni a külföldi tőke kegyeiért csakis gyarmati jellegű bekapcsolódásunkat konzerválja a nemzetközi munkamegosztásba. Emellett, de nem utolsósorban, konkrét fejlesztési programot kell kidolgozni a roncstársadalom, a milliós nyomor felszámolására. Mert ez korunkban anakronizmus Európa közepén, hazánk szégyene, és egyik oka az ország térvesztésének. A gazdasági alkotópotenciálból kieső százezrekről, vagy inkább milliókról van szó. Ugyanis nálunk 2,7 millió ember él a hivatalosan megállapított létminimum alatti jövedelemből.

A szerző közgazdász, egyetemi docens