Az elhatárolódások magyar korszaka

A proletárdiktatúrában ezt egyszerűbben meg lehetett csinálni. A nép ellenségeit egyszerűen likvidálták vagy börtönbe zárták (első időkben elűzték), s így a nép – akarta, nem akarta – elhatárolódott. Az erkölcsi nulla kiszolgálók pedig a sajtóban/médiában szemétdombra valónak nyilvánították ismétlődő liturgikussággal az ellenségeket. A normaadó elvtársaknak tehát nem volt sok bajuk az elégedetlenségekkel. Ellentétben a mával, amikor már az európailag irigylésre méltó pannon puma is megdöglött. S a magánál is mindig okosabb antifasiszta miniszterelnöknek is csak a Magyar Gárda elleni hadjárat jut eszébe.
Na de hát éppen ezért kell mindenkinek elhatárolódni. Itt a leghaladóbb haladásnál más akkor sem lehet, ha már Eörsi Mátyás sem vizionál fasizmust. Úgy tűnik, ennek előállításához most már Dávid Ibolya is elég. Ó, a megdicsőült konzervativizmus, akinek kalapjában több ész van, mint a fasisztabarát Fideszben. Határolódik tehát a magyar valóság, a nemzetközi sajtótájékoztató zömében tudatlan résztvevői előtt, akiknek többségénél csak egy biztos, az jó, ha valahol fasizmus van, mivel irtó kifizetődő antifasisztának lenni – úgy zsurnalisztikailag. A jólétben kiüresedett nyugati liberális közvélemény is borzonghat kicsit. Ahol egyébként a leghaladóbb haladás jegyében szintén mindig tudják a politikai tutit. Ezt ott a politikai korrektség nevű primitív kifizetőhelyi bölcsességként (meg humanizmusként, meg emberi jogi történelmi csúcsként) ismerik – miközben a szegénység, az elnyomás és az igazságtalanság, az egyenlőtlenség a világban nem csökken, hanem ott is nő (a régi jóléti társadalmakban), ahol korábban a szociális piacgazdaság idején igen jó karban volt.
De hát az emberi önzés (az eredendő bűn egyik legfontosabb összetevője) közben elszabadult, sőt legitim lett. S aki ezt nem tartja normálisnak, attól el kell határolódni, mert populista. S attól is el kell határolódni, aki régi kulturális-erkölcsi mércék szerint akar közösségileg élni. Sőt ezek mind egyenesen veszélyesek. Mint egykor az antikommunisták (=fasiszták). Hiszen mindezek úgy akarnak élni, hogy nem kérnek a korlátlan piaci boldogításból, s ez tűrhetetlen.
Egyszerűen elképesztő, hogy a demokrácia természetesen pluralista politikai nyilvánosságában egyesek veszik maguknak a bátorságot ahhoz, hogy meg akarják szabni, mi fér bele ebbe a nyilvánosságba és mi nem. Ez tulajdonképpen a demokrácia tagadása, ugyanúgy, mint az elüldöző, bebörtönző és likvidáló kommunizmus. S a normázást nálunk ma is a volt kommunisták akarják gyakorolni. Ez a magatartás egyszerűen tagadja a sokféle autonóm vélemény és politikai mozgás létjogát. Illetve még többet jelent: mások is csak úgy lehetnek a politikailag korrekt minősítés jegyében, ha a démonizáltakkal kapcsolatban elfogadják és gyakorolják a progresszívek mércéit. Ha nem, akkor már ők is a peremen vannak, és a kiátkozás alatt élnek. Az elhatárolódási hadjáratok a régi kommunista szalámitaktika egyenes örökösei. Nem a jogállam és törvényei döntenek, hanem ismét az élcsapat.
Le kell szögezni azt, hogy a pluralista polgári társadalomban az ártatlanság vélelme politikailag is érvényes, bármit gondol is – mondjuk – Gyurcsány Ferenc, aki egy zsidó tulajdonostól kommunizált villában antifasisztáskodik. Persze az is világos, hogy mindez természetes. Az őskommunista hazugságok máig hatékonyan összeragasztották például a fasizmust és a keresztyénséget, miközben az utóbbinak ahhoz ugyanúgy semmi köze – ugyanúgy értékelvi ellenfele –, mint a kommunizmusnak. Hazugság hazugság hátán, hamisítás hamisítás után. De hát az elvtársaknak ez mindig lételemük volt. S agresszív tematizációs és stemplizős módszereik miatt aztán a legtöbb ellenfél értelmetlen elhatárolódási döntéseket latolgathat. A bölcsesség nélkül létrehozott – sok kilátással a mai magyar valóságban nem bíró – Magyar Gárdához képest sokkal fontosabb lenne a magyar társadalom zömének Gyurcsány Ferenctől és kártékony kormányától elhatárolódnia, sőt azt egy off-shore paradicsomba küldeni, mert hiszen oda valók. Hatvan évvel a nácizmus végérvényes bukása után itt megélhetési antifasiszták idétlenkednek, s egy kézi vezérelt párt- és médiatöbbség miatt ezzel az ürességgel kénytelen foglalkozni az ország. Miközben minden életminőségi mutató romlik a saját zsebre dolgozó kormányzat miatt, s a magyar társadalom zömének értelmes – nem segélyezetti – jövője egyértelműen fenyegetett. Ki a kártékonyabb itt? Mert persze éppen az előbbi adottságok miatt a Magyar Gárda is kártékony. Hiába akar akár jót is. A mai helyzetben nem gárdák a megoldások, hanem egy minél előbbi kormányváltás. Fel kell szabadítani Gyurcsányékat arra, hogy főfoglalkozásban magánemberként antifasisztáskodjanak, miután – sajnos ez már faktum – úgysem tudnak mást. Milyen szép is lenne, ha – mondjuk – az antifasiszta vudu szertartások főmestereként fontoskodna Gyurcsány, eljátszva mindig üres gondolataival. S békén hagyná az országot.
Lenne itt tehát sok minden, amitől demokratikus módon el kellene határolódni, úgy, hogy még vitatkozni sem kéne vele. Ugyanis nincs mivel, mármint gondolatilag. A mai magyar dráma, sőt tragédia az, hogy olyan ásatag irányzatok lehetnek hatalmon, amelyek lényegileg két bukott eszmekör, a korlátlan szabadpiaci kapitalizmusban és az arra válaszul született, véres és hazug kommunizmusban gyökereznek. Jó lenne tőlük békésen megszabadulni, s képviselőit, ha maradnak, múzeumban mutogatni. Mindenhol a világon. De az antifasisztáknak most konfliktus, sőt vér kell(ene). Az erőszak ugyanis ma náluk (lásd október 23-át!) készen áll.

A szerző történész, egyetemi docens