Demokráciadeficit és rendszerváltozás

Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, közvetlenül a rendszerváltás körüli időben következtek be azok az események, amelyek lehetetlenné tették, hogy Magyarországon a demokrácia, akár annak a despotizmushoz közelebb álló kelet-közép-európai formája, kialakuljon. A diktatúrától csak a négyévenkénti, látszatra szabad választások különböztetik meg a mi társadalmunkat. A nem nyíltan diktatórikus államokban, mint amilyenné a miénk lett, a politikai hatalom megszerzéséhez és megtartásához néhány dolog feltétlenül szükséges. A hatalomra törekvő pártnak szüksége van megfelelő anyagi háttérre (jóval többre, mint ellenfeleinek), a titkosszolgálatok befolyásolására, tőlük a szükséges adatok megszerzésére és az információközlés, az elektronikus és írott média nagy részének a kisajátítására (ez pénzzel könnyen elérhető). Ezek együttes birtoklásához viszonyítva a politika igazi tartalma, a jó vagy rossz kormányzás sajnos mellékes körülmény.
A jobbára csak papíron létező magyar demokráciát törvényei sem védik meg. Számos példa igazolja, hogy a gyakorlatban a bíróságok, az ügyészségek, a rendőrség és az OVB stb. működését egyoldalú politikai ráhatás irányítja. A társadalom demokratikus működését a törvények fölött álló alkotmány sem garantálja, hiszen az lehetővé teszi, hogy az uralkodó következmények nélkül tegye azt, amit akar, erős falakkal védi a hivatalos politika szintjére emelt hazugságot. Nagy kérdés, hogy az Alkotmánybíróság kora ősszel meg tudja-e menteni a külföldi országokban annyira fontos népszavazás intézményét attól, hogy nevetségessé váljon. Csak bízhatunk abban, a bölcs bírák találnak valamit az alkotmányban, amiből kiindulva jogszerűen meg lehet védeni a társadalmat az emberi hülyeségtől (szieszta) és a fondorlatos zavarkeltéstől. A legitimáció kérdését persze az alaptörvénnyel kapcsolatban is fel lehet tenni. Gyengeségének nyilvánvaló oka, hogy nem egy alkotmányozó nemzetgyűlés fogadta el, még csak nem is egy szabadon választott Országgyűlés, hanem valamilyen elvek szerint összehívott emberekből (közöttük sok kitűnő gondolkodó!) álló kerekasztal-tárgyalások eredménye, s a rendszerváltozás perspektívájából nyilvánvalóan illegitim MSZMP– MSZP-parlament szavazta meg és kiáltotta ki 1989. október 23-án. Nehéz elfogadni azt az érvelést, hogy az „alkotmány jó, csak az emberek (politikusok) rosszak”. A törvény rossz, ha nem véd a rosszaság ellen.
Az imént másodikként említett szolgálatok a be nem avatott nagy többség számára ismeretlen módon működnek. Ugyanakkor a „sötétben” végbemenő folyamatok következményei napvilágra kerülnek, s döntően befolyásolják a magyar politikai élet számos jelentős eseményét (és még mi mindennek nem tudjuk a valódi okát!). Köztudomású az is, a szolgálatokhoz (egykor?) tartozó emberek vezető szerephez jutottak az új pártok egyikében-másikában (néhányukról dokumentálhatóan kiderült). Pontosan nem látható politikai-gazdasági csoportok érdekei mentén egyszer csak nyilvánosan befeketítenek (joggal vagy jogalap nélkül) ismert személyiségeket. A legfőbb baj, hogy a beszervezettség tényéhez a magyar társadalom is ellentmondásosan viszonyul. Egyrészt elfogadja annak a politikai pártnak a legitimitását, amelyik sok éven keresztül ezt a rendszert a saját és szovjet testvére, a KGB számára működtette, másrészt indulattal lecsap arra a szerencsétlen emberre, aki élni mert akkor, s aki gyakran kilátástalanságában, félelmében rá lett kényszerítve az „együttműködésre”.
Egy valóban demokratikus társadalom megkövetelné, hogy a dolgokat a maguk igazi súlya szerint mérjék. Az ok megismerése fontosabb az okozaténál. Amíg az utódpárt a politika színpadán van, addig nem a kisembereket, hanem a hatalom gyakorlóit, a jelentések felhasználóit kellene elsősorban vizsgálni és felelőssé tenni. Azt a kérdést kell feltenni, miként alapozta, alapozza meg a hat évtizedes titkosszolgálati rendszer (és személyi állománya) az MSZP (és az SZDSZ) jelenlegi hatalmát. Amíg nem ezzel foglalkozik a közvélemény, addig minden csak figyelemelterelés, színjáték. Vagyis csak politikai értelemben vett kincskeresés, nem tudományos igényű szembesítés a mai magyar társadalom egyik legsúlyosabb problémájával. A most felállított Kenedi-féle bizottság sokadik a sorban, amely az előjelek szerint éppúgy aktuális politikai célok mentén jött létre és szerveződik, mint idősebb, torzszülött testvérei. (Jogos kérdés persze, hogy a Fidesz-kormányzás alatt miért nem történt semmi érdemleges ezen a területen.)
Nem tudhatjuk, 1989–1990-ben pontosan miféle erővonalak mentén szerveződött az MSZP, egy dolog azonban tény: a pártot Horn Gyula és köre vitte át a következő, számukra elvileg ellenzéki évekre. Erős a gyanúm, s nem csak Bíró Zoltán interjúja (Magyar Nemzet, 2007. július 21.) alapján, hogy az igazi hatalom nem Antall Józsefé és az MDF-é volt. A politikai életből viszont kiszorultak azok a pártvezetők, akik a demokrácia őszinte híveinek bizonyultak a későbbiekben, mint Németh Miklós, Pozsgay Imre és az alkotmányt kihirdető Szűrös Mátyás. Máig rejtély, az új miniszterelnök miért nem akart az ország mögött és előtt álló legfontosabb kérdésekről beszélni 1990 tavaszán a régivel, jóllehet egy igazán hiteles személyiség, Nemeskürty István közvetítette Antallnak Németh Miklós együttműködési szándékát. A visszautasítás nyilvánvalóan gyengítette pozíciójukat saját pártjukban, s teret engedett annak, ami bekövetkezett.
A rendszerváltás idejére a lényegüket tekintve már elkészültek azok a törvények, amelyek biztosították azt, hogy a nómenklatúra zavartalanul megszerezze magának a nemzeti vagyont, s ezzel az átmenetileg latensnek tűnő politikai hatalma mellé hosszú időre megszerezze a biztos gazdaságit is. Túl vagyunk már azon, hogy e folyamattal járó mérhetetlen elvtelenségen, aljasságon és cinizmuson felháborodjunk. Mert elvileg ezután még jól is alakulhatott volna az ország sorsa, ámbár, tegyük hozzá halkan, sohasem állhat szilárdan az, amit hazugságra építettek. De a párt- és KISZ-Führerek tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy az ölükbe hulló lehetőséggel megfelelően éljenek, figyelembe véve a közösség és ezzel saját maguk hosszú távú érdekeit.
Ez az új magyar burzsoázia nem saját erejéből, tudásából, munkájából lett gazdag, mint például az olasz Silvio Berlusconi, hanem politikai státusából, s azóta is csak ilyen életformára képes. Csak annyiban él, amennyiben más organizmusokból életerőt szív el. A politikai protekció és az eltulajdonítást lehetővé tevő kapcsolatrendszer sohasem késztette őket a másokkal való nyílt gazdasági versenyre. Jó gazdanövénynek látszik most az EU. A régi privatizációs reflexekkel építik ki azt a hálózatot, amely úgy biztosítja egy szűk kör számára a további gazdagodást, hogy ugyanakkor minden negatív következmény az országot sújtja. A recept a régi: ők Magyarország politikai képviselői, akik, láss csodát, a gazdasági hasznot megszerzik. Megnézte valaki az EU-ból, hogy ugyanezek a magyar pénznyelő emberek hogyan sáfárkodtak a korábban kapott talentumokkal? Vajon bementek-e brüsszeli, londoni, párizsi bevásárlóközpontokba azért, hogy megnézzék, mennyi és milyen Származási hely: Magyarország árucikk kapható? Esetleg beszéltek-e az igazgatóval arról, a teljes bevételből mennyiért vásároltak olyan terméket, amely Magyarországot gazdagítja? Eléri-e ez a volumen két százalékát, ami a félmilliárdos EU-lakosság létszámának százalékos arányából következne? A finneknek van Nokiájuk, a szlovákoknak SkyEurope-juk, a cseheknek Skodájuk. Mit tudunk mi felmutatni, ami jelentős hasznot hozna az országnak?
A pártkapitalisták tehetségtelenségéért mérhetetlenül nagy árat fizet az ország. Semmi remény nincs arra, hogy ez a katasztrofális gazdasági helyzet megváltozzon. A frissen korrigált, hivatalosan közzétett, szégyenletes 1,2 százalékos gazdasági növekedés mindent elárul a miniszterelnök és csapata hozzáértéséről. Nincs tehetség, nincs érték, nincs elképzelés. Helyettük van a kormány, a parlament és az elnyomó apparátus. Politikai hatalom nélkül természetesen ilyen gyatrán nem lehetne sikeres gazdasági, üzleti tevékenységet folytatni. A parlament kell ahhoz, hogy mindent megszavazzon, a rendőrség pedig, hogy szétverje a teljes joggal tiltakozó tömeget. A kommunikációra, a félrevezetésre mindig lesz megfelelő mennyiségű pénz a következő választások megnyerése érdekében.
A harmadik nagy dobásnak az egészségügyi biznisz látszik. Itt olyan rendszereket lehet kialakítani, amelyek beláthatatlan ideig garantálják számukra a jövedelmet anélkül, hogy versenyezni kellene, vagy a gazdasági területen meglévő bármiféle tehetségre utaló eredményt kellene felmutatni. Mindig lesznek betegek, akik fizetnek az egészségükért, az életükért, akiket tehát hatékonyan lehet hosszú távon és nagyon sokrétűen sarcolni. Ki az, aki nem venne fel jelzálogkölcsönt egyetlen értékére, a házára, ha egy életmentő műtétre van szüksége? S mi lesz a műtét után, akár így, akár úgy sikerül?
Sohasem fogjuk megtudni, mi lett volna Magyarország sorsa, ha az MSZP-n belül a másik szárny diadalmaskodott volna. Vagy ha az MDF az MSZP nemzeti vonalával időben együttműködött volna. Talán magyar demokrácia.

A szerző egyetemi tanár