Fő, hogy élünk!

Tantestületi nyitóértekezlet. Egy óriási hodályban ülünk, eszmecserére, vitára eleve alkalmatlan helyen. Méregetjük egymást a velünk összevont iskola tanáraival. Nem tudjuk, kit hogy hívnak, lázasan keresgélünk emlékeinkben, hogy valami régi találkozáskor tegeződtünk, magázódtunk-e. Az összevonás lélekgyötrő, elmeháborodott adminisztrációs és egyéb ügyeit egész nyáron intéző igazgatóm kicsit fáradtnak tűnik, amint bő három órában ismerteti, mi vár ránk. Hány kötelezően előírt értekezletet kell már szeptember közepéig is megtartanunk, mennyivel emelkedik a kötelező óraszámunk, mi mindent kell leírnunk, felírnunk, átírnunk, összeírnunk, kiírnunk, beírnunk, megírnunk, miféle önértékelést kell elvégeznünk, ők hogyan kötelesek ellenőrizni minket – nehogy jusson időnk gondolkozni, a gyerekekre és egymásra figyelni, saját arcunkat megtartani, értelmes munkát végezni… Megtudjuk, hogy felemelték a hibáinkra kiróható bírságok felső határát egymillió forintra, az ellenőröknek előírt behajtandó kvótákkal. Kiderül, hogy azt sem tudjuk, hány osztályunk, hány óránk lesz: még minden változhat. Én sem tudok semmit: a júniusban beírt új gimnáziumi osztályomat a pénzügyi szemlélet egy másik profilú osztályhoz akarja erőltetni, talán majd időben megtudom, hogy mégsem… Hogy nem lehet így nekivágni egy új, komoly munkának, az nem érdekes. Hogy gyerekeket, szülőket nem lehetne ennyire bizonytalanságban tartani, az nem érdekes. Hogy nincs is olyan termünk, amelyben negyvenöt gyereket le lehetne ültetni, az nem érdekes. Hogy nem tudjuk, eső esetén hol tartjuk az évnyitót, a másnapi balesetvédelmi tájékoztatót, mert közösségi termünk sincs, az nem érdekes. És így tovább. És nincs, aki fölborítsa az asztalt.
Rég éreztem ennyire kiszolgáltatottnak, ennyire semminek magam. Annyit nem ér a gyerek, a szülő, a tanár ebben az országban, mint egy kapcarongy. Körülnézek. Sok-sok évig örültünk az évkezdésnek. Mára elvették az örömöt. (Árulkodó a magyar nyelv: néhány évtizede feltűnt, hogy mi azt mondjuk, nincs víz, Erdélyben meg azt: elvették a vizet.) Szóval: elvették az örömöt. Elvették a jövőt. Elvették a biztonságot. Elvették a kiszámíthatóságot. Adtak félelmet. Adtak pluszmunkákat. Adtak reménytelenséget. Ha nem hallanám magamban édesanyám régi szavait: vigyázz, nehogy valami párttitkár meglássa, hogy miatta van rossz kedved, akkor bizony nagyon lógatnám az orromat.
Kezembe kerül két napilap is. Az egyikben egy egész oldalon ismertetik a német Florian Opitz dokumentumfilmjét, A nagy kiárusítást. A filmben bemutatják például, hogy a Fülöp-szigeteken hogy működik a privatizált egészségügy, hogyan pumpálják éjjel-nappal a szegény ember rokonai kézzel a levegőt a kifizethetetlen lélegeztetőgép helyett, hogyan kell a szegény sorsú anyának szembesülnie azzal a kegyetlen mondattal: – Fogadja el inkább, hogy meg fog halni a fia. Csak nem arról van szó, hogy vannak felsőbbrendű, az élethez több joggal bíró gazdagabbak, és kihullásra ítélt alsóbbrendűek? Hát igen, pont ezt megelőzendő készülünk tüntetni a nagycsaládosokkal szeptember nyolcadikán…
A másik újság a fasizmus veszélyével van tele. Hogy megalakult a Magyar Gárda. És hogy a Makulátlan Tökéletesek mindenkit felszólítgatnak az elhatárolódásra, véleménynyilvánításra (némi mértékvesztéssel azt a köztársasági elnököt is, akinek október elsejei véleménynyilvánítását elengedték a fülük mellett – azóta is zuhan az ország…).
A Magyar Gárdáról csak egészen apró véleményt tudok megfogalmazni. Elfogadhatatlannak tartom, ha olyan szimbólumokat alkalmaz bárki is, amely szimbólum másokban rossz asszociációkat ébreszt. Ennyi. Azért csak ennyi, mert a sajtóból vannak csak információim, amely sajtóban viszont nemigen tudom, mi a valóság és mi a propaganda. Ahogy a magyar közéletben sem lehet tudni, hogy mi a valóság és mi a színjáték. Hogy merre van észak, merre dél, hogy mi a fehér, mi a fekete. Talán az első ciklusban még hittem a sajtónak, hatására a demokrácia végveszélyét láttam Potyka bácsi fekete ingeseiben, de aztán kicsit elgondolkoztam, amikor a Horn-kormány az elsők között tüntette ki Potyka bácsit (persze a civil nevén, és persze festészeti teljesítményéért…)
Azzal viszont egyetértek, hogy az okokat is vizsgálni kellene. Mert nem igaz, hogy ez egy következmények nélküli ország lenne. Nem maradnak következmény nélkül az események: ezt már az Édes Annából is tudjuk. Ha a közélet olyan, amilyen, ha a politika olyan, amilyen, ha a kormányzat olyan, amilyen, annak következményei vannak. Például kevésbé hangos felháborodást okozó, de lényeges következmény: az emberek millióinak (például nekem) az lesz az ősz legfontosabb kérdése, hogy az eddig megszokott silány és még silányabb, „bennszülötteknek ez is jó” élelmiszerek közül melyikről kell lemondani. És következmény a Magyar Gárda is. Ha nem akarunk Magyar Gárdát, akkor el kellene érni, hogy a Nyugat-Európában megszokott mederbe terelődjenek a következmények. Akkor a fatálisan hibázótól ki kellene követelni lemondását. A politikai felelőstől meg kellene követelni a felelősséget. Az alkalmatlanokat el kellene zavarni. Ha nem akarunk Magyar Gárdát, akkor nem kellene vezércikkekben megkérdőjelezni például egy szörnyű bűntett elítélőinek tisztességét. Ha nem akarunk Magyar Gárdát, akkor mérlegelés, mismásolás nélkül ki kell állnunk a kilőtt szemű ártatlanok igazáért. Ha nem akarunk Magyar Gárdát, akkor a föld alól is előkeressük azt a rendőrt, aki megtaposta nemzeti zászlónkat. Ha nem akarunk Magyar Gárdát, akkor nem kellene a pluralitást, liberalizmust csak spanyolfalként maguk elé húzó Tökéleteseknek mindenki mást könnyedén lefasisztázniuk, aki másként gondolkozik.
A fasizmus nem könnyed játék.
Nem vagyok tudója a kornak, de film- és olvasmányélményeimből – Bergmantól, Bölltől Thomas Mannig, Viscontiig – kialakítottam egy képet róla:
A fasizmusban a nép nagyobb része iszonyatos lefojtottságban, félelemben él.
A fasizmusban a nép iszonyatos kiszolgáltatottságban él, még azok is, akik lelkesednek a rendszerért.
A fasizmusban az emberek milliói előtt lezárulnak az utak.
A fasizmusban nagyon-nagyon sokan azt gondolják, külföldre kellene menekülni.
A fasizmusban az emberek egy csoportját nevezik ki bűnbaknak, minden baj forrásának.
A fasizmusban torz demagógiákkal próbálják eltakarni a valós folyamatokat.
A fasizmusban a hatalom azt hiszi, bármire felhatalmazása van.
A fasizmusban egymás ellen uszítanak különböző csoportokat.
A fasizmusban vannak első-, másod- és sokadrendű állampolgárok.
A fasizmusban iszonyatos propagandaeszközöket mozgósítanak az agyak átmosására.
A fasizmus propagandistái valamiféle felsőbbrendű fölénnyel szórják az igét.
A fasizmusban még az uralkodó párt vezetői is tele vannak félelemmel.
A fasizmusban a vezető nemegyszer mentális kihívásokkal küszködik.
A fasizmusban nem lehet tudni, mit hoz a holnap.
A fasizmusban nincs jogegyenlőség.
A fasizmusban nem ritka a fizikai bántalmazás.
A fasizmus örömét leli a torzban.
A fasizmus perverz kéjjel pusztítja el alacsonyabb rendűnek definiált állampolgárait.
A fasizmus perverz kéjjel pusztítja el évszázadok szellemi alkotásait.
A fasizmus perverz kéjjel rombol le hidakat, vasútvonalakat.
A fasizmus perverz kéjjel szüntet meg életlehetőségeket.
A fasizmus perverz kéjjel lehetetleníti el a jövőt.
A fasizmus iszonyatos romhalmazt hagy maga után.
Azt hiszem, ennyi szörnyűség közül akár egy-kettő is elég lenne ahhoz, hogy minden épeszű ember elhatárolódjon a fasizmustól.
Épp végiggondoltam mindezt, amikor megéreztem, hogy az értekezlet a legvégén járhat. Szerencsém volt, elkaptam igazgatóm utolsó két mondatát: Örüljünk, hogy itt vagyunk! Örüljünk, hogy van állásunk!
Valaki az utolsó sorból replikázott: Örüljünk, hogy élünk.
Hát akkor örüljünk.

A szerző pedagógus